Szöveges mező

Ide szövegelj...

11. fejezet

Annabelle

A bál utáni szombatot még a kollégiumban töltöttük, Rose-zal csak vasárnap terveztük a hazautazást. Reggel együtt mentünk reggelizni. Maryt sehol nem láttam, lehet, hogy még aludt, vagy az aggódás elvette az étvágyát. Ma mindenképp meg kell keresnem és beszélnem kell vele. – gondoltam. A finom reggeli után hazamentünk, hogy kitakarítsuk a szobát, és összepakoljuk a ruháinkat. Előhúztuk a bőröndünket az ágy alól, és pakolni kezdtünk. Már majdnem készen voltunk, amikor megszólalt Rose telefonja. Gyorsan odaszaladt, és felvette.
- Igen?... Szia!! – A hangjából ítélve csak is Lucas hívhatta – Persze! 10 perc és ott vagyok! – azzal letette.
- Ennyit a nagytakarításról… - néztem rá.
- Lucas hívott, hogy sétáljunk egyet, mert süt a nap. – mondta boldogan, mintha meg se hallotta volna, amit az előbb mondtam.
- Rendben. – mosolyogtam – Menj, majd kitakarítok egyedül.
- Köszi!! – vigyorgott, és már vette is a kabátját. – Jövök nem soká! Szia! – azzal kilépett.
Becsuktam mögötte az ajtót, majd folytattam a takarítást. Már majdnem készen voltam, amikor megcsörrent a telefonom. Rose volt az:
- Szia Belle! Képzeld el, rájöttem, hogy ezen a télen még nem építettünk hóembert, és mivel most nagyon sok a hó, össze kéne hozni egy nagy társaságot. Mit szólsz? – szólt bele a telefonba lelkesen.
- Jó ötlet! Hívd fel a többieket, én addig befejezem a takarítást… - mondtam.
- Oké. 20 perc múlva találkozunk a parkban! Szia!
- Szia! – azzal letettük.
Gyorsan befejeztem a takarítást, majd felöltöztem, és lementem az udvarra. Úgy tűnt, én érkeztem utolsónak, már Caroline, Claire, David, Pheobe, Lucas és Rose rám vártak. Mindenki hatalmas hógolyókat gyúrt a kezében, és egymást dobálták. Tudtam, hogy Mary nem lesz ott, eléggé megviselte Ted betegsége, és az egész napot a korházban töltötte mellette.
- Helló, mindenki! – köszöntem.
Egy „Szia” erejéig abbahagyták a csatát, majd folytatták. Én nem vagyok valami jó ebben a játékban, ezért egy ideig csak hógolyókat gyúrtam, és próbáltam Davidet eltalálni vele. Egyszer se sikerült. A csata szélén várakoztam, hogy befejezzék, és nekikezdhessünk a hóember megépítésének, amikor hirtelen valami eltalálta a tarkómat. Hátrafordultam, mert nem tudtam ki dobott meg. Nem volt mögöttem senki. „Ez furcsa.” gondoltam. Visszafordultam, és megszámoltam, mindenkit látok e. Senki nem bújhatott el, szem előtt voltak mind a hatan. Megint eltalált egy hógolyó, megint a tarkómat.
Hirtelen hátrafordultam, és a kezemben lévő golyót akartam eldobni, de nem állt mögöttem senki.
- Bújj elő! Megtalállak te!! – kiáltottam vigyorogva. Elindultam abba az irányba, ahonnan elképzelésem szerint eldobták a hógolyót, de sehol senki. Körbenéztem. „A fák mögött bújt el.” – gondoltam. Tettem pár lépést az előttem álló fa felé, amikor valaki rám esett. Hátulról ellökött, és a hóba estünk. Az ijedtségtől elakadt a lélegzetem, igyekeztem kitalálni, ki lökött el. Mellettem feküdt a hóban mozdulatlanul. „Csak nem a fáról esett le?” A fejét és a mellkasát beborította a hó. Közelebb hajoltam, óvatosan megnéztem közelebbről. Lesöpörtem az arcáról a havat, és elmosolyodtam. Darren olyan hirtelen nyitotta ki a szemét, hogy felsikítottam.
- VÁÁÁ! – ordította és közben megdobott egy kis hóval.
Egyszerre nevettük el magunkat.
- Te bolond vagy. – vigyorogtam.
- Láttam, hogy unatkozol, valamit tennem kellett. – mondta, miközben egy tincsemet elfésülte az arcomból. Éreztem, ahogy elpirulok, gyorsan felálltam, és elfutottam. Gyúrtam egy hógolyót, és megdobtam. Talált!
Darren is felkelt a földről, és dobálni kezdett. Nem is az volt a lényeg, hogy eltaláljuk egymást, sokkal inkább, hogy ki bír több hógolyót eldobni rövid idő alatt. Nagyszerűen éreztem magam vele. Ez volt az a pont, amikor rádöbbentem, ez a dolog kettőnk közt barátságból kezd átcsapni valami egészen másba. Szerelembe. Az én részemről legalábbis biztosan.
A nagy hócsatázásban észre sem vettük, hogy egyre messzebb sodródunk a többiektől. Amikor már elfáradtam, szóltam, hogy menjünk vissza a többiekhez hóembert építeni.
Mire visszaértünk, a többiek már elkezdték építeni. Rose és Lucas egy-egy hógolyót görgetett, Caroline és Claire épp kavicsokat kerestek az út szélén, Dave pedig hógolyókkal dobálta őket. Mi is beálltunk a nagy építésbe és görgetésbe, és sikerült egy hatalmas hóembert felépítenünk. Magasabb lett, mint Dave, majdnem két méter.
Pihenésképpen úgy döntöttünk, hogy beülünk az ebédlőbe beszélgetni. Az ebédig még majdnem egy óra volt, de addig beszélgetéssel töltöttük az időt. Helyet foglaltunk egy hátsó asztalnál, és levettük a kabátjainkat.
- Egy hétig nem találkozunk? – kérdezte Caroline.
- Igen. – válaszoltam.
- Hiányozni fogtok. – tette hozzá Claire.
- Visszajövünk. – mosolygott Rose – Mindent meg kell írnotok nekünk. Nehogy úgy jöjjünk vissza, hogy nem tudjuk, mik történtek távollétünkben.
- Ne aggódjatok, minden pletykát elküldünk. – mondta Caroline.
- Holnap reggel indultok is? – nézett rám Darren.
- Igen. Anyuék értünk jönnek. – válaszoltam.
- Az nem lesz könnyű ilyen időjárásban. Kár, hogy nektek még nincs engedélyetek seprű használatára. – mondta Lucas.
- Majd évvégén kell vizsgáznunk.
- Bele se gondoltunk, a szüleinknek milyen nehéz lesz feljönni a csúszós utakon. Lehet nem kéne kockáztatni. – ráncoltam a homlokomat.
- Mi lenne, ha seprűn levinnétek minket Arrowwoodba? Onnan már van rendes út. – kérdezte Rose a fiúktól.
- Én szívesen segítek. – bólintott Lucas rögtön.
- Köszi Lucas. Kedves tőled. –mosolygott Rose.
- Én meg elviszlek téged. – nézett rám Darren.
- Köszönöm Darren. – mondtam, és közben erős kényszert éreztem arra, hogy Darren nyakába ugorjak. – Elférünk ketten is a seprűkön? – kérdeztem.
- Persze! – a csomagokat meg megoldjuk egy egyszerű kicsinyítő varázsige segítségével. – helyeselt Rose lelkesen.
- Oké. Akkor beszélek anyuékkal, hogy Arrowwoodban találkozzunk. – mondtam.

