Szöveges mező

Ide szövegelj...

9. fejezet

Rosalie

Ahogy ígérték, két nap múlva már ki is állították a suli aulájában a képeket, amik Halloween estéjén a távozáskor készültek. Claire, Mary, Belle és én együtt mentünk megnézni a fotókat.
- Azta, Mary! Ez tök jó kép lett rólad és Tedről – mondta Belle, ahogy megpillantotta a Maryékről készült fotót.
- Köszi – mosolyodott el a lány, és ha jól láttam egy kissé elpirult.
- Összejöttetek?? – szegeztem neki a kérdést kíváncsian.
- Hát… igen – vigyorgott – Végre.
- Gratulálunk – mosolygott rá Claire – Na, és ez a kép, Belle? – folytatta, ahogy szemügyre vette a következő képet - Azt ne mondd, hogy te meg összejöttél Darren Blackwooddal! Mióta vagytok ti ilyen jóban?
- Igazából… csak a buli óta vagyunk ennyire jóban. És nem jöttünk össze – szögezte le Belle.
- Még – mondtam és a tesómra kacsintottam.
Tovább sétáltunk, aztán megláttunk egy képet Claireről és Carolineról. Ők ketten voltak egy képen, mivel együtt hagyták el a sulit. Mindketten nagyban vigyorogtak a képen. Látszott, hogy jó kedvük volt és ők is remekül érezték magukat a bulin.
Végül elérkeztünk a rólam és Lucasról készült fotóhoz. A lányok első kérdése persze most is az volt, hogy összejöttünk-e, mire én kicsit szomorúan feleltem nemet. Mary, Claire és Belle pár perc múlva tovább álltak, én pedig ott maradtam, csak álltam a fotó előtt és néztem. Nem tudtam betelni vele. Tényleg tök jó fotó lett rólunk! Megfordult a fejemben, hogy mikor senki sem figyel, elcsenem a képet és kiteszem a szobámban, de azért ez mégiscsak szánalmas lett volna… Hosszas fantáziálgatás és tűnődés után meg kellett állapítanom, hogy mi igenis összeillünk. Gondolatmenetemet Rachel szakította félbe. Bár nem szólt hozzám, a lépcsőn állva engem figyelt, szánakozó pillantással végigmért, majd felment az emeletre. Erre én abbahagytam a Lucasról való ábrándozást és a lányok keresésére indultam.


Azt hiszem, mondhatom, hogy az elkövetkezendő egy hónapban sikerült teljes mértékben beilleszkedni. Sokkal jobban megismertük az osztálytársainkat, közelebb kerültünk hozzájuk, új barátokat szereztünk. Tulajdonképpen a suli összes diákját ismertük november végére. A St. Helensbe nem járnak többen 100-nál, így nem csoda, ha mindenki mindenkit ismer.
A jegyeink úgy alakultak, ahogy várható volt. Belle szín ötös volt, én pedig… hát kb. ugyanolyan jegyeim voltak, mint a régi sulinkban. Viszont sokkal jobban szerettem ide járni. Itt izgalmasabb dolgokról tanultunk, varázsolni pedig egyszerűen imádtam.
Az időjárás egyre hűvösebb lett, előkerültek a vastag pulcsik és a kabátok. A repüléstan órát sokszor a tornateremben kellett megtartani a hideg idő, és az eső miatt. Lovagolni is csak a fedett pályán tudtunk, mert majd’ megfagytunk odakint.
Lucasnak köszönhetően sikerült behozni a lemaradásomat, sőt a repüléstan az egyik kedvenc tantárgyammá vált. Közeledett az utolsó korrepetálás ideje, de én nem akartam, hogy vége legyen. Szerettem Lucassal tölteni a délutánjaimat, és el sem tudtam képzelni, hogy lesz, ha már nem szorulok a segítségére. Mindenesetre reméltem, hogy ha már nem kötelező, akkor is szívesen fogja velem tölteni az idejét. A kapcsolatunk csupán szorosabb barátsággá nőtte ki magát a november folyamán. Sokat lógtam együtt Lucassal és a haverjaival, de csak mint barátok. Vártam, hogy tegyen valamilyen „következő lépést”, de mivel nem történt semmi, kezdtem azt hinni, Lucas nem is akar tőlem többet egyszerű haverságnál. Pedig azt hiszem, ő is élvezte az együtt töltött időt.

Egyik péntek délután, bűbájtan korrep után, mikor Belle még olvasókörön volt, az ágyamon ültem és igyekeztem összepakolni, hogy holnap hazamehessünk a hétvégére. Természetesen mindent varázslással oldottam meg, így nem is volt olyan unalmas a pakolászás. Egyszer csak egy halom ruha közül kiesett Elisabeth egyik naplója. Mivel már nagyon rég volt a kezemben, kinyitottam és olvasgatni kezdtem. Egy decemberi résznél érdekes bejegyzésre bukkantam.

