Szöveges mező

Ide szövegelj...

12. fejezet

Rosalie

Caroline-ék csacsogva kísértek el a suli épületének aulájába, ahol a diákok csoportokba verődve beszélgettek, nevetgéltek. Mindenki elég izgatottan várta a szilvesztert. Mi különösen, hiszen nekünk ez az első évünk Arrowwoodban, még sose szilvesztereztünk itt.
Odasétáltam a kis pulthoz, ahol jelentkezni kellett a tűzijátékra. Több lap volt kirakva egy tollal. Ráírtam a nevemet és az osztályomat, majd a korábban felírt nevekre pillantottam. Az első évfolyamból rajtam és Claire-en kívül senki sem jelentkezett.
- Te nem akarsz jönni? – kérdeztem Caroline-t.
- Nincs sok kedvem hozzá… – felelte – Inkább csak nézem – mosolygott.
- Pedig biztos jó buli lesz – mondta Claire bíztatóan.
– Ez az! Tuti nem jössz? – néztem rá.
- Tuti – bólintott.
- Hát, te tudod – vontam vállat.
Ezután csöndesen ballagtunk a parkon át a kollégium felé. Hideg volt, és hatalmas hópelyhek csapódtak az arcunkba. A sálamat egészen az orromig felhúztam, de még így is pár perc alatt átfagytam. Mindannyiunknak elég sokat kellett (vagy kellett volna) tanulnia, hiszen közeledett a félévzárás és mindenki hajtott a jobb jegyekért. Én azonban úgy gondoltam, hogy még mindig téli szünet van, a szünetben való tanulás pedig ellenkezik az elveimmel, úgyhogy eszem ágában sem volt egész délután a könyveim fölött görnyedni.
- Akkor holnap reggel találkozunk az udvaron – mondtam a lányoknak, mikor már a szobánk előtt álltunk – Mikor is? – kérdeztem elsősorban Claire-től.
- 9-kor – mosolygott.
- Oké, akkor 9-kor – ismételtem el – Sziasztok!
- Szia, Rose! – köszöntek el.
Belle-t az ágyon fekve találtam a szobánkban. Természetesen tanult…
- Szia! – köszöntem.
- Szia! – nézett fel – Na? Felírtad magad?
- Aha – bólintottam – Holnap reggel 9-kor kint kell lennem az udvaron, hogy megtanítsák a tűzijáték készítés rejtelmeit – meséltem, miközben Belle mellé telepedtem az ágyra.
- Szuper – mosolygott – Képzeld, beszéltem Darren-nel. Sokáig nem találtuk Harry-t, de most előkerült, hál’ Istennek. Drake-et kellett helyettesítenie a lovardában.
- Miért, hol volt Drake? – kérdeztem.
- Azt nem tudni. Egyszerűen felszívódik néha és senki sem tudja hová megy ilyenkor.
- Azt hittem, hogy ő is lebetegedett – mondtam elgondolkodva.
- De Drake medicor, az A osztályba jár – jelentette ki Belle.
- És? – néztem értetlenül.
- Neked nem tűnt fel eddig, hogy csakis B-sek betegednek le?
- Öhm… nem – vallottam be – Gondolod, hogy ez jelent valamit?
- Fogalmam sincs. Csak néhány emberről van szó, lehet, hogy csak véletlen. Egyedül nekem tűnt fel, szóval… nincs jelentősége – vonta meg a vállát.
Ezután csönd következett, amit én törtem meg,
- Azt hiszem, ellátogatok a gyengélkedőre. Hátha a nővérek tudnak valamit – mondtam és felálltam.
- Neked nem kell tanulni? Azt hiszem, matekból elég rosszul állsz – mondta ki Belle a fájó igazságot.
- Tanulni? Szünetben? Ugyan már! – vontam vállat mosolyogva, majd kimentem az ajtón.
Újra átvágtam a parkon, de ezúttal a gyengélkedő felé vettem az irányt. Kinyitottam a hatalmas, nehéz tölgyfa ajtót és beléptem a csöndes előtérbe. Levettem a kapucnimat és elindultam a folyosón. Magas sarkú csizmám kopogott a kövön, ezért az ügyeletes nővér meghallotta, hogy itt vagyok.
- Mit keres itt, kisasszony? – kérdezte suttogva.
- Én csak a barátaimat szeretném meglátogatni és… - kezdtem normális hangerővel, de az idős nővér közbeszólt.
