Szöveges mező

Ide szövegelj...

10. fejezet

Annabelle

Elérkezett a péntek. Már alig vártam, hogy megszólaljon az ébresztőórám. Az ablakon besütött a hold, de úgy tűnt ez csak nekem tetszik. Rose a takarót a fejére húzva aludt a mellettem lévő ágyban. A ruháink már ki voltak készítve a szekrényünk előtt. Felültem, és körbenéztem. Minden a régi maradt, és mégis minden megváltozott. Rose asztala és szekrénye még mindig totális ellentéte volt az enyémnek, ahol abc sorrendben sorakoztak a könyveim. Elmosolyodtam. Képtelenség, hogy ennyire ellentétei legyünk egymásnak. Az órára néztem. Fél kettőt mutatott. Úgy döntöttem, még alszom néhány órát, majd visszafeküdtem és lehunytam a szemem. Furcsa álmom volt. Mary, Rose, Clarie, Caroline és én kerestünk valakit. Nem tudom, hogy kit, de tudtam, ha nem találjuk meg, nagyon nagy baj lesz.
Mikor újra kinyitottam a szemem, már Rose is felébredt. Gyorsan felöltöztünk, majd mentünk is a suliba. Mindketten elindultunk órára, de előtte megbeszéltük, hogy az ebédszünetben találkozunk. Mivel matekból dolgozatot írtunk, siettem a terembe, hogy még átnézhessem. Szinte futólépésben haladtam a folyosón, amikor valaki megfogta a karomat.
- Belle!
Hátranéztem.
- Jó reggelt Darren! – mosolyogtam rá.
- Ráérsz egy percre?
- Hát… Persze! – ennyit a matekról… Valamiért a fontossági sorrendemben Darren mindig a tanulás elé kerül…
A kémia szertárhoz mentünk. Darren bekopogott, majd bementünk. Mr. Mayer, a kémia tanár az asztalánál ült, előtte az asztalon egy kis üvegcse volt.
- Jó napot tanár úr! – köszöntem.
- Jó reggelt! Jöjjön ide miss…
- Rockfield. Annabelle Rockfield.
Azzal az asztalához léptem. A kis üvegcsét fogta és a kezembe adta.
- Tudja, milyen bájital van ebben, miss Rockfield?
- Nem, uram.
- A bájital neve: Amoriliano. Hatása az ellenszer beadásáig tart, ezért veszélyes. Nem fizikailag árt, hanem az ember cselekedeteit változtatja meg. Igen egyszerű elkészíteni, ezért minden tanévben elkapunk néhány tanulót, aki úgy gondolta, jó vicc ezt kipróbálni. Csupán néhány összetevő kell, és egy fontos hozzávaló: emberi haj. Annak az embernek a haja, aki készíti a bájitalt. Akivel megitatja, belé fog szeretni. Van viszont egy bökkenő. Ez a szerelem nem valós, és erre általában rájönnek a bájitalkészítők. Hol találta ezt az üvegcsét? – nézett rám.
- A folyosón találtam.
- Értem. És ismer bizonyos Rachel Ellwoodot?
- Igen ismerek. A 2/A-ba jár, azt hiszem.
- Tudja, a bájitalt kielemeztük, és kimutattuk, hogy Rachel haja van a bájitalban.
Hű! Ha ezt Rose megtudja!
- Én azt hiszem, tudom kivel itatta meg. Lucas Brightmore nagyon különös rajongást mutat mostanában Rachel iránt.
- Ismeri Lucast?
- Igen.
- Rendben. Akkor elkészítem az ellenszert. Ebédszünetben keressen meg és oda fogom adni. Rábízhatom a bájital beadását?
- Persze. Megoldom.
- Most viszont menjen órára. Köszönöm a segítségét.
- Nincs mit. Viszlát!
- Viszlát! – köszönt el Darren is.
Kiléptünk az ajtón. Legszívesebben Darren nyakába ugrottam volna. Nem is tudja, mennyit segített.
- Köszönöm a segítséget! – mondtam túlzott lelkesedéssel.
- Szóra sem érdemes. – mosolygott.
- Akkor, találkozunk a bálon! Pirosban leszek, keress meg! – intettem, majd elindultam a terem felé.
- Belle! – szólt utánam.
- Igen? – fordultam meg.
- Találkozhatnánk egy kicsit előbb? Mielőtt elkezdődik a bál?
- Persze! Miért?
- Nem tudok táncolni, és mint kiderült, idén a 3/B keringője nyitja meg a bált.
- Hm… ezt nem is tudtam. Szívesen segítek. – mosolyogtam – Találkozzunk 3-kor az aulában.
- Oké! – mosolygott. – Ott várlak! Szia!
- Szia! – Megfordultam és hatalmas vigyorral az arcomon ültem le a matekterembe. Teljesen kiment a fejemből a matek doga gondolata, csak a bálon járt az eszem. Csak akkor jutott eszembe, mikor leültem Dave mellé, és ő rögtön kérdezni kezdett.
- Ezt hogy oldjam meg? – mutatott a papírjára, majd rám nézett.
- Neked is szia!
- Jó reggelt Annabelle. – vigyorgott.
Leültem mellé és elmagyaráztam a feladat megoldását. Szerintem megértette. Csengetéskor Mr. Seawers lépett be. Kiosztotta a papírokat, majd mindenki nagy sebességgel írni kezdett. 45 percen át mást se lehetett hallani mint tollak kattogását és számológépek pittyegését. Imádom a matek órákat!
Szünetben a töri terem felé menet Mary mellém ugrott és átkarolt a vállamnál.
- Alig váárom az estét! Még sose voltam ekkora rendezvényen. Meseszép lesz!! – mondta.
- Az egyszer biztos! Képzeld kiderült, hogy én is táncolok a nyitótáncban.
- Hogy-hogy? – nézett rám.
- Darren osztálya táncol és mivel én vagyon Darren párja, ott kell lennem.
- Azta Belle! És tudsz táncolni?
- Én tudok. Darren nem, de majd megtanítom a bál előtt. Legalábbis ez a terv.
Órákig mondogathattam volna, mennyire várom, hogy Darren keringőzzön velem, de Mary elkezdett Tedről mesélni, így inkább magamban tartottam.
- Képzeld Ted fel lett véve a lovardába. Az egyik végzős fiú elintézte neki. Valami Drake. Jó fej tőle.
- Fog kapni fizetést is? – kérdeztem.
- Naná! Az iskola megfizeti a dolgozó diákokat. – vigyorgott.

Így telt az egész délelőtt. Minden szünetben és az órákon is a „Nagy Bál” volt a téma. A fiúk már nagyon unták a végére, de mi lányok másról se tudtunk beszélni. Órák után ebédszünetben felmentem a kémia teremhez, és Mr. Mayer szólt ki:
- Á! Miss Annabelle! Jöjjön be!
- Jó napot tanár úr. Elkészült az ellenszer? – léptem be.