„Az 1823. esztendő decemberének 14. napja.
Kedves naplóm!
Valami rendkívül furcsa dolog történik az iskolában. A tanárok semmit nem árulnak el a kíváncsiskodó diákseregnek. A felsőbb évesek közül két fiú, Robert és Eric rengeteget veszekedtek az elmúlt hónapban. Sokszor verekedésig fajult a helyzet. Azt gondolom, talán lehet valami közük a fennálló körülményekhez. Ez természetesen csak egy gondolat. Még az is előfordulhat, hogy a tanárok sem tudják pontosan, mi történhetett. A legvalószínűbb, hogy valamilyen bájital hatása miatt sokan agresszívvá, indulatossá váltak. Az iskola diákjait biztonsági okokból két külön csoportra osztották. A múltkori iskolai gyűlésen csak annyit mondtak, mostantól lesznek, akik a fényt, és lesznek, akik a sötétséget képviselik. Mit jelentsen ez? Megőrjít, hogy semmit nem tudni erről az ügyről. Az igazságot homály fedi szinte mindenki számára.”

Épphogy végigolvastam, Belle jött be a szobába.
- Szia! – köszönt – Tök jó volt a mai olvasókör! Én tartottam előadást az Üvöltő szelekről. Egy remekmű az a könyv! – kezdett áradozni – De látom, untatlak, úgyhogy befejeztem – mosolyodott el.
- Köszönöm – mosolyogtam hálásan.
- Amúgy mit olvasol? – kérdezte.
- Elisabeth naplója akadt a kezembe, és beleolvastam. Találtam egy érdekes részt, nézd – mondtam, majd megmutattam Bellenek a decemberi naplórészletet.
- Mintha már olvastam volna valami hasonlót – mondta, miután végigfuttatta szemét a papíron – Amikor a nagyi tóparti házában voltunk, emlékszel? Akkor olvastunk valamilyen két csoportról.
- Tényleg! Emlékszem – bólogattam.
- Ezek szerint Elisabeth idejében, 1823-ban alakult ki a boszorkányok két csoportja. Most már tudjuk, hogy vannak morbusok és medicorok. Már csak az a kérdés: miért kellett két csoportra osztani a diákokat? – mondta, majd újra belenézett a naplóba - De ezt Elisabeth sem tudta biztosan… Nekik is csak annyit mondtak, hogy „lesznek, akik a fényt és lesznek, akik a sötétséget képviselik.” Itt azt írja „az igazságot homály fedi szinte mindenki számára.” Hát… ha ők sem tudták mi történik körülöttük, mi nehezen tudnánk megállapítani közel 200 év távlatából.
Mielőtt tovább nyomozhattunk volna, Claire kopogtatott a szobánk ajtaján.
- Sziasztok! – köszönt vigyorogva – Mindjárt lemegyünk Arrowwoodba. Nem akartok jönni?
- Hogyhogy nem holnap megyünk? – csodálkoztam.
- Nem tudom – vonta meg a vállát – Mrs. Milborrow most szólt, hogy megyünk. Szóval? Jöttök? – sürgetett.
- Aha, persze – álltam fel, becsukva Elisabeth naplóját.
Felvettük a kabátunkat, majd kisétáltunk a kollégiumból.


Annabelle 

Már elég otthonosan mozogtunk Arrowwood-ban. A buszról leszállva rögtön a plázába mentünk, és sétáltunk. Jól esett a fűtés, sokkal melegebb volt, mint a kollégiumban. Beültünk a kávézóba, ahova mindig elmentünk.
- Lassan törzsvendégek vagyunk itt. - mondta Claire, mikor bementünk.
Leültünk a helyünkre, és mindenki rendelt egy nagy adag forrócsokit. Rengeteget beszélgettünk, és szóba került a karácsonyi bál is. Sajnos a tanárok még semmit sem árultak el róla, csak jövő hét szerdán, az osztályfőnökin fognak róla beszélni. Claire és Rose szünet nélkül beszélgettek, én is próbáltam minél többször hozzászólni a témához, bár a gondolataim teljesen máshol jártak. Nagyon kíváncsi voltam, mit írt még Elisabeth. Nem igazán értettem, milyen bájital az, amitől agresszívvá válsz. Jól éreztem magam Rose-zal és Claire-rel, de már alig vártam, hogy visszaérjünk a szobánkba, és beleolvashassak a naplóba.
- Negyed óra múlva megy a buszunk. - nézett Rose az órájára.
- Akkor induljunk. - vágtam rá.
Felvettük a kabátunkat, majd visszamentünk a buszhoz. Út közben elkezdett esni a hó, így elég soká értünk a kollégiumhoz.
A szobába érve felakasztottam a kabátomat a fogasra, majd megkerestem a naplót. Emlékeztem, hogy a bejegyzés, amit Rose-zal olvastunk, decemberi volt. Kinyitottam, és a decemberhez lapoztam. Közben Rose ledőlt az ágyára és a macskával kezdett játszani.

"Az 1823. esztendő Decemberének 16. napja
Kedves naplóm!
Végre fény derült a titokra. Pár nappal ezelőtt bejegyeztem, hogy az iskola diákjait szétválasztották. Az igazgatóság ma megmagyarázta, miért. Az egész iskolát a díszterembe hívták, és elmondták, mi történt igazából. Valaki, még nem tudják, ki, olyan bájitalt készített, amitől az emberek gonosszá, agresszívvá válnak. Természetesen hatalmas botrányt robbantott ki a hír. Az iskolába járók fele a gyengélkedőn van. Szerencsére én nem ittam a bájitalos italból."