- Sss, halkabban! – suttogta és a szája elé helyezte az ujját – Alszanak.
- Bocsánat – kértem elnézést – Akkor nem láthatom őket? – érdeklődtem.
- Attól tartok most nem. Sok pihenésre van szükségük – magyarázta – Azonban megkínálhatlak egy teával, ha kérsz, kedvesem – ajánlotta fel.
- Köszönöm – fogadtam el.
Követtem a nővért a gyengélkedő apró konyhájába, ahol leültem az asztalhoz és vártam, hogy elkészüljön a tea.
- Javult már valamennyit a betegek állapota? – törtem meg a csendet.
- Sajnos nem – sóhajtott a nővér – Van, aki már több, mint egy hete fekszik itt, és úgy tűnik, egyre rosszabbul van. Már minden gyógymódot és varázsigét megpróbáltunk, de mind hiába.
- De hát miféle betegség ez? Azt hittem, nincs olyan, hogy a varázslat ne segítene… - mondtam, miközben elém került a tea.
- Talán mégis van. Nem tudunk semmit erről a betegségről. Azt sem, hogy mi okozhatta, azt sem, hogy el lehet-e kapni és sajnos még azt sem, hogy egyáltalán gyógyítható-e… - magyarázta a nővér elkeseredett hangon.
Rémülten néztem fel, mire a néni folytatta.
- De ez nem biztos. Még egyszer mondom, nem tudunk semmit. Kérlek, ne mondd el ezt senkinek, nem kell, hogy mindenki megijedjen. Nem kell pánikba esni!
- Persze – bólintottam, majd kortyoltam a teámból.
Megint rövid csönd következett.
- Megnézhetem a betegek névsorát? – tettem fel a váratlan kérdést.
- Nos, ezt nem volna szabad diákoknak megmutatni, de egye fene… mindjárt hozom – felelt, majd felállt az asztaltól és kiment.
Nemsokára néhány papírral a kezében tért vissza.
- Tessék, itt van – adta a kezembe.
A lapon rajta volt minden beteg, kezelés alatt álló tanuló neve és osztálya, a tünetekkel együtt. Ted Reynolds, Nicolas Wilmer, Pheobe Geller, Jack Hastings, Nancy Heart… A tünetek mindenütt ugyanazok: magas láz, végtaggyengeség, étvágytalanság. Végigfuttattam a szemem az osztályokon, és tényleg mindenhol B osztály szerepelt.
- Köszönöm szépen – adtam vissza a papírt – És a teát is.
- Nagyon szívesen, gyermekem – mondta a néni és mosolyt erőltetett gondterelt arcára.
- Minden jót! – köszöntem el, majd sietve távoztam a gyengélkedőről.
Visszamentem a kollégiumba Belle-hez és elmeséltem neki, amit megtudtam. Bár a nővér azt mondta, hogy ne mondjam el senkinek, Belle-nek mégis tudtára adtam mindent. Benne megbíztam és biztosan tudtam, hogy nem adja tovább senkinek. Mindketten elgondolkodva feküdtünk le aznap este.

Reggel negyed 9-kor keltem fel, ekkor Belle persze már fenn volt és nagy buzgón tanult.
- Most komolyan… mire tanulsz? –kérdeztem, mikor már az ajtóban álltam, indulásra készen.
- Fekete mágia – vágta rá, de fel sem nézett a könyvéből.
- Belle, úgyis tudsz mindent!
- Javítanom kell, nem lehet négyesem félévkor – magyarázta higgadtan.
- Hát… nem változtál – mosolyodtam el – akkor jó tanulást! Szia! – köszöntem el, és már ott sem voltam.
Hihetetlen gyorsasággal szaladtam le a lépcsőn, az udvarra kiérve pedig találkoztam Claire-rel.
- Helló! Kész vagy? – vigyorogtam.
- Aha – bólintott.