- Elkészítettem. Íme, itt is van. – nyújtott át egy kis üvegcsét, amiben sárga színű folyadék volt. Meg akartam kérdezni, mitől ilyen sárga, de aztán belegondoltam, hogy jobb, ha nem tudom a választ. – Még ma adja be Lucasnak, mert holnap sajnos már elveszíti a hatását.
- Rendben tanár úr, és köszönöm.
- Én köszönöm! Viszlát, kisasszony.
- Viszlát! – azzal az üveggel a kezemen kisétáltam az ajtón.
Szinte rohantam az ebédlőbe. Rögtön el akartam mondani Rose-nak, de amikor megláttam, hogy Rachel és Lucas is ugyanannál az asztalnál ülnek, úgy döntöttem, majd otthon elmondom.
- Szia Rosie! – ültem le mellé, miután kikértem a karácsonyi pulykát a konyháról.
- Szia Belle! Hogy telt a napod?
- Fenomenálisan! – mondtam, majd a fülébe súgtam: Majd otthon minden fejleményt részletesen elmondok!
- Rendben! – mondta Rose kíváncsi mosollyal az arcán.
Azzal nekiláttunk az ebédnek, és közben a bálról beszélgettünk.

Később a kollégiumban szembesültem a ténnyel, hogy kettő óra van, és egy óra alatt nem tudok elkészülni. Elmondtam Rose-nak, mi a helyzet, és így ő segített nekem. Előbb megcsinálta a hajam. Begöndörítette és egy részét felkontyolta. A maradék hajam úgy omlott a vállamra és a hátamra, mint egy bárónőnek. Miközben a hajamat csinálta, elmondtam neki, a bájitalos dolgot, és Rosera is úgy hatott a dolog, mint rám.
- Oda adod az üvegcsét? Én szeretném kigyógyítani Lucast ebből a „Rachel központú” énjéből. – kért.
- Persze! Milyen arcot fog vágni Rachel, ha Lucas újra a régi lesz… - vigyorogtam.
Odaadtam Rose-nak az üveget, és az első gondolata neki is az volt, hogy vajon mitől ilyen sárga… Segített a sminkeléssel is. Bordós- vöröses árnyalatokat használt, rengeteg szempillaspirált. Még soha nem volt rajtam ennyi púder és pirosító, mint aznap. Mikor ezzel készen lettünk, felvettem a ruhámat. Először a harisnyámat vettem fel, majd a szoknya fém keretét, rá az alsószoknyát, felülre a fűzőt és végül a ruhát. Amikor Rosie felhúzta hátul a zipzárt és ezzel teljesen elkészültem, odaléptem a tükör elé. Leginkább egy kosztümös film szereplőjére hasonlítottam.
- Hű, Belle… - mondta Rose.
- Egyetértek. – mosolyogtam.
- Gyönyörűek a ruháink, kár, hogy már kimentek a divatból. – sóhajtott.
Egyszerre elnevettük magunkat. Most már készen álltam a bálra. Az órára néztem. Sietnem kellett, ha nem akartam elkésni, Darren már biztosan várt rám.
- Köszönöm a segítséget Rose! – mondtam, majd megöleltem.
- Igazán nincs mit. Tényleg.
- Most viszont veszem a kabátomat. – azzal elindultam az ajtóhoz. Szerencsére a ruhánkhoz illő kabátot is „varrtunk” magunknak, így nem kellett a rövid kabátomat vennem. Mivel odakint havazott, felvettem a sapkámat és a köpenyt a fejemre húztam. Kiléptem az ajtón.
- Majd ott találkozunk! – mondtam Rosenak.
- Rendben! Majd megkereslek! – azzal becsukta az ajtót.
Elindultam lefelé a lépcsőn. A hosszú ruhában úgy éreztem magam, mint Hamupipőke. Kimentem a kollégium kapuján, és átmentem a parkon. A hatalmas hópelyhek rátapadtak a kabátomra, miközben siettem az iskola aulájába. Gyorsan odaértem, és meglepetésemre Darren állt az ajtóban. Öltöny volt rajta és nyakkendő. Beléptem az ajtón, és ő gyorsan be is csukta mögöttem.
- Szia Darren! – köszöntem neki.
- Jó estét szép hölgy! – mosolygott, amikor levettem köpenyt magamról. Leraktam egy padra a sálammal és a sapkámmal együtt, majd odamentem Darrenhez. – Gyönyörű vagy Belle! – mondta. Őszintének tűnt. Elpirultam. Ilyen arccal még senki nem nézett rám. Szépnek éreztem magam, és nagyon boldognak.
- Köszönöm. – mondtam, és lenéztem, ne lássa, mennyire elpirultam. – Akkor? Készen állsz rá, hogy meg tanulj keringőzni… – ránéztem az órámra – röpke fél óra alatt?
- Azt hiszem, igen.
- Rendben. Kezdjük az alapoknál… A keringő úgy a 13. 14. század környékén jelent meg…
- Belle… Inkább térjünk át a gyakorlatra. – szakította félbe a mondandómat, és megfogta a derekam és a kezem. – Merre lépjek?
Elnevettem magam.
- Sikeresen leállítottad az okoskodásomat.
- Hát… biztos nagyon érdekes, amit mondani akartál… - vigyorgott.
- Igazad van. Térjünk a lényegre. Kezdjük azzal, hogy te előre lépsz a jobb lábaddal, közben én hátra a ballal. Jó. Most hátra lépsz a bal lábaddal és én előre a jobbal. Szuper! Ennyi az alap, csak mindezt ritmusra kell, és közbe kicsit oldalra kell kilépni, hogy forgás legyen belőle.
Elengedtem a vállát, és hátraléptem.
- Megmutatom. Egy- két- há’, egy- két- há’, egy- két- há’… - a levegővel táncoltam – Érted?
- Szóval egy-re lépünk nagyot, két- há-ra pedig két kicsit helyben?
- Igen!
- Rendben, azt hiszem menni fog. – odajött hozzám és megint átkarolt.
- Akkor lassan. Számolok jó?
- Persze.
- Egy- két- há’, egy- két- há’, egy- két- há’… - ahhoz képest, hogy sosem táncolt, nagyon jól ment neki. Lassan kezdtük, majd felgyorsultunk normál tempóra, és csak táncoltunk, táncoltunk és táncoltunk. Körbe forogtunk egyedül a csendes aulában. Abbahagytam a számolást, így csak a lépéseink zaja hallatszott. Csodálatos érzés volt. Még el se kezdődött a bál, de már tökéletesen éreztem magam.
- Szerintem megtanultam… - suttogta Darren.
- Szerintem is. – mosolyogtam rá.
- Elindulunk? Kipróbáljuk, megy-e zenére is? – hagyta abba a táncot.
- Aha. Hozom a kabátom. – elengedtem, és felvettem a kabátom. A fejemre húztam a kapucnit, és visszamentem Darrenhez. Eközben ő is felöltözött. Újra kimentünk a hóesésbe.
- Karolj belém. Van esernyőm. – mondta.
„Örömmel” – gondoltam, majd átkaroltam.