Felnéztem. Kezdett kivilágosodni a történet. Most már nagyjából össze tudtuk rakni a történet darabjait, de erre nem ma este kerül sor. Későre járt, így elmentem fürdeni, majd elaludtam.

A hétvége gyorsan eltelt, megint meglátogattuk a szüleinket. akik nagyon örültek nekünk.
Hétfő délután a suliból kilépve szomorúan baktattam a kollégium felé, hogy lepakoljak. Ezen a napon volt az utolsó fekete-mágia korrepetálásom Harryvel. Sajnálom, hogy több nem lesz, egyrészt mert Harry rendes srác és jól összebarátkoztunk, másrészt mert ő jelentette az egyetlen közös pontot Darren és köztem. Az utóbbi időben nem csak Harry korrepetált, mindig ott volt Darren is. Jókat nevettünk, és már-már többet beszélgettünk, mint tanultunk.
Átöltöztem és elindultam a suli felé. Az ősz vége felé már hideg volt ahhoz, hogy az udvaron tanuljunk, így a könyvtár olvasótermébe mentem. Harry és Darren egy asztalnál vártak rám.
- Szia Belle! – köszöntek egyszerre.
- Sziasztok! – mosolyogtam, miközben leültem melléjük.
- Van két ajánlatom. – kezdte Harry – Az egyik, hogy itt maradunk és másfél órán át tanulmányozzuk a „fekete mágia történetét a kései középkorban”, a másik pedig, hogy átmegyünk a suli kávézójába, megiszunk egy forró csokit és beszélgetünk. Melyik legyen? – vigyorgott.
- Én a másodikat választanám… - súgta a fülembe Darren.
- Hm… nehéz dönteni, de azt hiszem a második ajánlatot választom. – néztem Harryre.
- Helyes! – kelt fel az asztaltól Harry.
Átmentünk a suli mellett lévő kávézóba. Ide csak a diákok jöhettek. Mindig sokan voltak bent, de mivel egy hatalmas teremben voltak az asztalok, így mindig volt szabad hely. Leültünk egy asztalhoz, és Darren rendelt három forró csokit.
- Kár, hogy nincs több korrepetálás… - mondtam Harrynek.
- Igen, én is sajnálom, hogy nem taníthatlak tovább. – mondta.
- Esetleg, ha majd nem értek valamit…
- Nyugodtan fordulj hozzám! – fejezte be.
- Köszönöm. – mosolyogtam.
Még egy ideig beszélgettünk, majd Harry az órájára nézett.
- Mennem kell. Ti maradjatok csak. – mondta, majd felállt az asztaltól – sziasztok! – intett.
- Szia, Harry! – köszöntem el.
Még hosszan néztem utána, közben azon tűnődtem, hogy most kettesben maradtam Darrennel.
- Kár, hogy nincs több korrepetálás. – mondtam.
- Hamar megtanultad a tananyagot. – nézett rám – Te egy nagyon okos lány vagy.
Elpirultam, és hirtelen elfordultam, hogy ne lássa rajtam. Az ablakon néztem ki, és megláttam, hogy odakint hatalmas pelyhekben hull a hó.
- Kedves vagy. – mondtam halkan.
- Hé! Nem megyünk ki? Imádom a havat! – nézett ki az ablakon.
- De! Menjünk! – lelkesedtem.
Felálltunk az asztaltól, felvettük a kabátunkat, a sapkánkat és a sálunkat, majd kimentünk. Csípős hideg idő volt kint, de mégis melegség árasztott el, ahogy belegondoltam, ki sétál mellettem…
A karomat összefontam magam előtt, mert fáztam, és a sálamat is felhúztam az arcomig.
Darren és én rengeteget beszélgettünk. Nem volt egyszer sem olyan pillanat, amikor csendben lettünk volna. Épp a park végében jártunk, amikor hirtelen abbahagyta a mondanivalóját, megállt, és rám nézett.
- Kérdezhetek valamit? – állt meg előttem.
- Persze! Bármit! – vágtam rá.
- Khm… csak azt akartam… - kezdte, miközben a cipőjét nézte – Van barátod? – láttam, hogy ez nem egy spontán kérdés volt, hanem már korábban is meg akarta kérdezni.
- Nincs. (De bárcsak te lennél az… - fejeztem be gondolatban.)
Felkapta a fejét és a szemembe nézett. Kiolvastam a szeméből, hogy meglepte ez a tény, de valahogy örült is neki. Furcsa pillanat volt. Elmosolyodtam, majd tovább indultam. Még egy ideig sétáltunk, majd a kollégiumhoz érkeztünk. Bementünk a nagy fa ajtón.
- Köszönöm. – mondtam.
- Mit köszönsz?
- Ezt a délutánt. Jól éreztem magam.
- Én is. – mosolyodott el – Megismételhetnénk…
- Rendben. Majd keress meg. A könyvtárban megtalálsz! – kacsintottam, mire ő elnevette magát.
- Ne félj, tudom, hol keresselek. – vigyorgott.
- Szia! – köszöntem el.
- Szia Belle. – intett, majd elindult a fiúk lakrésze felé.
Amikor eltűnt, olyan volt, mintha egy álomból ébredtem volna. Felmentem a szobámba és Rose-t csodák csodájára az íróasztalánál találtam.
- Te meg mit csinálsz? – néztem rá meglepetten.
- Én? Tanulok. – nézett rám.
- Hűűű! Várj, maradj így! Készítek egy fotót! – vigyorogtam.
- Ha-ha-ha… 
Elmentem zuhanyozni, majd elalvás előtt mindent elmeséltem Rose-nak.