Együtt indultunk el az udvaron gyülekező diáksereg felé. Nem sokat kellett várni: perceken belül megjelent Mrs. Black, a bűbájtan tanár. Gyorsan mindenkinek kiosztott egy-egy varázspálcát, majd magyarázni kezdett. Főként arról, hogy ez nem játék, és hogy nem azért tanítja ezt meg nekünk, hogy később ezzel szórakozzunk. Végül elérkezett a lényeghez is: Lux Lucis. Ez a varázsige. A pálcát felfelé kell tartani és egy kisebb kört leírni vele, miközben ezt kiáltod. Nem volt nehéz, azt hiszem mindenkinek elsőre sikerült. Ennek ellenére Mrs. Black még vagy ezerszer gyakoroltatta velünk, hogy biztosan minden tökéletesen simán menjen majd éjfélkor. Végül a lelkünkre kötötte, hogy legkésőbb háromnegyed tizenkettőkor legyünk pontosan ugyanott, ahol most vagyunk. Ezután visszaszedte a pálcákat, nehogy elveszítsük. Van egy olyan érzésem, hogy nem bízik bennünk…
Ez az egész jóformán a teljes délelőttünket elvette, úgyhogy mire befejeztük, mehettünk is ebédelni.
Délután elmentem rajzra. Már elég rég voltam, és kezdett hiányozni. A szakkörök a szünetekben is működtek, hiszen ez szórakozás volt mindenki számára. A mai feladatunk természetesen az volt, hogy rajzoljunk vagy fessünk valamit, ami eszünkbe jut a szilveszterről, az újévről. Összefogtam a hajam, leültem a vászon elé, olajfestéket és ecsetet ragadtam. Téli tájat festettem, éjszakát, az égen tűzijátékkal – amit nagyon nagyon nehéz volt megfesteni – és koccintó fiatalokat, akik kört alkottak. Valahogy a mai estét festettem le, úgy, ahogy azt elképzeltem. Órákig dolgoztam rajta, de azt hiszem megérte. Igazán tetszett az eredmény! Ott kellett hagynom a teremben, hogy száradjon, úgyhogy ezúttal a munkám nélkül indultam vissza a koleszbe.
- Rose! – hallottam a nevem, így hátrafordultam.
Lucas futott felém.
- Szia! – köszöntem rá boldogan – Hogyhogy nem támadtál meg hógolyókkal?
- Most nem lett volna mivel védekezned, mivel nincs nálad a mappád – magyarázta.
- Hogy te milyen rendes vagy! – mosolyogtam, mire vigyorogva vállat vont.
- Mész tűzijátékozni? – kérdezte.
- Naná! Ki nem hagynám! Te miért nem jössz?
- Már próbáltam tavaly – felelte – Szerintem nagyobb élmény nézni, mint csinálni.
- Hát, egyszer nekem is ki kell próbálnom.
- Rose, amúgy festékes a fejed – jegyezte meg rövid csönd után.
- Hoppá – mondtam és ösztönösen dörzsölgetni kezdtem az arcom.
- Hagyd, majd én – mondta és a kezével letörölte a festéket az arcomról.
Igazán szép pillanat volt, kár, hogy ilyen rövid ideig tartott…
- Akarok mutatni valamit – jelentettem ki.
- Oké – bólintott – Csak mondd, hogy nem itt az udvaron, mert kezdek megfagyni – mondta és összefonta a karjait.
- Jaj, csak most látom, hogy nincs rajtad kabát! – vettem észre – Miért nem vetted fel a kabátod? – kérdeztem, miközben sietős léptekkel elindultunk a lánykollégium felé.
- Azért, mert Will-lel és Sam-mel voltam az aulában, csak aztán megláttalak és kirohantam hozzád.
- Nem baj, hogy otthagytad őket?
- Á, dehogy – legyintett – Megvannak nélkülem is.
- Hát jó – hagytam rá, miközben bementünk a koleszbe.
- Mit akarsz mutatni? – kíváncsiskodott.
- Mindjárt meglátod – mondtam, azzal otthagytam őt az előtérben, ahol néhány kanapé és fotel volt kirakva egy kis asztallal. Ez amolyan közösségi helyként szolgált.
Felrohantam a lépcsőn, és próbáltam kinyitni a szobánk ajtaját. Az azonban zárva volt, tehát Belle nem volt ott. Ez kissé meglepett. Gondolom, már befejezte a tanulást és elment olvasókörre vagy Mary-vel találkozni. Előszedtem a kulcsom a zsebemből és bementem a szobába. Gyorsan levettem a kabátomat és a sálamat, majd előszedtem a gitáromat az ágy alól. Ezt akartam mutatni Lucas-nak. Mielőtt elindultam volna vissza hozzá, megálltam a tükör előtt. A kapucni összeborzolta a hajam, úgyhogy le kellett tennem a gitárt, hogy megigazítsam. A kezemmel átfésültem, majd ellenőriztem a sminkemet is. Az nagyjából rendben volt, így csupán egy kis szájfényt tettem fel. Farmer és egy halványrózsaszín pulcsi volt rajtam egy hosszú, Eiffel-tornyos nyaklánccal. Egész tűrhetően festettem, így elindultam lefelé a gitárral a kezemben. Izgatott voltam. Nem is tudom, miért. Valahogy úgy éreztem, hogy ez most különleges lesz és esetleg a fordulópont. Mármint a Lucassal való kapcsolatomban. Vagy ilyesmi…
- Te gitározol? – nézett rám döbbenten Lucas, mikor meglátott.