A nagy beszélgetés közben, Pheobe nem szólt semmit, csak csendben ült az asztalnál, és a fejét a kezére támasztotta. Nem nézett ki valami jól. Az arca sápadt volt.
- Jól vagy Pheobe? Olyan szótlan vagy. – Caroline Pheobe vállára tette a kezét.
- Nem érzem magam túl jól. Egy kicsit szédülök. Nem vagyok éhes, szerintem jobb lesz, ha felmegyek a szobámba pihenni egy kicsit.
- Felkísérünk a szobádba. – mondta Rose.
- Maradjatok nyugodtan. Odatalálok, nem lesz baj. Sziasztok, jó szünetet. – halvány mosoly jelent meg az arcán. Felállt az asztaltól, és betolta a székét. Sóhajtott egyet, majd elindult az ajtó felé. Rose-zal aggódóan néztünk össze.
Pheobe lassú léptekkel elindult az ajtó felé, majd a jobb oldalán lévő asztalnak támaszkodott, a másik kezét a homlokára tette. Gyorsan felálltunk, hogy segítsünk neki. Pheobe dőlni kezdett bal oldalra, és a keze lecsúszott az asztalról. A földre esett.
Odafutottunk hozzá, megfordítottuk, de a szeme csukva volt. Elájult. Az arca és a keze forró volt a láztól, akárcsak Tednek, mikor tegnap rátaláltak. Különös, pedig nem találkozhattak. Nem kaphatta el.
Lucas a karjaiba vette, és elvittük az orvosi szobába. Az orvos azt mondta, nem mehetünk vele, lehet fertőző a betegség, jobb, ha inkább haza megyünk.

Miközben a kijárat felé sétáltunk, megláttam azt az orvost, aki Tedet kezeli.
- Jó napot. Ted jó barátja vagyok. – szólítottam meg.
- Jó napot. – nézett rám.
- Azt mondták, nem mehetünk be hozzá. Javult valamit az állapota? – kérdeztem meg az orvost.
- Egyelőre nem tudunk mit tenni. Levittük a lázát, de nem lett jobban. – válaszolta.
- Tudják, mi a baja? – kérdeztem aggódva.
- Sajnos, nem. A magas láz sok betegség tünete. Viszont ezen kívül más baja nincsen. Ráadásul láza sincs mindig, csak reggel és este növekszik meg nagyon. – mondta. Hallottam a hangján, hogy ő is sajnálja, ami Teddel történik, és ki akarja deríteni mi ez.
- Ha felébredne, megmondja neki, hogy kerestük, és jobbulást kívánunk? – kérdezte Rose.
- Természetesen. – bólintott.
- Köszönjük. – mondtuk egyszerre Rose-zal.
- Igazán nincs mit.
- Viszlát! – köszöntünk el, majd a kijárat felé indultunk.