- Alig várom a folytatást! – mondta lelkesen.
- Hát még én! – mondtam.
A legnagyobb mosollyal az arcomon aludtam el…


Rosalie

A telefonom hangjára ébredtem. Kinyomtam az ébresztőt, majd ránéztem a kijelzőre: december 13-a szerda, 06:30. Álmosan tettem vissza a fejem a párnára, aztán szokásomhoz híven a másik oldalamra fordultam és aludtam volna tovább, ha Belle nem kezd el matatni a szoba túloldalán. Végül kimásztam az ágyból és lassan készülődni kezdtem. Fél nyolcra készen is lettem és elégedetten néztem végig magamon. Fekete magas sarkú csizma volt rajtam, sötétkék szövetkabát, sál és sapka. Belle és én együtt vágtunk át a hóban, a már kitaposott ösvényen a suli felé. A diákok kisebb csoportokban gyülekeztek az aulában. Mikor odaértünk, Belle Maryvel és Teddel, én pedig Claireékkel mentem fel az osztálytermünkbe. Letettük a cuccainkat, majd a büfé felé indultunk. Mindannyian egy nagy adag forró teát, és egy meleg pogácsát vásároltunk. A terembe visszaérve, leültünk és a teánkat kortyolgatva beszélgetni kezdtünk.
- Tudjátok már, kivel mentek a bálba? – kérdezte Claire.
- A karácsonyira? – kérdezett vissza Caroline, mire Claire csak bólintott – Én még nem tudom.
- Én sem. És már csak kevesebb, mint egy hetünk van – mondtam – Mi van, ha senki nem hív el?
- Jaj, Rose, neked tényleg felesleges aggódnod, szerintem nagyon sok srác szívesen elmenne veled. Ott van például Alex és Daniel. Bármelyikük repesne az örömtől, ha veled mehetne a bálba… - hadarta Claire.
- Jó, de… - kezdtem – nekem nem ők kellenek – fejeztem be a mondatot halkan.
- Lucasnál is van esélyed, ha rá gondolsz – mondta gyorsan Claire.
- Te könnyen beszélsz! Már megvan a párod, ugye?
- Aha, Aaronnal megyek – bólogatott nagy büszkén Claire.
- Ne aggódj, Rose, mi is találunk párt! – mosolygott rám Caroline, mire én halványan visszamosolyogtam.
Ezzel le is zártuk ezt a témát, mivel becsöngettek és megérkezett az osztályfőnökünk, Mrs. Milborrow.
- A mai órán, a közelgő karácsonyi bálról lesz szó – kezdte a tanárnő –Mint azt, bizonyára már tudjátok a bál december 22-én, pénteken kerül megrendezésre. A rendezvényen kötelező a részvétel, és hozzátenném, hogy elegáns, báli ruhában, párokban kellene megjelenni. Most mindannyian kapni fogtok egy-egy szalagot, amelyet a párotoknak kell odaadni – mondta, miközben egy köteg selyemszalagot vett a kezébe - Ez fogja jelezni, ha valakinek már megvan a párja. A szalag természetesen el van varázsolva, ami annyit tesz, hogy ha már valakinek odaadtátok, nem lehet visszakapni, cserélni stb. Azért kapjátok meg most, több mint egy héttel a bál előtt a szalagokat, hogy legyen időtök párt találni magatoknak. Minden világos? – nézett ránk, mire mi bólintottunk.
Ezután Mrs. Milborrow kiosztotta a látszólag teljesen hétköznapinak tűnő, sötétkék selyemszalagokat. Az óra hátralévő részében semmi érdekes dolog nem történt. Igazából nem is figyeltem oda, mivel azokban a percekben fontosabbnak tűnt levelezés útján megbeszélni Clairerel, hogy milyen ruhánk legyen a bálon. Osztályfőnöki óra után töri következett, majd repüléstan, végül pedig gyógyítás. Egész nap azt vártam, hogy eljöjjön végre az ebédszünet ideje és beszélhessek Bellelel. Mikor kicsöngettek gyógyításról, azonnal az ebédlő felé vettem az irányt és még az udvaron összefutottam Bellelel és Maryvel.
- Sziasztok! – köszöntem nekik mosolyogva.
- Szia, Rose! – köszöntöttek – Mi újság?
- Hát, tök izgatott vagyok a karácsonyi bál miatt. Ez annyira jó lesz! Báli ruha meg minden… – lelkesedtem és közben elképzeltem álmaim estélyi ruháját.
- Tényleg jó lesz – mosolygott Mary – Még több mint egy hét van addig, és már most mindenki erről beszél.
- Persze, mert ma kaptuk meg azokat a szalagokat – mondta Belle, miközben besétáltunk az étkezdébe.
- Ja – bólintottam – De ez amúgy mire jó?
- Nem tudom – vonta meg a vállát Mary – Talán, hogy ne tudj csalódást okozni annak a valakinek, akit már egyszer elhívtál, aztán bejelentenéd, hogy mégse vele mész. Szóval értitek…
- Van benne valami – értett egyet Belle.
- Na, és ti tudjátok már kivel mentek? – érdeklődtem, mikor már a levesünket kanalaztuk.
- Szerintem nálam ez egyértelmű. Természetesen Teddel megyek – mosolygott Mary, majd büszkén mutatta meg a csuklójára kötött szalagot, amely már nem kék, hanem bordó színben pompázott.
- Hű. Ez igen. Alig telt el néhány óra, máris megvan a párod. Ez tök jó – mosolyogtam rá.
- Nekem még fogalmam sincs, kivel megyek… – kezdte Belle, de én közbevágtam.
- Jajj, Belle, ne mondd már! Darren úgyis elhív! Csak idő kérdése.
- Remélem igazad lesz. Mert ha ő nem hív el, akkor tényleg nem tudom kivel megyek.
- Akkor ott van David – mondta Mary.
- Igaz – mosolyodott el végül Belle – De őszintén szólva Darrennek jobban örülnék…
- Azt elhiszem! – nevetett fel Mary – És te, Rose?
- Én nem tudom, kivel megyek – mondtam kicsit szomorúan.
- Soroljam, hogy kik mennének el veled szívesen? – kérdezte Belle.
- Ne – vágtam rá – Inkább azt mondd meg, van-e esélyem Lucasnál?
- Hogyne lenne! Hiszen tök jóban vagytok! Biztos vagyok benne, hogy el fog hívni. Tudod, csak idő kérdése.
- Úgy legyen – bólintottam.
Ezután némán folytattuk az ebédet. Mikor visszavittem a tálcámat, éppen Lucas állt meg mellettem.
- Szia, Rose! – köszönt rám.
- Helló – mosolyogtam.
- Rég beszéltünk. Nem jössz? – biccentett fejével az ajtó felé.
- Most rajzra kell mennem, de utána találkozhatunk, ha gondolod – mondtam és akkor valahogy nagyon nem volt kedvem rajzra menni…
- Persze, keress meg, ha végeztél – mosolygott, majd kiment az ebédlőből én pedig bambán néztem utána.
Visszanéztem Bellere, aki biztatóan rám kacsintott.