Ahogy mentünk az ebédlő felé, úgy nézhettünk ki, mint egy 16. 17. századi pár. Nagyon tetszett a ruhám, kár, hogy nem vehetem fel máshova, csak a bálba.
Kinyitották nekünk az ajtót. Darren összecsukta az esernyőjét, majd a „ruhatár” feliratot követtük, és leadtuk a kabátunkat.
- Maguk a 3.B osztályosak? – kérdezte a tanárnő, aki a ruhatárban volt.
- Én igen. – bólogatott Darren - Ő pedig a párom. – mutatott rám mosolyogva. Ez a mondat még sokáig csengett a fülemben…
- Ha elkészült a kép magukról, akkor menjenek az öltözőkhöz. Ott gyülekeznek azok, akik a kezdő táncban részt vesznek. – mondta a tanárnő – Emellett javasolnám a kisasszonynak, hogy jelentkezzen a ruhaszépségversenyre. – nézett végig rajtam komolyan.
- Köszönjük, szép estét! – köszönt el Darren.
- Viszontlátásra! – mondtam én is.
Kimentünk az ajtón, majd a tábla szerint jobbra fordultunk. Néhány végzős diák állt egy fényképállvány mögött.
- Sziasztok! Akartok képet? – kérdezte az egyik.
- Naná! – vágta rá Darren.
Az egyik végzős lány beállított minket a fényképezőgéppel szembe. Darren átkarolt, majd a kamerába bámult. Egy pillanatig felnéztem az arcára, nagyon boldognak tűnt. A kamerába néztem, és egyáltalán nem kellett erőltetnem a mosolyomat, mert most szívből jött. A srác három képet készített rólunk.
- Oké. Készen vagyunk. – mondta – egy hét múlva kitesszük az aulába a képeket.
- Köszönjük. – mondtuk együtt Darrennel.
- Nincs mit! Jó szórakozást. – mondta.
Továbbmentünk a nagy ajtóhoz, amely mellett három tanár állt.
- Kérem a szalagokat! – mondta Mr. Seawers, a matektanár.
Felmutattuk a kezünket. A másik tanárnő elővette a pálcáját:
- „Scribendo”! – mondta, majd megérintette a szalagjainkat. – Boldog karácsonyt! – elvette a pálcát.
Vártam, mi fog történni, de a szalag a helyén maradt, nem gyulladt ki, a színe sem változott.
- Boldog karácsonyt! – mondtuk mi is, majd bementünk a nagy tölgyfa ajtón.
Megnéztem a szalagomat, és észrevettem, hogy arany betűkkel megjelent rajta egy írás: „Boldog karácsonyt!”
- Nézd! – mutattam Darrennek.
- Ötletes. – mosolygott, majd megnézte, hogy az övén is van e írás.
Jobbra fordultunk, majd bementünk az öltözőkhöz. Benyitottunk. Minden lány gyönyörű színes ruhákban volt, de én mégis úgy éreztem, az enyém a legszebb. Mint minden öltözőben, itt is volt tükör, és amikor belenéztem, alig hittem el, hogy én vagyok az a csaj a helyes Darren mellett.
- Sziasztok! – köszönt mindenki.
- Boldog karácsonyt! – mondtam vidáman.
- Mikor kell menni? – kérdezte Darren.
- Amikor a csengő megszólal. Úgy 2 perc még. Pont időben érkeztetek. – mondta az egyik lány.
- Kösz, Irene.
Ebben a pillanatban Mrs. Ordway, a harmadikosok osztályfőnöke lépett be az ajtón.
- Párokban sorakozó, mindjárt kezdünk. A lényeg, hogy ne legyenek ütközések, van elég hely, és próbáljanak ritmusra mozogni. – utasított.
Mivel mi voltunk legelöl, nekünk kellett elsőnek kimenni. Darrennel összenéztünk, enyhe ijedtséget láttam az arcában, de tudtam, ügyesen megoldja majd.
- Amikor kimegyünk, maguk elmennek a kijelölt helyig, majd megállnak egymással szemben. Mindenki követi majd önöket, és amikor a zene megszólal, elkezdenek táncolni. Mindig jobbra lépjenek ki, és Darren kezdi a lépést. – mondta Mrs. Ordway.
Darren értetlenül nézett rám, így odahajoltam a füléhez:
- Először te lépsz a jobb lábaddal előre. – súgtam.
- Rendben. – bólogatott.
Megszólalt a csengő. Ezután minden nagyon gyorsan történt. Nem szoktam lámpalázas lenni, de amikor kinyílt előttünk a szárnyas ajtó, a szívem elkezdett kalimpálni. Ahogy végigsétáltunk a termen, oldalt megláttam Mary-t és Tedet. Integettem nekik. Mellettük nem messze Rose állt. Leírhatatlanul gyönyörű volt. A haja hasonlított az enyémre, és a sminkje egy kicsit erősebb volt. Vadul integetni kezdett, amikor észrevett. – Vigyorogva integettem vissza, majd előre koncentráltam. A terem végéig sétáltunk, majd megálltunk egymással szemben.
- Izgulsz? – kérdeztem.
- Én nem! Na jó… egy kicsit. - vallotta be Darren.
- Én is kicsit. – mondtam.
Megszólalt a zene. Darren átkarolt és ekkor mintha minden félelmem elszállt volna. Táncolni kezdtünk, közben figyeltünk a zene ritmusára, az emberek mozgására. Zene nélkül is nagyon tetszett, hogy Darrennel táncolok, de így egyszerűen varázslatos volt. Amerre néztem, mindenütt hatalmas ruhák, táncoló párok haladtak el mellettünk, és a terem közepén egy hatalmas karácsonyfa állt. Felnéztem a mennyezetre, és olyan volt, mintha a szabad ég alatt táncolnánk. Felettünk olyan volt, mintha esne a hó, de csak a terem feléig érne el. Biztosan a tanárok varázsolták el. Úgy 5-6 percig táncoltunk, majd oldalról csatlakoztak a többi osztályból is. Láttam, ahogy Harry felkéri Rose-t, már Ted is Mary is a táncparketten lehettek, mert nem voltak a helyükön. Már a negyedik zene kezdődött, amikor úgy éreztem, fáradok, így Darrennel elindultunk az italos pultok felé.
- Ez marha jó volt! – mondta lelkesen Darren.
- Egyetértek! Nagyon ügyes voltál! – dicsértem meg.
Furcsa mód az italos pult üres poharakkal volt tele. Még nem voltam szomjas, de azért mégis furcsállottam ezt. Darrennel beszélgettünk, de időközben elhalkult a zene, és a mikrofonban Mrs. Ordway szólalt meg:
- Köszöntök mindenkit a mai estén! Nem akarom húzni az időt hosszú beszéddel, rövidre fogom. Mindenki vegyen el egy üres pezsgőspoharat a pultról.