Bementünk az ebédlőbe, ahol időközben gyönyörű díszítést varázsoltak. Szó szerint. A falon a festményeken az eddig tavaszi tájakat most hó borította, a falakon fenyőágak és piros szalagok lógtak, az ebédlő közepén egy hatalmas karácsonyfa díszelgett. Lassan sétáltunk végig az ebédlőn, azt se tudtuk, merre nézzünk, annyi minden megváltozott.
- Kár, hogy mi csak most láthatjuk ezt… mire visszajövünk, már nem lesz fent ez a díszítés. – mondtam Rose-nak.
- Hát igen… Kár. – nyögte, miközben tátott szájjal bámulta a hatalmas karácsonyfa tetejét.
Amikor a pultokhoz értünk, töltött pulykát kértünk mindannyian. Mennyeien nézett ki, hát még az íze! Evés közben nem sokat beszélgettünk, mindenki élvezte a karácsonyi ebédet. Amikor már tele voltunk, és már csak a szemünk kívánta az ételt, Lucas megszólalt:
- Szóval, ti holnap elutaztok? – nézett Rose-ra.
- Igen. Már nagyon régen voltunk otthon. Épp ideje már. – válaszolta. Látszólag Rose még nem fejezte be az evést, épp egy nagy adag húst szúrt fel a villájára és bekapta. Vártunk, amíg lenyeli, majd folytatta – Veletek biztos izgibb lenne a karácsony, de már hiányzik a család. – mosolygott Lucas-ra.
- Jó, hogy ezt mondod. – mosolygott vissza.
- Én tele vagyok… - vágott közbe Darren, és a hasát kezdte simogatni. – Most úgy érzem, egy hétig nem kell ennem… És úgy nézem Belle-nek sem… - mutatott a kidomborodó hasamra.
Gyorsan behúztam a hasam. Mindig ez van, ha sokat eszem…
- Ja, Belle, nehogy elhízz. – vigyorgott Rose, miközben újabb falatot tömött a szájába.
- Ki kell használni a karácsonyt! Az ember annyit ehet, amennyit akar! Ráérünk tavasszal ledolgozni a felesleget… - álltam ki magamért.
- Miféle felesleget? Neked jó alakod van. – mosolygott rám Caroline.
- Köszi! – néztem rá. – Rose? Mikor végzel? – néztem Rose-ra.
- Kész vagyok! – tette le a villát. Hátradőlt, arcán elégedett mosoly jelent meg. – Ez finom volt!
- Még sose láttalak ennyit enni. – vigyorogtam rá.
- Ez a kedvencem. – mondta még mindig mosolyogva. – Egyébként mehetünk. Nekünk még úgyis takarítanunk kell. – nézett rám.
- Már kitakarítottam. – jelentettem ki.
- Nem is te lennél… - vigyorgott.
Közben mindenki felállt az asztaltól, és felvette a kabátját.

Ebéd után mindenki csendes pihenőre tért a kollégiumi szobájában. Rose felhívta anyuékat és elmondta a tervünket. Anya először nem helyeselte, de később beleegyezett, hogy seprűn utazzunk.
A délután unalmasan telt, este hamar elaludtunk, hogy minél hamarabb reggel legyen.

Másnap a megbeszélt időpontban találkoztunk Darrennel és Lucassal. Felszálltunk a seprűkre és felrepültünk az égbe. Erősen szorítottam Darren derekát. Nem azért, mert féltem, hanem mert nagyon jó érzés volt. Becsuktam a szemem, és beszívtam az illatát. Megint rámjött az az érzés, hogy MUSZÁJ elmondanom neki, hogy belészerettem, de mint mindig, most sem sikerült elég bátorságot szereznem hozzá.
- Minden rendben ott hátul? – kérdezte.
- Persze. Minden… minden tökéletes. – nyögtem.
- Mindjárt odaérünk. – kiáltotta a távolban Lucas.
Lenéztem az erdőre. Néhány fekete varjú repült alattunk, nem messze. Az erdőn túl megpillantottam Arrowwoodot. Sok apró ház, egy nagyobb épület, a bevásárlóközpont, és a távolban egy piros autó. A mi autónk. Ahogy egyre közelebb értünk, megpillantottam anyut és aput. Ők nem láthattak minket addig, amíg le nem szállunk. Egymás mellett álltak, beszélgettek.
Pár perc múlva leszálltunk egy sikátorban, ahol nem láthat minket senki. Leszálltunk a seprűkről, és elköszöntünk Darrenéktől. Ők siettek vissza, mert nem kaptak engedélyt az eltávozásra.
- Köszönjük szépen. – mondta Rose. – Akkor majd hívlak, hogy mikor jövünk vissza. – nézett Lucasra.
- Rendben Rosie. Akkor nem sokára. – mosolygott ránk.
- Sziasztok! – mondta Darren.
- Sziasztok! – mondtuk egyszerre Rosieval.
Azzal lassan a levegőbe emelkedtek, és gyorsan eltűntek az égen.
- Hű, ez király volt! – bökte ki Rose.
- Egyetértek. – mosolyogtam rá.
Anyu és apu a sikátoron túl várakoztak. Amint megpillantottuk őket, odafutottunk hozzájuk és megöleltük őket. Már nagyon hiányoztak.
- Már alig vártuk, hogy ideérjetek. – szólalt meg apu, miután elengedett.
- Hiányoztatok. – mosolyogtam rá.
- Na, gyertek, szálljatok be! – mondta anyu.