A rajzszakkör nagyon lassan telt el. Alig vártam, hogy vége legyen és kb. öt percenként néztem az órára. Mikor végre valahára kiengedtek minket, lerohantam a lépcsőn, ki az udvarra. Ott aztán megálltam és a szememmel Lucast kezdtem keresni. Nemsokára ki is szúrtam őt az egyik fa alatt ácsorogva, így odamentem hozzá.
- Na, szia, itt vagyok – álltam meg előtte vigyorogva.
- Szia, te művésznő – köszöntött – Mi szépet rajzoltál? – kérdezte és ki is vette a kezemből a rajzszakköri munkámat.
- A karácsonyi bál témájában kellett rajzolni és ez lett belőle – mondtam, miközben végignéztem a táncoló párokat ábrázoló képen.
- Szép – ismerte el, visszaadta a rajzot, majd egy hirtelen mozdulattal levette a fejemről a sapkámat és összeborzolta a hajam.
- Ezt most miért kaptam? – kérdeztem, mert tényleg nem igazán értettem miért csinálta ezt.
- Nem tudom, csak jól esett – vont vállat vigyorogva, majd zsebre vágta a kezét.
- Na, várj csak, még visszakapod – mondtam, lehajoltam, csináltam egy hógolyót és megdobtam vele.
Így hát hócsatába kezdtünk. Ez annyiból állt, hogy ő dobált engem hógolyókkal, én pedig a rajzmappámat pajzsként használva védekeztem. Teljesen kikapcsolódtunk, sokat nevettünk és tényleg jó volt megint együtt tölteni egy kis időt. Mivel már nem korrepetált, sokkal kevesebbet voltunk együtt. Mikor Lucas levette a hótól teljesen átázott kesztyűjét, láttam, hogy nincs szalag a csuklóján. Ebből tudtam, hogy még igenis van esélyem nála, mert nem hívott el senkit.
Jól elvoltunk, egészen addig, ameddig meg nem jelent a színen Rachel. Mikor Lucas megpillantotta őt, le sem vette róla a szemét. Mintha, elfelejtette volna, hogy épp velem van, és jól érzi magát. Olyan volt, mintha hirtelen elvarázsolták volna…
- Bocs, Rose, de mennem kell – mondta végül monoton hangon, és Rachel felé indult.
Döbbenten néztem, ahogy odaér Rachel mellé és megöleli. Megölelte! Már ekkor kiakadtam, pedig ez még semmi nem volt. A távolból csak annyit láttam, hogy hosszasan beszélgetnek. Aztán Lucas egy idő után hátrafordult és intett nekem. Ahogy felemelte a karját, a kabátja ujja kicsit följebbhúzódott, így tisztán láttam a vörösen virító selyemszalagot a csuklóján. Vissza sem integettem. Csak álltam némán, csalódottan, döbbenten és néztem, ahogy Rachel és Ő besétálnak az iskolába.