Gyorsan elvettük a poharunkat és arrébb álltunk, helyet adva a tömegnek, ami elindult a pult felé. A tanárnő várt egy kicsit, majd folytatta:
- Mindenkinek kellemes ünnepeket, és boldog újévet kívánok, és a mai estén jó szórakozást! – felmutatta a pálcáját – „Expletum Effervescens”! – mondta, és ebben a pillanatban az összes pohár megtelt pezsgővel. Kissé megijedtem, nem erre számítottam. Közben észrevettem Rose-t, és elindultam felé. Darren követett.
- Szia! – köszöntem.
Rose éppen mögöttem bámult valamit vagy valakit, majd hirtelen rám nézett.
- Sziasztok! – mosolygott.
- Most pedig emelem poharam iskolánkra, és a diákokra! Boldog karácsonyt! – mondta Mrs. Ordway.
- Boldog karácsonyt! – mondogatta mindenki. Egy pár percig hangzavar volt, mindenki koccintani akart mindenkivel, de miután megittuk a pezsgőt, viszonylag elcsendesedtünk. A zene újból elindult, és néhányan táncolni kezdtek a parketten.
- Már csak idő kérdése, és Lucas kigyógyul! – mondta vidáman Rose.
- Hogy adtad be neki az ellenszert? – kérdeztem.
Rose kezdte volna mesélni, amikor Mary és Ted jelentek meg mellettünk.
- Hogy érzitek magatokat? – kérdezte Mary.
- Eddig minden mesés. – mondta Darren. – Gyönyörű párom van. – nézett rám.
- Köszönöm. – mosolyogtam.
- Belle, táncolsz velem egyet? – kérdezte Harry.
- Persze! – mondtam, majd elindultunk a tömegbe.
Táncolni kezdtünk. Harry is legalább olyan jól táncolt, mint Darren. Nagyon szép zene ment a tánc alatt, és nagyon jól éreztem magam Harryvel.
- Elárulhatok egy titkot? – kérdezte.
- Persze. – válaszoltam kíváncsian.
- Darren rengeteget mesél rólad.
- Tényleg? – néztem rá.
- Tényleg. Szerintem nagyon jó párost alkottok. Nem csak barátként, de egy párként is jól mutatnátok.
Elmosolyodtam.
- Te is így gondolod. Az arcodra van írva.
Bólogattam.
- Na! Ez szuper! Akkor hajrá nektek! – kacsintott.
Keringőnket Mary szakította félbe.
- Belle! Harry! Gyertek ide! – szólt a táncparkett mellől. Fontosnak tűnt, így sietve mentünk oda hozzá.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Ted… aggódom érte. Azt mondta, nincs jól, aztán elment vízért, de nem jött vissza.
- Mikor ment el? - kérdezte Harry.
- Úgy negyed órája…
- Az nem sok idő. Mindjárt visszajön. – nyugtattam.
Rose is megjelent.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Persze… Ted úgyis visszajön mindjárt. – ismételte Mary, amit mondtam.
- Rosie!! – hallottam a kiáltást mögülem. Hátranéztem. Caroline és Dave közeledtek. Kissé kimerültnek tűntek, biztos a sok tánctól.
- Sziasztok! – Caroline-ra nézem. Zöld ruhát viselt, egyenes szőke haja fel volt tűzve.
- Gyönyörűek vagytok! – mondta Caroline.
- A te ruhád is nagyon szép. – mosolygott Rose.
- Láttunk titeket a kezdő táncnál. Nagyon jók voltatok! – mondta Dave.
- Igyekeztünk. – vigyorogtam – Darren egy fél órával előtte tanult meg keringőzni.
- Tényleg? – néztek ránk Rose-ék.
- Bizony. – bólogatott büszkén Darren – Nagyon jó tanárom volt. – nézett rám.
- Mary, ígértél nekem egy táncot, emlékszel? – kérdezte Dave Mary-t.
- Emlékszem. Mehetünk. – Mary megfogta Dave karját, majd elindultak a táncparkettre.
- Mi baja Mary-nek? Olyan furcsán viselkedik. – kérdezte Caroline.
- Ted eltűnt. Mármint elment vízért, de még nem jött vissza.
- Hol láttátok utoljára?
- Ott. – mutatta Rose – A mosdók felé indult.
- Elmegyek, benézek a fiú wc-be, hátha még ott van. – mondta Darren.
Bólogattunk.
Egy negyed óra múlva jött vissza Darren.
- Megtaláltad? – kérdeztük kórusban.
- Egyik mosdóban sincs. – válaszolta.
Közben Mary és Dave is visszaértek.
- Ted még mindig nem jött vissza? – kérdezte rögtön Mary.
- Nem, sajnos. – mondta Caroline.
- Keressük meg! – javasoltam – Rose, jössz velünk? – kérdeztem. Rose már megint a levegőbe bámult.
- Oda nézz Belle! – mutatott előre. Hátranéztem, és láttam, mit néz. Nem messze tőlünk, Lucas és Rachel táncoltak. Lucas hirtelen megállt. A fejét fogta, majd megrázta. Rachelre nézett, és kérdezett valamit. Rachelnek arcára fagyott a vigyor. Hirtelen Rose-ra nézett, majd vissza Lucasra. Lucas körbenézett, majd elengedte Rachel kezét, és elindult felénk. Rose is elindult Lucas felé.
- Rosie! – kiáltotta Lucas.
- Itt vagyok! – szólt boldogan Rose.
- Hol vagyok?? – nézett körbe Lucas.
- Megmagyarázom! – mondta Rose, és megfogta Lucas kezét.
Egy ideig beszélgettek a táncparkett közepén, majd táncolni kezdtek. Rachel értetlenül bámulta őket, majd kiviharzott a táncparkettről.
- Milyen romantikus… - sóhajtott Caroline, mire elnevettük magunkat. Mindenki, kivéve Mary. Eddig mögöttem ált, de most nem volt ott.
- Mary eltűnt! Megkeresem. – mondtam, és már indultam is. Nem tudom, hová, de meg kellett keresnem. Mint legjobb barátnőnek, kötelességem.
Kimentem a táncteremből egyenesen a folyosóra. A csendes folyosón néhány pár zene nélkül táncolt, néhányan beszélgettek. Mary sehol. Biztosan Ted után ment. Mondtam, hogy segítünk megkeresni, de nem hallgatott rám. Ezt teszi a szerelem az emberrel… Szinte futólépésben indultam a lépcsők felé.
- Belle! Várj! – hallottam mögülem. Darren volt az.
Megálltam, megvártam, míg utolér.
- Dave és Caroline kimentek az épületből, Harry a táncteremben maradt, ha esetleg visszajönne.
- Rendben. Mi nézzük meg odafent. – mutattam fel.
Darren megfogta a kezem, nehogy elessek a nagy ruhámban. Felmentünk az emeletre, de itt nem volt senki. Benéztünk néhány terembe, de ott se találtunk senkit. Visszamentünk a földszintre. Felhívtam Dave-t telefonon, de ő se tudta, hol vannak. Azt mondta, megnézik a kollégiumban, majd letette. Még egy ideig sétáltunk az épületben, de mikor már egy órája járkáltunk, kezdtük feladni a reményt.