Egész hazafelé úton meséltünk. Én főként a tanulásról, a suliról, Rose a bálokról, baráti összejövetelekről. Ránk jellemző módon egymás szavába vágva beszéltünk. Az út hihetetlenül hamar eltelt, szinte észre sem vettük, amikor a kocsi bekanyarodott a házunk elé.
- Otthon, édes otthon! – kiáltott fel Rose, amikor megpillantotta a kertet.
Gyorsan kivettük a csomagtartóból az öklöm nagyságú bőröndöket és letettük a földre.
- Ezt bízd csak rám! – vigyorgott rám Rose, majd a bőröndökre nézett – Incorruptus módus! – mondta, mire a bőröndök lassan növekedni kezdtek. Röpke fél perc elteltével a bőröndök visszanyerték eredeti méretüket.
- Hű… nem is emlékeztem, hogy ezek ekkorák. – sóhajtott Rose.
Megfogtam a bőröndömet és húzni kezdtem magam után. Nagyon nehéznek bizonyult, így megálltam.
- Rose, legközelebb akkor mondd el a varázsigét, ha már a szobában vannak a bőröndök. – javasoltam.
- Igaz, ez eszembe juthatott volna. – nyögte, miközben maga után húzta a saját bőröndjét.
- Rossz nézni titeket! – nevetett apa a teraszra vezető lépcsőn állva. – Menjetek fel a szobátokba, mindjárt felviszem a bőröndöket. – azzal elindult felénk.
- Én is így gondoltam! – mondta nevetve Rose, és már el is tűnt.
- Köszi, apu! – mosolyogtam rá.
- Nincs mit. – mondta, majd felemelte a bőröndömet.
Egy pillanatra felnéztem. A szobám ablakát pillantottam meg. Amikor legutóbb láttam, még ősz volt. Felszaladtam a terasz lépcsőjén, be a bejárati ajtón, levettem a kabátomat és a cipőmet, majd felszaladtam a lépcsőn. Jobbra fordultam a szobám felé. Az ajtó csukva volt. Kinyitottam, majd beléptem.
Elmosolyodtam, minden ott volt, ahol hagytam. A könyveim ABC sorrendben a polcon, az ágyam szépen letakarva. Minden a helyén volt, csak a ruhás szekrény volt üres.
Az ágyamhoz szaladtam, és háttal ráugrottam. Annyira megszoktam az életet a kollégiumban, hogy nem is hiányzott a saját szobám. Ennek ellenére most nagyon jól esett a saját ágyamon feküdni.
Pár perc múlva apu jelent meg az ajtóban a bőröndömmel.
- Mit hoztál ebben a táskában? Sokkal nehezebb, mint Rose-é. – mondta.
- Csak néhány könyvemet hoztam haza. Időközben kiolvastam őket, úgyhogy viszek újakat helyettük. – válaszoltam.
Apu bólogatott, jelezvén, hogy ez sok mindent megmagyaráz, majd kiment a szobából, és becsukta az ajtót.

Kinyitottam a bőröndöt, és kipakoltam a ruháimat a szekrénybe. Ez után a könyveimet vettem a kezembe, hogy a polcra tehessem. Biztosan elszámoltam magam, mert néhány lépés után az összes könyv kiesett a kezemből. Szerencsére nem esett bajuk, Elisabeth egyik naplóján kívül minden könyv becsukott állapotban ért földet.
Egyenként felvettem őket a földről, majd a helyükre tettem. Elisabeth naplója került a kezembe utoljára.
Középen volt kinyitva. Leültem a földre, a kezembe vettem, majd olvasni kezdtem azt az oldalt, ahol kinyitódott.

1824. Január 18.
Kedves naplóm!
A mai napon végre sikerült sort kerítenünk egy hosszú beszélgetésre Baltazarral. Rég óta nem beszélt velem, azt hittem, eltávolodtunk egymástól, de kiderült, hogy teljesen más miatt nem találkozott velem. Baltazar rájött, miért váltak két csoportra az iskola tanulói. Nem betegség okozta. Ha Baltazar szavai igazak voltak, (már pedig én teljes mértékben megbízok benne) akkor a bajt egy bájital okozta. Eric és egy Robert nevű fiú rég óta viszályban vannak, Robert készített egy bájitalt, amit a tanulók italába csempészett, és aminek hatására a fél iskola gonosszá változott, agresszívak lettek, és elzárták őket tőlünk, akik nem ittak a bájitalból. Baltazar elmondta, hogy Ericcel a bájital ellenszerén dolgoznak, de az én segítségem is kell. Boldog vagyok, amiért elmondta nekem, mi történt valójában, de ugyanakkor félek, mi lesz, ha nem tudjuk elkészíteni az ellenszert…

Ebből egy szót sem értettem. Elolvastam még egyszer, de nem sokra mentem.
Vissza kellett olvasnom.

1824. január 5.
Kedves naplóm!
A mai nap életem egyik legrosszabb napja. Megtudtam, hogy Lily is megbetegedett. Már napok óta nem láttam, csak remélni tudtam, hogy nincs semmi baj. A mai napon felkeresett Mrs. Inred tanárnő, és közölte velem a borzasztó hírt. Lily is elkapta a rettenetes betegséget, ami iskolánkban terjed. Ez a nap már nem is lehetne rosszabb. Ráadásul Baltazart se láttam már egy ideje. Vajon miért nem keres meg? Talán már nem vagyok fontos neki, vagy ami még rosszabb, ő is elkapta a betegséget?

1824. január 24.
Kedves naplóm!
Eric ma jött haza. Hál istennek sikerült megszereznie azt a ritka gyökeret, amire szükségünk van. Sajnos a hideg miatt kicsit megfázott az útja során, de nem lesz semmi baj, a nővérek már főztek neki gyógynövényes teát, amitől jobban lesz.

1824. január 29
Kedves naplóm!
Rettenetes hírt kell közölnöm. Eric állapota rosszabbodott. Két napja lázasan fekszik az orvosi szobában. Már egy hete, hogy a kollégium kórházába került, de az óta sem javult az állapota. Az orvosok azt mondták, lehet, hogy nem fog meggyógyulni. Soha.

1824. január 30.
Kedves naplóm!
Eric édesanyja megkapta a levelet, és ma végre megérkezett. Fekete ruhát és kendőt viselt, arcán és szemein a sok sírás nyoma látszott. Iszonyatos érzés lehet a fiát ilyen állapotban látni. Mint minden nap a héten, ma is bementem Erichez, felolvastam neki az újságból. Beszélgettünk, majd egy nővér bejött a szobába és szólt, hogy hagyjam a beteget aludni. Elbúcsúztam Erictől, majd könnyekkel küszködve hagytam el a kórházat. Minden este imádkozok azért, hogy meggyógyuljon. Baltazar is nagyon rossz állapotban van. Már nincs időnk a bájital receptjét kutatni, legtöbb időnket Eric mellett töltjük…

- Belle! Belle kicsim gyere vacsorázni! – zökkentett ki anyu hangja.
- Megyek! – szóltam, majd becsuktam a könyvet.
Kavarogtak a fejemben a gondolatok, úgy éreztem nem akarom megtudni, mi történt végül Ericcel. Kinyitottam a szobám ajtaját, Rose-t pillantottam meg.
- Ezt olvasd el. – adtam a kezébe a könyvet. – Nagyon érdekes, de nagyon szomorú is egyben.
- Elisabeth naplója? – kérdezte, miközben a kezébe vette a könyvet.
- Igen. Ezt még nem olvastuk. – válaszoltam.
Ezután lementünk a konyhába, és leültünk. Anyu spagettit főzött, amit imádok. Ez a tény egy kicsit kizökkentett a gondolataimból, és felvidított. Miután mindenki megérkezett, nekiláttunk a vacsorának.