Nem tudom mennyi idő telhetett el így. Arra lettem figyelmes, hogy idő közben esni kezdett a hó, én pedig teljesen átfagytam. A távolból Belle hangját hallottam. Ahogy mellém ért megkérdezte:
- Rose, minden rendben?
- Nincs – mondtam halkan, könnyeimmel küszködve, és átöleltem a testvéremet.
Belle és én lassan elindultunk a kollégiumi szobánk felé. Mire odaértünk, teljesen kiborultam. Sírtam, és nem voltam képes egy értelmes mondatot kinyögni, így Belle nem igazán értette, hogy mi történt. Miután úgy éreztem nem tudok tovább sírni, hideg vízzel megmostam az arcom, vettem egy nagy levegőt és lenyugodtam.
- Szóval elmondod mi történt? – kérdezte Belle, mikor látta, hogy befejeztem a hisztit.
- Igen – sóhajtottam és elmeséltem, hogy Lucas nem velem, hanem Rachellel megy a bálba, és hogy mennyire, de mennyire fáj ez nekem, hogy reménykedhettem volna, de minek, mikor még a vak is láthatta abból, ahogy ránézett, hogy Lucas teljesen bele van esve Rachelbe…
- Rose, azt tudom mondani neked erre, hogy soha nem szabad egy srác miatt ennyire kiborulni. Ő hibázik most és majd észre fogja venni. Ha úgy döntött, hogy neki inkább Rachel kell és nem te… hát vessen magára. Ne törj le, hanem szedd össze magad, állj talpra, szerezz egy partnert meg egy gyönyörű ruhát a bálra, menj el és majd nézd meg Lucas arcát, ha meglát.
- Igen, tudom. És… ez nem rám vall. Én nem szoktam így kiborulni. Én nem vagyok ilyen – mondtam – Tudod, az a furcsa, hogy sosem kellett küzdenem, ha tetszett egy srác. Ők álltak sorba előttem, és csak egy szavamba került, és megkaphattam bármelyiküket. És most? Lucasnál nem így van. De miért?
- Azért mert ő nem olyan neked, mint az összes többi fiú. Lehet, hogy küzdened kell érte, de utána biztos nem csak egy rövid, hanem egy erős, stabil kapcsolat lesz ebből. Szóval ne add fel! – mosolygott rám.
- Rendben – bólogattam – És akkor szerinted kivel mehetnék a bálba?
- Mit szólnál Harryhez? Egész helyes, jó fej és biztos vagyok benne, hogy szívesen elmenne veled – javasolta Belle.
- Oké. Legyen – egyeztem bele – És Belle, köszönöm – mosolyogtam hálásan.
- Nincs mit – mosolygott vissza ő is.