- Aha – bólintottam.
- Wáó – mosolygott rám – Játssz valamit!
Letelepedtem mellé a kanapéra és az ölembe vettem a gitárom. Nem gondoltam át előre, hogy mit fogok játszani, csak elkezdtem, ami jött. A That’s the truth című szám jött a McFly-tól.
- Ez McFly, igaz? – ismerte fel a számot kb. tíz másodperc után.
- Igen – bólintottam, miközben tovább pengettem – örülök, hogy felismerhető.
- Nem énekelsz? – kérdezte, mikor már annál a résznél tartottam.
- Öhm… nem is tudom – abbahagytam a játszást – Nem.
- Miért nem?
- Mert nem –vágtam rá.
- Rose, légyszi – mosolygott rám, azzal a mosollyal, aminek sajnos nem tudtam ellenállni – A kedvemért.
- Oké, de csak akkor, ha te is énekelsz – mentem bele.
- Jól van, de nekem aztán tényleg nincs hangom – figyelmeztetett.
- Nem baj – mosolyogtam, majd előröl kezdtem a számot.
- „I feel like I’ve been put on trial with you…” – kezdtük együtt.
Hát, mit mondjak, egyikünk sem kimagasló tehetség, de azért szerintem nem is voltunk annyira rosszak. Persze egy idő után jól elröhögtük magunkat, de elvoltunk így ketten.
- Tudod, én is tudok gitározni – jelentette be Lucas miután befejeztük a számot.
- Komolyan?! – néztem rá – Akkor mutass valamit! – mondtam és átadtam neki a hangszert.
Hozzáértő fejjel vette kézbe és lefogta az első akkordot. Felnevettem, mikor elkezdte a Smoke on the water című dal elejét, amit MINDENKI el tud játszani gitáron.
- Most mi van?! – nézett rám felháborodva – Ez is valami, nem?
- De – nevettem – Nagyon tehetséges vagy.
Hagytam, hadd játsszon csak tovább. Ehhez viszont kérés nélkül énekeltem, méghozzá egész hangosan.
- Régebben jártam gitározni néhány hónapig – mesélte, miután befejezte a dalt (vagyis nem tudta tovább játszani) – aztán kiderült, hogy ez nem nekem való és inkább abbahagytam. Rájöttem, hogy inkább a sport az én asztalom.
- Mit sportoltál? – kérdeztem.
- Sokáig csak futottam és úsztam néha, aztán elkezdtem focizni. Nagyon szerettem.
- Szeretted? Már nem jársz?
- Mikor ebbe a suliba kerültem, abba kellett hagynom. Itt nincs focicsapat – világított rá a tényre.
- Hiányzik?
- Aha – bólintott.
- Én focizhatok veled – jelentettem ki elszántan, mire ő elnevette magát – Hé, ne nevess, komolyan mondom!
- Rendben, Rose, majd játszunk, ha már nem lesz hó – mondta, úgy, mintha egy kisgyerekhez beszélne.
- Oké. Majd meglátod, hogy tudok focizni! – bizonygattam.
Persze nem tudtam, de jól esett ezt mondani.
- De akár szervezhetünk itt egy focicsapatot – vetettem fel – Biztos lennének még érdeklődők…
- És kik ellen játszanánk?
- A-sok a B-sek ellen. Na? – lelkesedtem be.
- Kösz, hogy ilyen lelkes vagy – mosolygott rám.
- Nincs mit.
Ezután egész sokáig csak ültünk csendben és néztünk egymásra. Aztán, jött volna az a bizonyos fordulópont. Azt hiszem, hogy megcsókolt volna, hogy nem rontanak be a többiek. Belle lépett be először és eléggé meglepődött, hogy ott talált minket. A tesóm után jöttek a többiek: Darren, Mary, Claire, Caroline, Dave, Aaron, és Lucas haverjai: Sam és Will. Totál elözönlötték a kis közös szobát.