Rosalie

Jó volt újra otthon lenni. Belle és én is nagyon megszerettük az új iskolánkat, de azért néha elkapott minket a honvágy. Hiányzott már apu, anyu, na és persze Pearl, a kiscicánk is, aki már nem is volt annyira kicsi… A macskakölykök igazán gyorsan megnőnek! Pearl már afféle „kamaszkorú” cicává cseperedett, de még mindig ugyanolyan kis bolond volt, mint mikor elmentünk hazulról. Mindennel játszott, ami csak az útjába került.
Miután degeszre ettem magam anyu spagettijével, felmentem a szobámba, és kíváncsian olvasni kezdtem Elisabeth naplóját, amit Belle nyomott a kezembe. Csak úgy fellapoztam és végül egy novemberi bejegyzésbe mélyedtem bele.

1823. november 2.
Kedves Naplóm!
Azt mondhatom, sikerült egészen beilleszkednem az új iskolában. Az elmúlt hónapokban rengeteg új barátot szereztem, és szinte minden szabadidőmet velük töltöttem, emiatt sokszor nem volt időm írni ide. Lily vált a legjobb barátnőmmé itt, de rajta kívül megismerkedtem még Eric-kel, az ő testvérével, Edmunddal és Baltazárral is, akihez úgy érzem igazán közel kerültem. Talán alakulóban van valami kettőnk között, de lehet, hogy ez az érzés egyoldalú…
Ma Ericcel beszélgettem sokat. Azt mondta, nagyon idegesíti őt egy fiú, Robert Darwin. A családjaik már régóta viszályban állnak, talán emiatt van köztük az ez ellenszenv. Valóban folyton összeszólalkoznak, és nincs egy kedves szavuk sem egymáshoz. Remélem, azért majd megbékélnek…

A napló ezen része nem tűnt túl érdekesnek, nem árult el semmilyen jelentős információt, azon kívül, hogy Elisabeth minden bizonnyal beleszeretett ebbe a bizonyos Baltazarba…
Tovább pörgettem a lapokat, végül egy januári részen akadt meg a szemem. Ez az oldal hullámos volt, mert valamikor víz érte… vagy talán könnyek…?

1824. január 31.
Kedves Naplóm!
Rettenetes csapás ért bennünket. Bekövetkezett, amitől már régóta tartottunk. Eric Wolsey barátunk, szinte már testvérünk, a mai napon meghalt. Súlyos tüdőgyulladás vitte el szegényt. Említettem korábban, hogy a bájital ellenszerén dolgozunk, és szükségünk volt egy bizonyos gyökérre, amely csak a hegyek legmagasabb ormain található meg. Ezért indult el Eric és csakis ekkor kaphatta el a végzetes kórt. A szervezete nem volt elég erős, nem tudta a rettenetes betegséget legyőzni. A nővérek és az orvosok mindent megpróbáltak, hogy segítsenek rajta, de még a varázsigék sem segítettek… Csupán egy hétig feküdt betegen az iskola kórházában, állapota egyre rosszabbodott, majd leállt a szíve. Utoljára tegnap este beszéltem vele…

Az ezután következő sorokat eláztatták a könnyek, csak szavakat tudtam kiolvasni…

Gyászba borult az egész iskola… Baltazarral beszélnem kell… Eric édesanyja nehezen viseli… Kitűzték a fekete zászlót…

Egy pillanatra elgondolkodva meredtem az írásra, majd megráztam a fejem és gyorsan tovább lapoztam.

1824. február 22.
Kedves Naplóm!
Nehezen, lassan, mélységes gyászban telnek a napok. Baltazar és én azonban akár milyen nehéz is most, Robert bájitalának ellenszerén dolgozunk. Egyre több a beteg, már nincs sok időnk, minden időnket ezzel kell töltenünk. Eric szobájában járva ráakadtunk a receptre, melyet szerencsére feljegyzett és elrejtett íróasztalfiókjának legmélyén. Így már a jó úton haladunk, már csak néhány hozzávaló hiányzik és elkészül az ellenszer, amely reményeink szerint a gyógyulást hozza majd sok beteg varázsló-és boszorkánytanonc számára.