- Elfáradtam. Biztos hazamentek. – mondtam.
- Tudok még egy helyet. – mondta Darren. A gyengélkedő.
- Rendben. Nézzük meg ott.
A gyengélkedő az ebédlőtől messze volt, ezért kivettük a kabátunkat, és úgy mentünk ki. A havazás már elállt, viszont nagyon hideg volt. Szinte futottunk a gyengélkedőre. Benyitottunk. A pultnál egy idős hölgy ült. Felnézett, amikor beléptünk.
- Jó estét. – köszöntünk.
- Jó estét. Miben segíthetek? – kérdezte.
- Ted Reynolds-ot keressük. Amikor legutóbb láttuk, panaszkodott, hogy szédül, és elindult vízért. Azóta nem láttuk. Nincs itt véletlenül? – kérdeztem.
- Nem ismerős a név, de nem rég hoztak be egy fiút igen magas lázzal. Nem tudták a nevét, de talán ő az. Nézzék meg. A 20-as szobában van.
- Köszönjük. – mondtam, majd elindultunk a folyosón.
Reméltem, hogy nem ő fekszik a 20-as szobában. A folyosó végéig kellett elmennünk. Nagyon sóhajtottam, majd benyitottam. Ted egy betegágyon feküdt, homlokán izzadságcseppek voltak, jelezve, milyen magas láza van. Mellette egy széken Mary ült, Ted kezét fogta, közben az ágyra dőlve aludt. A szemén elfolyt a smink, biztos a sírástól.
- Felhívok mindenkit, ne keressék tovább őket. Te maradj itt vele.
- Rendben. – helyeseltem. Darren kiment a szobából, én pedig leguggoltam Mary mellé és a vállára tettem a kezem. – Mary. – suttogtam, mire lassan kinyitotta a szemeit. Felült, és rám nézett.
- Belle? – kérdezte halkan. Az ágyra nézett és egy könnycsepp gurult végig az arcán.
- Itt vagyok.
- Belle, nagyon nagy baj van. Az orvos azt mondta, Ted nagyon beteg. Nem tudják levinni a lázát. Kómába fog esni, ha ez így marad, és lehet, soha többet nem ébred fel… - elakadt a hangja. Megöleltem, talán ez volt az egyetlen, amit tehettem azért, hogy jobban érezze magát. Egy ideig csak ültünk egymás mellett, és Tedet néztük.
- Két végzős hozta be a nő szerint. Ha ők nincsenek, lehet már nem is élne… - suttogta.
Darren is bejött a szobába. Leült mellénk. Rose és Lucas úton vannak. Dave-t nem értem el, küldtem neki üzenetet.
- Köszönöm. – néztem rá. Az én szemem is könnyes volt – Sokat segítettél.
- Semmiség. – megfogta a kezem.
Rose és Lucas is megérkeztek. Halkan leültek velünk szemben Ted másik oldalán.
- Köszönöm Belle. – nézett rám Lucas Rose elmondta, mennyit segítettél, hogy kigyógyuljak a bájital hatásából.
- Nincs mit. – mosolyogtam rá.
- Köszönöm, hogy itt vagytok velem. Jó esik. – szipogott Mary.
- Baráti kötelességünk. – néztem rá.
Egy ideig ültünk csendben és hallgattuk Mary halk sírását, majd bejött egy nővér.
- Későre jár. A gyengélkedőt zárjuk, induljatok el a kollégiumba. Napközben lehet látogatni.
- Rendben. – mondta Mary. – Akkor holnap visszajövök. – felállt az ágy mellől. Mi ugyanígy tettünk. Felvettük a kabátunkat, és elindultunk kifelé.
- Meggyógyul, ugye? – kérdezte Mary, amikor kiléptünk a hidegbe.
- Persze! Meg KELL gyógyulnia. – nyugtattam.
A kollégiumba érve, a fiúk elbúcsúztak. Darren adott egy puszit az arcomra.
- Csodás volt a bál veled. – suttogta. Nem tudtam megállni, hogy ne ugorjak a nyakába. Megöleltem.
- Mary ne aggódj Ted miatt. Minden rendben lesz vele, meglátod. – mondta Lucas.
- Köszönöm. Nagyon aranyosak vagytok. – mondta halvány mosollyal az arcán.
- Jó éjszakát. – mondtam, miután elengedtem Darrent a szorításomból.
- Szép álmokat! – mondta Rose.
- Nektek is! – mondta Lucas, és egy puszit nyomott Rose arcára.
- Holnap találkozunk! – mondta Mary, majd szétváltunk.
Felmentünk hárman a lépcsőn. Az első emeleten elbúcsúztunk Marytől és felmentünk a szobánkba.
- Még el se mesélted, mi történt Lucassal. Hogy adtad be neki az ellenszert? Mindent tudni akarok. – vigyorogtam Rosera.
- Mindent elmondok, csak szabadíts meg a fűzőmtől. – mondta.
- Segítettünk egymásnak levenni a hatalmas ruhákat, lezuhanyoztunk, majd mikor végre bebújtunk a takarónk alá, Rose mesélni kezdett.


Rosalie

Mikor becsuktam az ajtót Belle mögött, büszkén mosolyogva sóhajtottam egyet: tényleg szép munkát végeztem, Belle egyszerűen gyönyörű volt. Ezután végignéztem magamon, és halkan felnevettem, mert Bellehez képest szörnyen néztem ki. Egy szakadt farmer és egy hatalmas kinyúlt NEW YORK feliratú pulcsi volt rajtam, a hajam pedig kócosan lófarokba kötve lógott. Az órára pillantottam és megállapítottam, hogy még van néhány percem Caroline érkezéséig, úgyhogy leültem az ágyam szélére és kifestettem a körmöm. Ezúttal félretettem a fekete, tűzpiros és hasonló élénk színű körömlakkjaimat és egy egyszerű átlátszó lakkot használtam. 
Mikor ezzel végeztem, eszembe jutott az ellenszer, amit Belle adott… Mindenképpen magammal kellett vinnem az apró üvegcsét a bálra, de táskát nem akartam magammal vinni, a ruhámon pedig nem volt zseb, így nem tudtam hová rejteni. Végül egy egyszerű varázsigével rejtett zsebet varázsoltam a báli ruhámra, és abba csúsztattam a Lucast kigyógyító ellenszert. Mire Caroline kopogtatott az ajtón, éppen el is készültem. 
- Szia! – nyitottam ajtót mosolyogva.
- Szia! – köszönt izgatottan – Készen állsz a nagy átalakulásra?
- Persze – bólintottam és félreálltam az ajtóból, hogy Caroline beférjen a kezében tartott nagy zacskókkal, na meg persze a vállfán hozott ruhájával.