Hamar elkezdődött a beszélgetés. Elmondtam, hogy gitározom, aztán persze, gyorsan játszanom kellett. Ekkor már nem énekeltem. Mikor már nem én voltam a figyelem középpontjában, Belle-lel jelentőségteljesen összenéztünk. Csak rám nézett és tudtam, hogy mit kérdez. Valami olyasmit, hogy „ez meg mi volt?”. Én is a tekintetemmel válaszoltam. Azt, hogy „semmi, majd elmesélem”. Ez ilyen ikres dolog, azt hiszem. 
Már egy ideje beszélgettünk, mikor valaki megkérdezte, hogy hol van Harry.
- Jó kérdés – mondta Darren – Küldött egy SMS-t, hogy Drake visszatért, úgyhogy nem kell helyettesítenie őt a lovardában. Szóval elméletileg itt kéne lennie…
- Próbáld meg felhívni – javasolta Mary –Hátha csak nem tudja, hogy hol vagyunk.
Darren hiába hívta, a telefonja ki volt kapcsolva.
- Majd én megkeresem – állt fel Belle.
- Megyek veled – ajánlotta fel Darren, így ők ketten elmentek.
Nemsokára vissza is jöttek, de sajnos rossz hírekkel: Harryt a gyengélkedőn találták meg, ő is lebetegedett…
Először persze mindenki látni akarta Harry-t, de Belle és Darren mondták, hogy nem szabad látogatni őket, hiszen éjszaka van, a betegek alszanak, és rengeteg pihenésre van szükségük.
Ezek után már nem volt annyira felszabadult és gondtalan a beszélgetés.
- Hű, jól elrepült az idő. Háromnegyed tizenkettő van! – pillantottam a hófehér Ice Watch karórámra.
- Akkor mennünk kéne – mondta Claire.
- Szerintem mi is menjünk – kezdte Sam – Ilyenkor mindig adnak pezsgőt, hogy tudjunk éjfélkor koccintani.
- Ja, meg trombitákat is – tette hozzá Will.
- Akkor indulás – mondta ki Lucas a végszót, mire mindannyian elindultunk.
A hideg ellenére egész sokan kint voltak az udvaron. Claire és én Mrs. Black csapatához csatlakoztunk, míg a többiek távolabb maradtak, szereztek pezsgőspoharat és trombitát is.
Mrs, Black kiosztott a pálcákat, majd még egyszer elmondta a szükséges varázsigét, arra az esetre, ha valaki elfelejtette volna. Ezután percekig csak álltunk és vártuk, hogy éjfélt üssön az iskola épületének tornyán díszelgő hatalmas óra.
Az éjfél előtti utolsó másodpercekben megkezdődött a visszaszámlálás.
- Öt, négy három, kettő… - üvöltötte a diáksereg.
Pontban „egy”-nél megszólalt az óra, a kisebb tömeg éljenzésbe kezdett és a diákok boldog új esztendőt kívántak egymásnak. A tűzijáték felelősök, és köztük én is, feltartottuk a pálcánkat, leírtunk vele egy apró kört, és gyakorlatilag egy emberként kiáltottunk fel:
- Lux Lucis!
Ekkor fantasztikus látvány tárult elénk. Az éjszakai égboltot a szivárvány minden színében pompázó tűzijátékok töltötték meg. Egyszerűen leírhatatlanul gyönyörű volt!
Valóban úgy éreztem, szívesebben állnék most Lucas mellett, és koccintanék a többiekkel, ahelyett, hogy tűzijátékot varázsolok… De végül nem bántam meg, ezt is ki kellett próbálnom.
Mikor vége lett a tűzijátéknak, mindenki telefonálgatni kezdett a szüleinek, barátainak.
Csatlakoztam a társaságunkhoz, és Belle-lel felhívtuk anyuékat. Egyszerre kiabáltuk a kihangosított telefonba:
- Boldog újévet!