Ekkor hirtelen összecsuktam a naplót, és felálltam. Egyszerűen nem volt kedvem jobban belemenni ebbe. Most nem. A naplóban leírtak kezdtek egyre furábbak, már-már érthetetlenek lenni számomra, úgyhogy inkább abbahagytam az olvasást. Ki akartam kapcsolni a gondolataim 1800-as években kódorgó részét, ezért a gitárom után nyúltam. Az állványon, a sarokban porosodott, mivel már nagyon régóta nem játszottam rajta. Megpengettem.
- Úúú… - húztam el a számat, mert rettentő hamisan szólt. Na, igen… elhangolódott.
Tekergetni kezdtem a hangolókulcsokat, míg végül tiszta hangokat nem kaptam. Ezután játszani kezdtem. Nem tudom pontosan mit, egymás után tettem néhány akkordot és pengettem. Ez megtette bevezetésnek. Ezután először a Hey there, Delilah című számot játszottam, majd az Oasis-tól a Wonderwall-t, és énekeltem is hozzá. A hangom… nem a legszebb, de azért talán nem reménytelenül hamis… Otthon elmegy. 
Nem sokkal később Belle lépett a szobámba, mire én abbahagytam a zenélést.
- Csak nem gitárszót hallok? – kérdezte.
- De – mosolyogtam rá – Nagyon szörnyű?
- Dehogy… sőt! Ahhoz képest, hogy mióta nem gyakoroltál… Ügyes vagy! – dicsért meg.
- Köszi. Neked is kéne zongoráznod. Használd ki, míg itthon vagyunk, mert a suliban nem nagyon tudsz gyakorolni.
- Igazad van – bólintott - De igazából azért jöttem, hogy megkérdezzem, olvastál-e Elisabeth naplójából?
- Igen – sóhajtottam – Eléggé felgyorsultak benne az események... Elisabeth és valami Baltazar valamilyen bájitalon dolgoznak, ez az Eric meghalt tüdőgyulladásban… nem értem miért nem segítettek rajta valahogy… - hadartam.
- Rose, az 1800-as években még nem volt olyan fejlett az orvostudomány… - vágott közbe.
- Oké, és a varázsigék miért nem segítette rajta?
- Azt nem tudom – ismerte be Belle.
- Jó, Belle, őszintén szólva, most nem igazán akarok ezekkel foglalkozni – böktem ki – Karácsony lesz, itthon vagyunk… ráérünk még megfejteni a múlt rejtelmeit.
- Persze, csak azért eléggé izgat ez az egész. Sok kérdés van bennem és tudod, hogy addig nem nyugszom, míg nem találok rájuk választ – mondta.
- Hát persze – mosolyogtam – De ne most. Vagy vidd el a könyveket és olvasgass még, ha akarsz.
- Oké, ez lesz – döntötte el és felnyalábolta a naplókat.
Az ajtóban apu jött vele szembe.
- Lányok, holnap anyátokkal elmegyünk és szerzünk egy karácsonyfát, ha akartok jöhettek ti is velünk – szólt.
- Én szeretnék – vágtam rá.
- Én is – mondta Belle is, aki már saját szobája felé tartott a nagy kupac könyvvel.
- Rendben, akkor holnap reggel indulunk – mosolygott.
Az este további részét filmnézéssel töltöttem, majd lefürödtem és hulla fáradtan dőltem az ágyba.

Másnap reggel tehát elmentünk a közeli piacra, ahol évről évre karácsonyfavásárt tartanak. Mindig is szerettem a karácsonyi készülődés hangulatát: a havat, a sok embert, az égősorokkal feldíszített házakat és bevásárlóközpontokat, a fenyők illatát…
Mindig ezen a piacon vesszük meg a fát. Most egy másfél méter magas ezüstfenyőt választottunk. Otthon fel is állítottuk. A szüleink minket bíztak meg a díszítéssel, amihez nyomban neki is láttunk. Égősorokat, piros és aranyszínű gömböket és angyalkákat aggattunk a fára, amely végül igazán szép lett.
A nap további részére, átjöttek a régi barátaim. Ashley természetesen már nem tartozott a jó barátaim közé, így ő nem bukkant fel. Jó volt őket újra látni. Ők is sokat meséltek, és én is. Mivel nem beszélhettem a valódi iskolámról, a kitalált gimiről meséltem. Elmondtam, hogy remek az osztályközösség, sok barátot szereztem és jól érzem magam ott, bár azért ők is hiányoznak. Sajnáltam, hogy nem oszthatom meg velük, azt, ami igazán történik. Nem beszélhettem a csodás bálokról, bulikról és a repüléstanról sem, pedig ezek voltak a legeslegjobb dolgok, amik szuperré és különlegessé teszik az igazi sulimat.

A karácsony békésen telt. Összegyűltek a rokonok, szenteste együtt ünnepelt a család. Pulykát ettünk vacsorára és forralt bort kortyolgattunk.
Belle rengeteg könyvet és zongora kottát kapott ajándékba, aminek nagyon örült. Én egy vagány pólót adtam neki. Nem vagyok benne biztos, hogy teljes mértékben elnyerte a tetszését, de ha ő nem hordja, majd felveszem én! Még egy ok, amiért jó, hogy ikrek vagyunk: pontosan egyezik a méretünk. Én sok-sok ruhát, körömlakkot és ékszereket kaptam. És bővült a magassarkú gyűjteményem egy gyönyörű, lila darabbal. Talán ennek örültem a legjobban.
Karácsony többi napján meglátogattuk a távolabb élő rokonainkat. Végre találkoztunk az unokatesóinkkal, akiket már nagyon rég nem láttunk. Jól szórakoztunk együtt.

A két ünnep között terveztük, hogy visszamegyünk Arrowwoodba. Mivel nagyon nagy hó volt és csúsztak az utak, anyuék nem tudtak felvinni minket a sulihoz. Ezért megbeszéltük, hogy Lucas és Darren fognak értünk jönni seprűn és majd ők elvisznek. A szülők féltettek egy kicsit, de végül belátták, hogy maguk sem tudnának ennél jobb megoldást kitalálni. Mi pedig egyáltalán nem bántuk a dolgot…
Telefonon beszéltem Lucassal, aki azt mondta, hogy 28-án délután jönnek értünk. Gyorsan összecsomagoltunk és a szokásos kicsinyítő varázsigével egészen apróra zsugorítottuk a bőröndjeinket. Én a gitáromat is beraktam. Az otthon töltött idő alatt szinte minden nap játszottam rajta, ezért úgy gondoltam elviszem magammal.
Lucas és Darren pontban délután háromkor érkeztek meg. Elbúcsúztunk a szüleinktől, felültünk a fiúk mögé és már suhantunk is az iskola felé.