Így hát megkezdődött a „nagy átalakulás”. Először kifestettük egymást, aztán következhetett a frizura, végül pedig a gyönyörű ruhák. Mikor elkészültünk, néhány percig csak álltunk a tükör előtt és bámultunk a saját magunkra. Mindketten eszméletlenül jól néztünk ki! Caroline egyenes, szőke haját egyszerűen föltűztük, és csak néhány rövidebb tincset hagytunk szabadon. Az ő ruhája is gyönyörű volt. Világoszöld selyemből készült és fölső része cirádás mintákkal volt díszítve. Ehhez ugyanolyan színű magas sarkút és ezüst ékszereket választott. Az én báli ruhám egy ejtett vállú, fényes anyagú, sötétkék, nem mindennapi darab volt. A fekete fűző csak még jobban feldobta a ruhát. A hajam hasonló volt Belle-éhez, be volt göndörítve, egy része pedig felkontyolva. A feltűzött részt egy kék kövekkel kirakott hajtűvel rögzítettük. A cipőm sarka nem volt annyira magas, mert féltem, hogy nem tudom majd benne táncolni…
Mikor kellőképpen megcsodáltuk magunkat, felvettük a ruháinkhoz illő köpenyeket és hosszú kesztyűket, majd kisétáltunk a kollégiumból, a hideg, decemberi alkonyatba. Az udvarról öltönyös fiúk és színes ruhás lányok igyekeztek a suli épületébe. Az ajtóban találkoztunk a Carolinet kísérő Daviddel és Harryvel, az én párommal. Ők is remekül festettek!
- Sziasztok! – köszöntünk, majd ők is visszaköszöntek.
- Hölgyem, szabad lesz? – kérdezte Harry hozzám fordulva, miközben a karját nyújtotta.
- Persze, uram – bólintottam, azzal belekaroltam. 
Mögöttünk Caroline és Dave ugyanígy sétáltak be az iskolába. Leadtuk a kabátjainkat a ruhatárban, megálltunk egy fénykép erejéig, majd a többi diákkal együtt a bálterem felé indultunk. A szárnyas ajtót kinyitották a diáksereg pedig beözönlött a hatalmas, feldíszített terembe. Oldalt álltunk meg és türelmetlenül vártuk a harmadikosok nyitótáncát. Míg vártunk, a szememmel Lucast és Rachelt fürkésztem. Velünk szemben álltak, a terem másik oldalán. Lucas… elképesztően nézett ki. Szőke haja kócosan szanaszét állt, mégis rendezettnek hatott. Fekete öltönyt viselt és még nyakkendő is volt rajta. Rachel szorosan mellette állt és meg kell hagyni ő is gyönyörű volt, mint ezen a bálon mindenki. Halványrózsaszín, fodrokkal és rózsákkal díszített ruhát viselt, haja hullámosan omlott a vállára. Csendben beszélgettek Lucassal, néha fel-felnevettek, szemmel láthatóan nagyon jól szórakoztak már most, pedig még el sem kezdődött a bál… Ettől a látványtól kicsit ideges lettem, de még mielőtt bármit is tehettem volna, beindult a zene, a szárnyas ajtó kitárult és bevonultak a nyitótáncot táncoló párok. Legelöl Belle és Darren álltak. Mikor Bellelel összetalálkozott a tekintetünk, én vadul integetni kezdtem, ő pedig visszaintett. Ezután táncolni kezdtek. Mindenkinek remekül ment a tánc, olyan könnyedén mozogtak, mintha világ életükben ezt csinálták volna. Néhány perc elteltével mások is bekapcsolódtak a keringőbe. Harry felkért, így nemsokára mi is a táncparketten forogtunk. Tánc közben néha a többi táncoló párt figyeltem, megtaláltam a többieket és igyekeztem szemmel tartani Lucasékat. Eközben azon gondolkodtam, hogyan csempészhetném bele Lucas italába az ellenszert…
- Ne haragudj, elfáradtam – jelentettem ki egy idő után Harrynek, és otthagyva őt partner nélkül az italos pult felé igyekeztem.
Odaérve döbbenten vettem tudomásul, hogy az összes pohár üres. Megmarkoltam a zsebemben lapuló üvegcsét és a szám szélét harapdáltam. Fogalmam sem volt, hogy mi legyen… Hol a hatalmas bálterem másik oldalán táncoló Lucasra, hol az üres pezsgős poharakra pillantottam. Aztán Mrs. Ordway hangja szólalt meg a mikrofonban:
- Köszöntök mindenkit a mai estén! Nem akarom húzni az időt hosszú beszéddel, rövidre fogom. Mindenki vegyen el egy üres pezsgőspoharat a pultról. Mindenkinek kellemes ünnepeket, és boldog újévet kívánok, és a mai estén jó szórakozást! – felmutatta a pálcáját – „Expletum Effervescens”! – mondta, mire az összes pohár megtelt pezsgővel.
Ekkor hirtelen kapcsoltam: nem volt mire várni, itt volt a megfelelő alkalom. Lucasék még nem értek át a tömegben az italos pulthoz. Megragadtam egy pohár pezsgőt, kikaptam a zsebemből az ellenszert és gyorsan beleöntöttem az italba. A sárgás folyadék azonnal elkeveredett benne. Ügyesen megfogtam még két pezsgős poharat és mosolyogva elindultam Rachel és Lucas felé.
- Hoztam nektek egy-egy pohár pezsgőt, mert elég nagy a tolongás az italos pultnál – mondtam és átnyújtottam mindenkinek a megfelelő poharat.
- Köszi – mondta Lucas és gondolkodás nélkül megitta az egészet.
Rachel gyanakvó pillantást vetett rám, végül vállat vont és ő is ledöntötte a pezsgőt.
- További jó szórakozást nektek! – mondtam, én is megittam az italomat, majd miután hátat fordítottam nekik, hatalmas, elégedett vigyor terült el az arcomon.
Belle és Darren jöttek velem szembe és boldogan köszöntek nekem.
- Már csak idő kérdése és Lucas kigyógyul – mondtam vidáman.
 - Hogy adtad be neki az ellenszert? – kérdezte Belle.
Épp mesélni kezdtem volna, mikor Mary és Ted jelentek meg mellettünk. Váltottunk pár szót velük, aztán Harry felkérte Bellet táncolni, én pedig ott maradtam Ted, Mary és Darren társaságában. Felhőtlenül beszélgettünk, bár Ted szokatlanul csendes volt… Egy kis idő elteltével megkérdeztem tőle:
- Minden rendben, Ted? Sápadtnak tűnsz…
- Egy kicsit szédülök – mondta halkan – Kimegyek a mosdóba, mindjárt jövök – jelentette ki, majd elindult a fiú WC felé.
Viszonylag nyugodtan folyt tovább a beszélgetés, habár Mary elég sűrűn pillantgatott a mosdók felé aggódó tekintettel.
Negyed óra telhetett el, mikor Mary kezdett nagyon idegessé válni, mivel Ted még mindig nem ért vissza… Ekkor közelebb lépett a táncolókhoz, szólt Bellenek és Harrynek és elmagyarázta nekik, hogy mi a helyzet Teddel. Nem sokkal később Caroline és Dave csatlakoztak hozzánk, és őket is beavattuk a „Ted-eltűnt-ügybe”. Így együtt aggódtunk tovább. Darren eközben elment, hogy megnézze, ott van-e még Ted a fiú WC-ben. Kb. negyed óra múlva tért vissza nemleges válasszal.