Annabelle

Az új éve első reggelén szokatlanul későn keltem, biztos azért, mert hajnali 3 körül aludtunk el Rose-zal. Még soha nem beszélgettünk ennyit. Arról beszéltünk, hogy mennyi minden változott körülöttünk, és hogy mi mennyit változtunk. (Ebbe belegondolva nem is furcsa, hogy 3 óráig tartott…)
Egy évvel ezelőtt Január 1-jén én nem csináltam semmi különöset. Emlékszem, azon a reggelen Rose hajnali 5 körül ért haza, és anyu felébredt, amikor belépett az ajtón. Nem veszekedett vele, de amikor Rose kikelt az ágyból úgy két óra körül, hatalmas veszekedés támadt. Apu és én elmenekültünk. Nem akartuk hallgatni. Apa nem kívánt hozzátenni semmit anya mondandójához, én meg nem akartam hallgatni. Mikor kiléptünk a bejárati ajtón, megkérdezte tőlem:
- Vajon miért különböztök ennyire? - nem tudtam válaszolni, mire folytatta – Mindkettőtöknek meg kéne találni a középutat.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem.
- Rose-nak a szórakozáson kívül koncentrálnia kéne a tanulásra is, neked pedig fordítva. Néha megengedhetnél magadnak egy kis kikapcsolódást…
Igaza volt. Arra gondoltam, új évi fogadalomként, hogy idén miden más lesz. Még nem tudtam, hogy miben, de tudtam, a következő év első napán már nem a régi Belle leszek. Furcsa most ebbe belegondolni, de igaz. Megváltoztam. Féltem attól, hogy lehetetlen összeegyeztetni a tanulást a szórakozással, de tévedtem. Mindennek meg kellett változnia körülöttem, hogy erre rájöjjek. Új környezetben, új emberek között kellett megtalálnom a helyes „középutat”, amit apa említett.

Ezekkel a gondolatokkal keltem fel az újév első napján. Gyorsan felöltöztem, fogat mostam, felvettem a kabátomat, és elindultam a gyengélkedőre. Meg akartam látogatni Harry-t, még reggeli előtt. Gyors léptekkel vágtam át a parkon, majd amikor beléptem az ajtón, az első szembejövő nővértől megkérdeztem:
- Elnézést a zavarásért, hol találom Harry Kenway-t?
- Harry a folyosó végén a 14-es szobában van.
- Köszönöm! – azzal tovább indultam.
Nagyot sóhajtottam, mielőtt benyitottam. Összeszorult a szívem, amikor belegondoltam, hogy az egyik legjobb barátom fekszik odabent, aki nagyon beteg. Nem lehet tudni, milyen betegség támadta meg, és hogy gyógyítható e.
Halkan benyitottam.
Harry csukott szemmel, békésen feküdt, fehér takaróját az álláig felhúzták, arca csupa verejték volt. Könnyek gyűltek a szemembe, miközben az ágya felé sétáltam. Levettem a kabátomat és letettem az ágy melletti székre. A szék a látogatók számára volt ott, de én az ágy szélére ültem. Harry, aki mindig mosolygott és mindig vidám volt, most összeszorított szemöldökkel, verejtékezve feküdt, nem lehetett tudni, hogy alszik e, vagy ébren van, csak nincs tudatánál… Az orvosok semmit nem tudtak meg a betegségről. Lassan egy hónapja tart ez az egész, és még mindig semmi.
Ebben a pillanatban benyitott valaki. Felnéztem, Darren volt az. Nem tudtam megszólalni, nem akartam elsírni magamat előtte.
- Belle! Nem tudtam, hogy itt talállak. – mondta halkan.
- Szia. – nyögtem elcsukló hangon.
- Hogy van Harry? – kérdezte, miközben rádobta a kabátját az enyémre.
Erre a kérdésre, már nem tudtam felelni. Kövér könnycseppek kezdtek lefolyni az arcomon. Az ajtó felé fordítottam az arcomat, hogy ne lásson. Össze kellett szednem magam, nem akartam, hogy ennyire gyengének lásson.
- Nincs túl jól. – mondtam – Az igazat megvallva, én épp indulni akartam. Magatokra hagylak titeket. – azzal felálltam, a kabátomat hátrahagyva az ajtó felé vettem az irányt. Nem érdekelt, hogy utánam jön e, vagy sem, a kabátom sem érdekelt, csak nem akartam sírni előtte. Becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem a folyosó végén lévő padra. Feltettem a lábamat, és a térdemre hajolva sírni kezdtem.