Annabelle

Másnap mikor felébredtem, tudtam mi a dolgom. Még ma meg kell keresnem Harry-t, és meg kell kérdeznem, hogy van e párja a bálra. Csendben öltözködtünk Rose-zal, láttam rajta, hogy nincs túl jó kedve. Együtt mentünk be a suliba, majd elköszöntünk egymástól, és a saját osztálytermünk felé indultunk. Leültem szokásos helyemre Dave mellé, és vártam az óra kezdetét. Az osztálytársaim egymás után jöttek be a terembe. Már voltak páran, akik találtak párt maguknak, de az osztály nagy többségén nem volt kék szalag. Elővettem a zsebemből a saját szalagomat és azt nézegettem. Eszembe jutott, mennyire jó lenne ha Darren kötné a kezemre. Ha vele mehetnék a bálba… Csodás lenne. Táncolnánk a karácsonyi fények között...
Gondolatmenetemet Mrs. Wennel, az irodalom tanár szakította félbe. Szokásához híven a csengetés előtt egy-két másodperccel jelent meg.
- A mai napon filmet fogunk nézni. – jelentette be.
Összenéztünk Dave-vel. Ilyen még sosem volt. Néhányan az osztályban tapsolni kezdtek, mindenki arcán mosoly jelent meg. előre hoztuk egy gurulós asztalon a tv-t, és a tanárnő egy karácsonyi filmet tett be.
A film alatt végig álmodoztam. Nem is figyeltem oda, Darren-re gondoltam, és Harry-re. Szünetben meg kell keresnem Harry-t…
Kicsöngettek, és a könyveimmel a szekrényemhez indultam. Bepakoltam a kabátomat és néhány könyvemet, majd elindultam nyelvtan órára. A folyosón ismerős arcokat kerestem, de nem találtam. Egy ideig Rachel sétált előttem, a jobb karján felhúzta a pulcsiját, hogy mindenki jól láthassa a szalagját. Csendben mentem mögötte. Mielőtt befordult volna a terembe, kiesett valami a zsebéből. Egy üvegcse. Felém gurult a földön. Lehajoltam érte.
- Hé! Ezt elejtetted! – szóltam utána, de nem figyelt. Már a teremben volt.
Megnéztem az üveget. Egészen kicsi volt, üres, csak pár csepp rózsaszín folyadék volt az alján. Támadt egy ötletem. Lehet, hogy ez az üveg semmire nem jó, de ki kell derítenem, mi van benne. Túlságosan is haragudtam Rachelre. Elsétáltam a kémia terem mellett, és feltűnt, hogy senki nem ment be. Ezek szerint ott nem lesz most óra. Megálltam az ajtó előtt. Az egyik felem azt súgta: „Lógj el az óráról és derítsd ki mi van az üvegben!” a másik: „Dobd ki az üveget, nem rád tartozik, hogy mi van benne!” Én meg csak álltam egyhelyben, és gondolkodtam.
- Annabelle! – szólt valaki mögöttem. Rögtön felismertem a hangját.
Hátrafordultam.
- Darren! – mondtam kissé túl lelkesen.
- Csak annyit szeretnék kérdezni… - Úristen! Úristen! Úristen! A szívem majd kiugrott a helyéről. Csak nem a bált akarja megkérdezni? – Ráérsz suli után? – fejezte be.
- Persze! – mondtam, miközben nagyot sóhajtottam. Nem erre a kérdésre számítottam.
- Valami baj van? – kérdezte.
- Nem… Nincs baj… csak ki szeretném deríteni, hogy mi van ebben, - mutattam neki az üvegcsét – De nem tudom, hogyan csináljam.
- Értem. Megnézhetem? – nyújtotta a kezét.
- Szerinted mi van benne? – kérdeztem, miközben kezébe adtam az üveget.
- Fogalmam sincs. De tudod mit? Van egy ötletem.
- Na? – mosolyogtam.
- Most lyukas órám van. Elmarad a biokémia órám. Egyszerűen bemegyek az üres terembe és kiderítem. – vigyorgott.
- És ha meglátnak? – kérdeztem.
- Beszélek a tanárommal. Megoldom, ne aggódj.
- Rendben. Viszont, most mennem kell. – mondtam, mikor meghallottam a csengőt.
Elindultam a terem felé.
- Akkor suli után megkereslek! – szólt utánam.
- Jójó! – kiáltottam.
Integettem neki, majd bementem a terembe. A nyelvtan óra még a szokottnál is unalmasabb volt, de csak nekem, mivel már megint előre átnéztem a tananyagot. Velem ellentétben Dave szorgosan jegyzetelt mellettem.
Óra után fekete mágia következett. A szokásoson kívül semmi nem történt. Az utolsó két óra nagyon lassan telt, de csak azért, mert már nagyon vártam az ebédszünetet. Amikor végre befejeződött az utolsó óra is, siettem az ebédlőbe. Az elsők közt ültem le az asztalunkhoz, és vártam Rose-t.
- Szia Belle! – ült le mellém Harry.
- Szia! – mosolyogtam rá.
- Tudod már, kivel mész a bálba?
- Még nem hívott senki…
- Nekem ötletem sincs, kivel mehetnék. – sóhajtott.
- Rose is ugyanígy van evvel…
- Rose az ikertesód? – kérdezte.
- Igen. Nem tudja, kivel menjen, szóval, ha akarod, nyugodtan kérdezd meg! – javasoltam.
- Meggondolandó ajánlat. – mosolygott.
Ebben a pillanatban Rose ült le mellénk. Dupla adag hamburgert és sült krumplit kért.
- Imádom a gyorskaját! A régi életemre emlékeztet. – vigyorgott.
- Szia! – köszöntünk egyszerre Harryvel.
Ebéd közben sokat beszélgettünk. Nem mondtam el Rose-nak, az üvegcsés esetet, majd akkor mondom el, ha lesz valamilyen eredménye. Mikor végeztem az ebéddel, felálltam, és kettesben hagytam Rose-t Harryvel. Kifelé menet Rose-ra kacsintottam.
Felvettem a kabátomat, a sapkámat és a kesztyűmet, majd kimentem a havas udvarra. A park felé indultam. A nap sütött, de csípős hideg idő volt. A fákról madáretetők lógtak, de madarakat sehol se láttam. Csend volt, csak a távolban hallottam néhány ember nevetését. Biztosan hócsatáztak.
- Belle! – hallottam meg Darren hangját. Jobbról közeledett felém. Kezében egy nagy hógolyó volt.
Integettem neki, mire ő eldobta felém a hógolyót. Eltalált volna, ha az utolsó pillanatban nem ugrok félre.
- Hé! – kiáltottam, majd én is gyúrtam egy hógolyót. Eszembe jutott egy nemrég tanult varázsige, és elvigyorodtam. Itt volt az ideje kipróbálni. Ránéztem a hógolyóra.
– Insequor! - suttogtam, majd Darren felé hajítottam. Egy méterrel arrébb landolt volna, de e helyett tett egy éles jobb kanyart és eltalálta Darren vállát.
- Ezt hogy csináltad? – nézett rám meglepődve.
- Egyszerű varázslat… - vigyorogtam.
Elindult felém, és közben a válláról söpörte le a havat.
- Az üvegcsében egy bájital volt. – mondta, mikor mellém ért.
- Gondoltam. Milyen bájital?
- Nem tudom. Mrs. Way segít kideríteni. Azt mondtam, a földön találtam. Kideríti, milyen bájital van az üvegben, hogy mik a hatásai és az ellenszere.
- Hű. Kösz, Darren.
- Ugyan, nincs mit. – mosolygott. – Kérdezni akartam valamit. – tért más témára.
- Igen? – megálltam és szembefordultam vele.
- Szeretném, ha velem jönnél a karácsonyi bálra. – nézett a szemembe.
Alig tudtam visszatartani az ugrálást és hangos ujjongást, ami előtörni készült belőlem.
- Nagyon szívesen megyek veled. – mosolyogtam rá.
- Tényleg? – láttam rajta, hogy nagy kő esett le a szívéről.
- Persze! – vigyorogtam.
Rövid ideig csak mosolyogtunk, majd Darren elővette a kabátzsebéből a kék szalagját.
- Add a kezed. – mondta.
Felhúztam a kabátom ujját, majd felé nyújtottam a karom. Darren rákötötte a csuklómra a szalagot. Amint becsomózta, a szalag színe bordóra változott, és rövid időre megjelent rajta két szó: „Darren Blackwood”. Én is rákötöttem a kezére az én szalagomat.
- Reggel óta ezen gondolkoztam. Azt hittem, már van párod. Azt gondoltam, ha felkérlek, azt válaszolod, hogy már van párod.
- Én abban reménykedtem, hogy te kérdezel meg. – vallottam be.
Elértünk a kollégiumhoz. Darren kinyitotta a nagy fa ajtót, majd bementünk.
- Sok a tanulnivalóm, úgyhogy nekem mennem kell. – mondta Darren.
- Te? Tanulni? – vigyorogtam.
- Valahogy meg kell úsznom a félévet egyesek nélkül… - mosolygott rám.
- Rendben. Akkor majd találkozunk! – köszöntem el.
- Szép napot Belle! – köszönt el, majd elindult a fiúk része felé.
Felfelé menet dúdolásztam magamban és táncoltam. „Már csak ruhát kell találnom”, gondoltam. Amint benyitottam a szobámba, Rose hangját hallottam meg:
- „Igen! Csak találjak valami szép ruhát…”
- Szia Rose! – suttogtam, mikor megláttam, hogy telefonál.
Integetett nekem.
- „Na jó, leteszem, majd holnap beszélünk! Szia!” – azzal letette a telefont.
- Hű, nagyon jó kedved van… - mondtam.
- Igen! – vigyorgott. – Ezt nézd! – felhúzta a pulcsit a karján, és egy szalag volt a csuklójára kötve.
- Akkor ezt figyeld! – mutattam meg én is a szalagomat.
- Téged ki hívott el? – kérdeztük egyszerre, majd elnevettük magunkat.
- Harry hívott el. – vigyorgott – Jó fej srác.
- Találd ki engem ki! – mosolyogtam.
- Hm… Dave?
Ráztam a fejem.
- Phil? – kérdezte, de ezt a kérdést ő se gondolta komolyan.
- Pff… nem!
- Csak nem… Darren? – nézett rám.
Vigyorogva bólogattam.
- Azta Belle!!! – ujjongott – Mesélj el mindent!
Leültem mellé, és elmeséltem a délutánomat.