Annabelle

Amint a kollégiumba értünk, felmentünk a szobánkba. Letettük a földre a bőröndöket, és Rose megint megnövesztette azokat. Csak most láttuk, mennyi mindent elhoztunk otthonról. Rose első dolga, az volt, hogy elővette a gitárját és játszani kezdett.
- Te nem pakolsz ki? – kérdeztem.
- De, kipakolok. Egy másodperc, és kész, csak figyelj! – lerakta az ágyára a gitárt, mély levegőt vett, ránézett a bőröndjére, majd kimondott egy varázsigét: Mobilito!
A bőröndből az összes ruha a levegőbe emelkedett, és egyhelyben lebegett. Elakadt a lélegzetem. Rose elégedetten elmosolyodott, majd a szekrényére mutatott. A ruhák a szekrény felé repültek, út közben gyönyörűen összehajtották magukat. A nadrágok az alsó polcra, a pólók a felső polcra, a fehér neműk a fiókba repültek. Végezetül a bőrönd becsúszott az ágy alá, pontosan oda, ahol a helye van.
- Hű… - nyögtem – Ez hamar megvolt.
- Hát, igen. Akarod, hogy a te ruháidat is a helyére rakjam?
- Igen – vágtam rá.
Rose megint kimondta a varázsigét, de ezúttal az én bőröndömre nézett, majd az én szekrényemre mutatott. A ruháim maguktól a helyükre repültek.
- Ezzel készen is vagyunk! – nézett rám – Menjünk le ebédelni.
- Rendben.
Felöltöztünk, majd kimentünk a hidegbe. Átmentünk a parkon, egyenesen az ebédlő felé. Az épülethez érve kinyitottuk a hatalmas tölgyfa ajtót, majd beléptünk. A csodás díszletek már eltűntek, de tudtuk, hogy pár napon belül újabb díszletek kerülnek majd fel. Rose körbenézett, annak reményében, hogy megpillant egy ismerős arcot a tömegben. Szinte az összes asztalnál ültek, csak hátul maradt néhány üres szék.
- Ott van Caroline és Claire – mutatott az ebédlő egyik jobb oldali asztalára. Caroline és Claire mellett még szerencsére volt üres hely. Biztosan lefoglalták nekünk.
Rose és én elindultunk a lányok felé. Átverekedtük magunkat az asztalok között, és amikor odaértünk, Claire és Caroline boldog arcát pillantottuk meg.
- Úgy hiányoztatok csajok! – mondta Caroline, miközben felállt és megölelt bennünket.
- David mindig azt mondogatta: „Olyan üresek a napok a Rockfieldek nélkül!” – mondta Claire nevetve.
- Ti is hiányoztatok! – mondtam, miután Caroline elengedett az öleléséből.
- Olyan furcsa volt otthon – sóhajtott Rose – Annyira csend volt, hogy elő kellett vennem a gitáromat, hogy zajt csapjak.
Lepakoltuk a kabátjainkat (mivel az ajtó melletti fogasokra nem fértek rá, az asztalokig cipeltük), majd elmentünk a pulthoz elhozni az ebédünket. A mai fogás sült hal és sültkrumpli volt. Mindketten kikértük az ebédünket, majd visszaindultunk az asztalok között a helyünkre. Leültünk, majd enni kezdtünk. Ekkorra Caroline és Claire már végeztek az evéssel, így felváltva kérdezősködtek:
- Rose találkoztál megint a régi „barátnőddel” Ashleyvel? – kérdezte Claire a mutató és középső ujjával idézőjelet mutatva.
- HmHm – rázta meg a fejét Rose – Szerencsére ő nem tudott róla, hogy hazajövök. Azok után, amit Belle-lel művelt, látni sem akarom – folytatta, miután lenyelte a falatot.
- És mi van Adammel? Vele se találkoztok többet? – folytatta Ashley a kérdezősködést.
- Szerintem nem – válaszoltam.
- És meséljetek, mi történt itt? – kérdezett vissza Rose.
- Elég nagy a baj itt. Az orvosok nem tudják, miféle betegség támadta meg Tedet és Pheobet. Ha ismert betegség lenne, akkor valószínűleg már régen meggyógyultak volna, de most Ted kómába esett. Nem bírt a szervezete megbirkózni a magas lázzal – kezdte szomorúan Caroline.
- Állítólag még hárman megbetegedtek. Egy másodikos fiú, Jack, egy harmadikos lány, Nancy, és még egy srác – folytatta Claire.
- Valamilyen Wilmer… - gondolkodott Caroline.
- Nick? Nick Wilmer? – kérdeztem.
Nick az osztálytársam volt. Jacket és Nancyt nem ismertem, de biztos voltam benne, hogy ők is B osztályosak. Nick nagyon csendes srác, de ugyanakkor nagyon okos is. Néhányszor beszélgettem vele, és úgy éreztem, végre valaki, aki nem néz le a stréberségem miatt (mert ő is az…).
- Igen. Nick Wilmer – bólogatott Caroline – Ismered őt?
- Igen. Az osztálytársam.
- Tényleg? Én nem ismerem, pedig én mindenkit ismerek ebben a suliban… - tűnődött el.
- Nagyon csendes srác, de kedves. Nem sokat van a folyosón, leginkább a teremben szeret ücsörögni.
Sajnálom, hogy Nick is megbetegedett. Ő aztán a légynek sem tudna ártani, és mégis, mindig azok betegszenek meg, akik semmi rosszat nem tettek. Igazságtalanság. Előbb Ted, aztán Mary, most meg Nick… talán a következő én leszek.