Ted, Pheobe, most meg Harry… Kit veszítek el legközelebb? Ha Rose is lebetegedne, azt nem bírnám ki…
Valaki leült mellém, és átölelt. Nem tudtam, ki az, de jól esett. Felnéztem, és meglepetésemre Darren volt az. Egy pár percig csendben ült mellettem, és átölelt. Nem próbált megvigasztalni, neki ez ugyanolyan fájó, mint nekem. Harry neki is jó barátja.
- Mondd, ki lesz a következő? – mondtam, mikor végre megnyugodtam, és a sírás is abbamaradt. Darren elengedett, a padlót nézve ült mellettem.
- Nem tudom. – sóhajtott – Valamit tennünk kell, hogy ne mi legyünk a következők. Rá kell jönnünk, mi okozza ezt az egészet – mondta halkan.
- Pontosan ez az!! – néztem rá hirtelen - Igazad van! Talán mi rájöhetünk!
- De hát hogyan? – értetlenül nézett vissza rám.
- Tudod az ükükükük nagymamánk aki itt tanult úgy 200 évvel ezelőtt, feljegyezte minden napját egy naplóba. Leírta azt is, hogy egy járvány terjedt szét a diákokon, amitől megbetegedtek, de nem tudtak segíteni rajtuk. A betegséget nem tudták megállítani, csak enyhíteni tudtak rajta. A betegség tünete az volt, hogy csak fekete mágiát tud használni az aki elkapja. Mellékhatás volt az, hogy az illető gonosz is lett, az orvosság erre adott megoldást, viszont a képességet, hogy nem tud jót varázsolni csak rosszat, nem tudták kivenni a fertőzött diákokból. Sőt, ez örökletes „betegség” lett – mutattam idézőjelet az ujjaimmal – Ebben az időben jelentek meg a…
-Morbusok… - fejezte be a mondatom.
- Igen.
- Nekem ezt miért nem mondta senki? Mi mind úgy tanultuk, hogy már a kezdet kezdetén két csoportra oszlottak a boszorkányok és varázslók, én nem tudtam, hogy 200 évvel ezelőtt még csak medicorok léteztek…
- És mi köze ennek a mostani járványhoz?
- Nem tudom… de talán a napló segíthet. – lelkesedtem – Talán ha elolvasunk minden apró részletet alaposan, rájöhetünk, mi történt akkor, és mi történik most…
- Úgy gondolod, a kettő között valami összefüggés lehet? A történelem megismétli önmagát?
- Talán. Derítsük ki! – azzal felálltam, és az ajtó felé indultam.
- Várj, Belle! Hideg van odakint, vedd fel a kabátod!
Visszafordultam, Darren segített felvenni a kabátomat. A nyakam köré tekertem a sálamat is. Legszívesebben magamhoz öleltem volna és nem engedtem volna el soha. Megint eluralkodott rajtam az az érzés, hogy ő nem csak egy barát számomra, hanem sokkal több. Még fel se fogtam, hogy épp mi szobánk felé tartottunk, hogy detektíveset játsszunk és kiderítsük mi folyt a suliban 200 éve. Remélem találunk valami értékelhető információt az egyik naplóban…
- Szia Rosie! – kiáltottam, amint kinyitottam a szobánk ajtaját.
- Szia Rose! – köszönt Darren is.
- Sziasztok! – lépett ki az előtérbe Rose.
- Valami nagyon fontosat kell megbeszélnünk – tértem a lényegre – Rájöttem, hogy talán… talán a történelem megismétli most önmagát!
- Belle… ebből egy szót sem értek.
- Emlékszel, hogy Elizabeth idejében is lezajlott egy járvány, amire nem találtak ellenszert? – kérdeztem.
- Igen.
- Lehet, hogy most is valami hasonló történik…
- Úgy érted lehet, hogy nem is járvány van, hanem bájital miatt betegednek meg az emberek?
- Erre még nem gondoltunk, de igazad lehet, hiszen egyik betegségre se illenek a tünetek, és gyógyszerrel nem lehet kezelni. – helyeselt Darren.
- Viszont akkor a betegséget ember okozza… - mondtam.
- Ki akarna ártani a morbusoknak? – nézett rám Rose.
- Nem tudom, de ki akarom deríteni…
Keressük meg a naplókat! – mondta Darren.
Levettük a kabátunkat, majd bevonultunk a szobába. Rose-zal az összes naplót összeszedtük, majd szépen időrendi sorrendbe tettük őket. Mindenki kezébe vett egy-egy naplót, és böngészni kezdte.


Szöveges mező

Ide szövegelj...