Őszintén szólva nem igazán tudtam odafigyelni a körünkben folyó társalgásra, mert közben Lucast és Rachelt figyeltem, akik még mindig a terem közepén táncoltak.
- Rose, jössz velünk? – kérdezte a testvérem.
- Odanézz, Belle! – mutattam előre, Lucasékra.
Az önfeledt tánc hirtelen megszakadt, mivel Lucas egyszerűen megállt. Értetlenül körbenézett, megrázta a fejét, majd kérdezett valamit Racheltől. Sajnos nem tudtam leolvasni a szájáról, hogy mit, pedig érdekelt volna. Rachel szinte megdermedt, szeme Lucas és köztem cikázott. Lucas elengedte addigi táncpartnere kezét és elindult felém. 
- Rosie! – kiáltotta.
Erre akaratlanul is mosolyogni kezdtem, kifurakodtam Belle és Caroline között és egyre gyorsuló léptekkel én is elindultam felé. 
- Itt vagyok! – szóltam.
Ekkor már tényleg nem Ted hirtelen rosszulléte és eltűnése körül jártak a gondolataim, mindent kizártam és egyedül csak a felém közeledő, zavart Lucasra figyeltem. Legszívesebben azonnal a nyakába vetettem volna magam, de visszafogtam kitörő érzelmeimet, tudtam, hogy először el kell magyaráznom neki, mi is történt. Mikor a terem közepén találkoztunk, egy pillanatra csak álltunk egymással szemben: ő értetlenül, én pedig véghetetlenül boldog és megkönnyebbült mosollyal az arcomon.
- Hol vagyok? - törte meg végül Lucas a köztünk lévő csendet, miközben zavartan a hajába túrt.
- Megmagyarázom! – mondtam és megfogtam Lucas kezét. Annyira boldog voltam! Úgy éreztem megmentettem őt, kiszabadítottam és most újra szabad, az enyém, még ha nem is vagyunk hivatalosan együtt, de legalább tovább alakulhatnak a dolgok köztünk. Nekem csak Ő kellett, simán, mindenféle varázsital nélkül. Akár barátnak, akár annál többnek.
- Rose, mi a fene történt?! Úgy érzem magam, mint akit kiütöttek! Homályosak az emlékeim, zavarosak a gondolataim, fáj a fejem és azt sem tudom, hol vagyok, és egyáltalán mit keresek itt! – hadarta – Alig emlékszem valamire és mikor magamhoz térek, itt táncolok. Rachellel – ezt az utolsó szót már egész lassan mondta, némi furcsállással a hangjában.
- Tudom – mosolyodtam el – Szóval, engedd, hogy megmagyarázzam.
- Kíváncsian várom – mondta és kérdő szemmel nézett rám.
- Mint azt talán már észrevetted, Rachel eléggé… rád van kattanva. Azt hiszem, nem tudta elviselni, hogy nem foglalkozol vele és semmi érdeklődést nem mutatsz felé, ezért bájitalhoz folyamodott. Egy szerelmi bájitalt állított össze, amelynek hatása az ellenszer beadásáig tart – magyaráztam hevesen – Ezt adta be neked.
- Rachel… ez annyira rá vall… - szólt közbe Lucas és lenéző pillantást vetett Rachelre, aki eközben értetlenül bámult ránk. 
- De még nem fejeztem be – folytattam – Mikor megkaptuk a szalagokat a bál előtt… én… arra számítottam, hogy elhívsz – vallottam be és azt hiszem kissé elpirultam közben – De te, engem teljesen figyelmen kívül hagyva, Rachelt hívtad el! És ez nagyon, nagyon fájt… - mondtam igazán őszintén és belenéztem Lucas mélykék szemébe – Ezután találta meg Belle a szerelmi bájital üvegcséjét – folytattam gyorsan, mielőtt még Lucas bármit is mondhatott volna – Darren és a kémia tanár segítségével rájöttek mindenre és elkészítették az ellenszert, amit a pezsgődbe öntöttem, te pedig megittad és most… most újra a régi vagy – fejeztem be ás abba az irányba néztem, ahol az előbb Rachel állt. Értetlenül nézett bennünket, majd sarkon fordult és sértődötten kiviharzott a teremből.
- Rose… először is sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem, sajnálom, hogy fájdalmat okoztam. És köszönöm neked, Bellenek, Darrennek és Mr. Mayernek, hogy felszabadítottatok a varázsital hatása alól – mondta, majd váratlanul elnevette magát.
- Mi az? – kérdeztem.
- Semmi, csak ez most úgy hangzott, mintha valami beszédet mondanék.
- Szép beszéd volt – mosolyogtam, majd vigyorogva hozzátettem – Világbéke! – erre ő újra felnevetett.
- Nos, ha már így alakult… - kezdte – Felkérhetem egy táncra, hölgyem? – kérdezte és a kezét nyújtotta.
Boldogan mondtam igent, aztán pedig már forogtunk is körbe-körbe a táncparketten. Olyan nyugalom árasztott el, mit még soha. Úgy éreztem minden a helyére került. Teljesen kizártam a külvilágot és igyekeztem kihasználni az együtt töltött idő minden percét. Nemsokára a zene egészen lassúra váltott. Ekkor már nem keringőztünk, hanem csak lassan ringatóztunk a zene ritmusára. Lucas egészen közel húzott magához, én pedig a vállára hajtottam a fejem, mélyen beszívtam az illatát és mosoly terült el az arcomon.
Nem tudom mennyi idő telhetett el így. 20 perc? Talán 40? Nem tudtam megbecsülni. Egy idő után azonban eszembe jutott Rachel, akit kiviharzása óta nem láttam a teremben, vagy legalábbis nem vettem észre.
- Megkeresem Rachelt – jelentettem ki hirtelen.
- Rachelt? – nézett rám Lucas, olyan „most-komolyan?!” nézéssel.
- Igen – bólintottam magabiztosan.
- Minek? Nem okozott már elég gondot?
- De… de azt hiszem, tudom, hogy mit érezhet most és azt is sejtem, hogy szüksége van valakire – magyaráztam.
- Szóval, ez valami lányos dolog, igaz? – tapintott rá a lényegre.
- Igen – bólintottam mosolyogva.
- Hát jó, menj csak. Megvárlak – engedett el végül Lucas, én pedig elindultam a lány mosdó felé. 
Szinte biztosan tudtam, hogy ott találom. A mosdó üres volt és csöndes, csak halk hüppögés hallatszott. A magas sarkú cipőm sarka hangosan kopogott a kövön. 
- Rachel? – szóltam csak úgy a semmibe, válaszra várva.
Nem érkezett felelet. Végignéztem a WC ajtókat: mindegyik szabad volt, csak a sarokban lévő ajtó zárja jelzett pirosat, vagyis foglaltat. Tudtam, hogy Rachel ott lapít bent.