Rose-zal befejeztük az ebédet, vissza kellett vinnünk a tálcákat, és átadni a helyünket másoknak. A rossz hírek hallatán Rose és én is elszomorodtunk. Csendben felöltöztünk, majd elhatároztuk, hogy sétálunk egyet a parkban.
- Tudtátok, hogy minden szilveszterkor mi készítjük a tűzijátékot? – kérdezte Claire, remélve, hogy kissé feldobja a hangulatunkat.
- Tényleg? Hogyan? – kérdeztem.
- Varázslattal. Jelentkezőket várnak. Fel kell írnod a neved, és szilveszter reggel megtanítják, hogy kell tűzijátékot varázsolni.
- Az aulában van a papír? – kérdezte Rose.
- Ühüm – bólogatott Caroline.
- B-sek is jelentkezhetnek?
- Én csak A-sokat láttam a jelentkezési lapon… - mondta szomorúan Claire.
- Kár… - sóhajtottam. Rossz érzéssel tölt el, hogy a medicoroknak sokkal több varázsige megengedett. Ők varázsigés könyvet kaptak év elején, mi pedig egy olyan könyvet, ami tele van tiltott varázslatokkal. A morbusok többsége nem is meri használni az erejét. Olvasataim alapján tudom, hogy mi sokkal erősebbek vagyunk, mint a medicorok, de az erőnkkel képesek lennénk ölni is. Ez a félelem, sokakat visszatart, beleértve engem is.
- Én szeretnék jelentkezni – mondta Rose – elkísértek, hogy felírjam a nevem?
- Persze!
- Szívesen – válaszolták.
- Én azt hiszem, inkább hazamegyek. Elfáradtam, és még tanulnom is kell – az igazság az, hogy rossz a kedvem, és szeretnék felvidulni egy könyv mellett.
- Rendben Belle. Ez esetben menj csak, én meg majd jövök – válaszolta Rose.
- Oké. Majd találkozunk! – köszöntem el.

A parkon áthaladva valaki megdobta a hátam egy hógolyóval. Nem vettem volna észre, ha a fele nem a nyakamat találja el. Gyorsan hátrafordultam, felkészülve rá, hogy elkapjam az elkövetőt. Körbenéztem, de nem láttam senkit. Jól megfigyeltem a fákat is, nem e pillantok meg egy kilógó kabátot valamelyik mögött. Sehol senki.
„Biztos csak a szél volt… - gondoltam, majd visszafordultam, és hátraugrottam ijedtemben. Szokásomhoz híven sikítottam is egyet. Darren állt előttem. Nem vettem észre, ahogy mögém lopódzott.
- Nyugi! Nincs semmi baj! – nyugtatott – Nem akartalak ennyire megijeszteni – mondta kihangsúlyozva az „ennyire” szót.
Szótlanul álltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Tényleg nagyon megijesztett. Magam elé bámultam, és nem mozdultam.
- Belle… Ne haragudj rám – mondta bűnbánóan, majd átölelt. Magához szorított én pedig mondtam volna, hogy egyáltalán nem haragszom, de most a boldogságtól nem tudtam megszólalni.
- Nem haragszom. – mondtam. Olyan hangom lehetett, mint akit elvarázsoltak.
Amikor engedett a szorításából, átkaroltam. Nem akartam, hogy még elengedjen. Rég láttam, és rá kellett jönnöm, hogy nagyon hiányzott az egy hét alatt. Jól esett újra látni.
- Összetévesztettelek Rose-zal, ezért akartalak megijeszteni, de amikor megláttam az arcod, rögtön tudtam, hogy Belle vagy.
- Rose nem sikított volna ekkorát. Ő megütött volna, aztán havat rakott volna a nyakadba. – nevettem, miközben elengedtem.
- Hát igen… - nevetett.
- Jó látni téged. Már hiányzott ez a hely. – mondtam.
- Hát igen… te is hiányoztál – itt erősen elpirultam – nem volt, aki kioktasson, senki nem beszélt a csillagászatról, a könyvekről és a matematikáról, a történelemről, a…
- Oké, oké – vágtam közbe – Néha tényleg idegesítő lehetek…
- Egyáltalán nem. Okos vagy. Nem értem miért gondolod azt, hogy az emberek nem értékelik, ha okos vagy. Csak irigykednek, akik strébernek neveznek. Én örülnék, ha lenne türelmem tanulni…
- Jól esik, hogy ezt mondod – mosolyogtam.
- Apropó! Nem láttad Harryt?
- Nem találkoztam még vele. Az ebédlőben nem láttam. Azt hittem veled van.
- Reggel óta nem láttam…
Hirtelen eszembe jutott, mi van, ha Harry is megbetegedett. Az éjszaka közepén rosszul lett és a szobatársa bevitte az orvosiba. Egy hordágyra tették, majd elvitték kivizsgálni. Az orvos megállapította, mi a baja… ugyanaz, mint Tedé, Maryé, Jacké… Nem! Az nem lehet!
- Ugye nem? – néztem Darrenre – ugye nem lett ő is…
- Nem. Emett látta reggelizni. Szerinte a lovardába indult. Én is oda indultam, mielőtt megláttalak.
- Keresd meg Harryt. Nekem most mennem kell. Még ki kell olvasnom egy könyvet. – mondtam.
- Rendben. Szólok, ha megtaláltam. Szia!
- Szia Darren! – köszöntünk el, majd én tovább indultam a kollégium felé.

Felmentem a szobánkba, és ledőltem az ágyamra. Hatalmas mosoly terült el az arcomon. Hihetetlen, mennyire bearanyozta a napom Darren ölelése. Olyan jó érzés volt. Pillangók repkedtek a gyomromban. Nevetni kezdtem. Úgy nézhettem ki, mint egy őrült. Magamban nevetgélek…
Pár perccel később Darren hívott. Megtalálta Harryt. A lovardában volt. Megkérték, hogy helyettesítse Draket. Harry azt mondta, Drake felszívódott, lóg a munkából. Ő helyettesíti, amíg vissza nem jön. Örültem, hogy Harry előkerült. Most már csak arra vártam, hogy elmondhassam Rose-nak, mi történt.


Szöveges mező

Ide szövegelj...