- Rachel, én vagyok az, Rose. Tudom, hogy itt vagy – mondtam és kicsit úgy éreztem, mintha magamban beszélnék… - Kérlek, gyere ki. Csak segíteni szeretnék. 
Semmi válasz. Sóhajtottam és folytattam:
- Azt hiszem, pontosan tudom, hogy mit érzel most…
- Nem, nem tudod! – jött a meglepően indulatos válasz a WC fülkéből – Fogalmad sincs róla, hogy mit érzek most! Mégis honnan tudnád? Éled a kis hülye, tökéletes életedet, bármit megkaphatsz, amit csak akarsz, amikor csak akarod és fogalmad sincs róla mit jelent megküzdeni valamiért! – félig sírva, félig kiabálva vetette ezt a szememre.
- Pont te beszélsz a küzdésről?! Te, aki képes vagy szerelmi bájitalhoz folyamodni, hogy megkaphass valakit?! – emeltem fel én is a hangom.
Ezután egy kis csönd következett, majd kattant a zár: Rachel kinyitotta a WC ajtaját.
- Rose, tudod, mióta küzdök Érte? – kérdezte halkan, komolyan, miközben a szemembe nézett. Kérdőn néztem rá, így hát minden egyes szót jól kihangsúlyozva folytatta – Két éve. Két éve folyamatosan. Mióta ide járok. Mikor életemben először jöttem ebbe a suliba, megláttam Őt és beleszerettem. Első látásra. Aztán küzdöttem érte. Én mindent megpróbáltam. És volt, amikor már azt hittem közel a cél, volt, amikor jóban voltunk. Aztán valahogy nem jött össze sosem – mondta és egy újabb könnycsepp gördült le az arcán – Aztán… aztán jöttél te. Meglátott téged és beléd szeretett. Te is belé. És kellett küzdened érte? Nem. Semmit sem kellett tenned. Ment minden magától. Elég volt ránézned és máris a tiéd. Én pedig hiába küzdöttem két éven át…
- Rachel – kezdtem – Először is, csak, hogy tudd: nem jöttünk össze Lucassal. Igaz, hogy én beleszerettem, de ő nem szeretett belém…
- Á, dehogy! Nem látod, hogy néz rád?!
- Mégis csak barátok vagyunk! – vágtam vissza, aztán egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mi is van köztünk Lucassal. Tényleg csak barátság lenne? Nem tudom… barátok nem szoktak úgy táncolni, ahogy mi az előbb…
- Aha… egyelőre…
- Igen – bólintottam magabiztosan – Lehet, hogy igazad van és barátságnál valamivel több van köztünk. Remélem, hogy így van. Nagyon, nagyon szeretném, hogyha így lenne. Nem fogom azt mondani, hogy nem akarom így, csak azért, hogy te azt hidd, még van esélyed.
A másik dolog, amit mondani akartam az az, hogy szerintem a szerelmet nem lehet erőltetni. Nem kényszerítheted Lucast, hogy szeressen. És nem hiszem, hogy hosszútávon jól érezted volna magad vele, ha tudod, hogy a bájital hatása alatt van, és nem önszántából, őszintén, önmagadért szeret. Ha nem szeret, nem szeret. Ezt el kell fogadnod és tovább kell lépned. Túl kell tenned magad rajta. Tudom, ezt könnyű mondani, és nehéz megtenni. Mégis… muszáj. 
És ne gondold, hogy én nem küzdök Érte! Küzdök, minden egyes alkalommal mikor látom, mikor találkozunk. Szerintem el tudod képzelni mit éreztem, mikor még nem tudtam a bájitalról, csak azt láttam, hogy Lucas minden idejét veled tölti, engem hirtelen elfelejtve… Mikor megláttam a szalagot a karján és tudtam, hogy veled megy a bálba… akkor sírtam. Nagyon kiborultam, pedig én sosem voltam az a fajta lány, aki sír a fiúk után. De az… az annyira fájt! – itt egy kis szünetet tartottam, majd egy sóhajtás után folytattam – Aztán Belle mondott nekem valamit, ami segített. Azt mondta, hogy soha nem szabad egy fiú miatt ennyire kiborulni! És ez most neked szól, Rachel! Úgyhogy állj fel, mosd meg az arcod, szedd össze magad és menj táncolni! Karácsony van, bál van, nem gubbaszthatsz egy WC-ben egész idő alatt! Gyerünk! – mondtam és a kezemet nyújtottam neki, hogy felsegítsem.
Ő is nyújtotta a kezét, hagyta, hogy felhúzzam. Mikor felállt már egy halvány mosoly is megjelent az arcán. Megmosta az arcát, rendbe hozta a sminkjét, aztán megállt előttem.
- Rose… köszönöm – mondta őszintén, aztán pedig megölelt.
- Szívesen – mosolyogtam.
Ezek után mindketten visszamentünk a bálterembe. Már csak néhányan táncoltak, kezdett kiürülni a terem. Körbenéztem és mosolyogva konstatáltam, hogy Harry az italos pultnál beszélget egy kedves, piros ruhás lánnyal. Így ő sem maradt egyedül az este folyamán. Aztán Lucasra tévedt a szemem. A falnak támaszkodva állt, lazán, az egyik kezét zsebre vágva, a másikban pedig egy pezsgős poharat tartva. A padlót bámulta, aztán felnézett, mikor hallotta, hogy közeledek. 
- Na? Hogy ment? – szegezte nekem a kérdést.
- Egész jól – mosolyogtam.
- Szóval helyrejön?
- Igen, csak egy kis időre van szüksége – mondtam, ő pedig bólintott.
- Hölgyem, szeretne még táncolni vagy inkább kísérjem haza? – kérdezte egy kis csend után és úgy nézett rám nagy kék szemeivel, hogy majd’ elolvadtam.
- Szerintem meg kellene keresnünk a többieket. Ted rosszul lett, kiment a mosdóba és azóta nem került elő. Bellék őt keresték egész idő alatt – magyaráztam.
Ekkor megszólalt Lucas telefonja.
- Szia, Darren – szólt bele –Igen, tudom, most mesélte Rose. Jó, oké, máris megyünk. Szia – azzal már le is tette.
- Mi az? – kérdeztem.
- Megtalálták Tedet, a gyengélkedőn fekszik nagyon magas lázzal. Mindenki ott van, nekünk is oda kéne mennünk – mondta, mire én bólintottam.
Kivettük a kabátunkat a ruhatárból, és a süvítő, hideg szélben átsétáltunk a gyengélkedőre. 
Ted a 20-as szobában feküdt. Tényleg mindenki ott volt körülötte. Mary az ágya szélén ült és potyogtak a könnyei… Talán mégsem alakult minden a lehető legjobban a mai estén…
Nem sokkal később szóltak, hogy zárják a gyengélkedőt, így haza kellett mennünk. A kollégiumnál elbúcsúztunk a fiúktól, aztán felmentünk, ki-ki a maga szobájába.




 

Szöveges mező

Ide szövegelj...