Rosalie

Közeledett a karácsonyi bál időpontja. Az egész suli erről beszélt. Akinek már megvolt a párja, büszkén húzta fel a pulcsija ujját, hogy mindenki láthassa a csuklóján csillogó bordó szalagot. Akinek pedig még fogalma sem volt, kivel megy a buliba, kétségbeesetten kutatott partner után.
Örültem neki, hogy engem végül fölkért Harry. Ha nem kért volna meg, kénytelen lettem volna valamelyik „rajongómmal”, Alexszel vagy Daniellel menni. Még így is kicsit úgy érzetem, mintha csődöt mondtam volna, mert nem tudtam elérni a célom, hogy Lucas elhívjon. Egyszerűen nem értettem, mi történt. Nekem ez mindig is simán ment, ha fiúkról volt szó mindig megkaptam, amit akartam. És most? Most miért nem ment? Lehet, hogy Bellenek van igaza, és ez esetben küzdenem is kell a kiszemeltemért…
Minden esetre többet nem törtem össze Lucas miatt. Lelkesen készültem a bálra, és észben tartottam a „tervet”, miszerint a bálon Lucast rá kell döbbentenem, hogy miről maradt le. Mikor néha összefutottam vele a folyosón, direkt felhúztam a pulcsim ujját, hogy biztosan lássa: nekem is van párom. És mosolyogtam. Nem kell tudnia, hogy mennyire bánt, hogy Rachelt választotta helyettem. Beszélni nem sokat beszéltünk egymással. Lucas elég furcsán viselkedett. Mintha elvarázsolták volna… Csak tette a dolgát, ha pár szót szóltam hozzá, automatikusan, szinte monoton hangon válaszolt és idegesítően sok időt töltött Rachellel. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a furcsa viselkedést.

A bál előtti utolsó hétvégén szokás szerint haza látogattunk.
- Képzeljétek, már csak néhány nap van a karácsonyi bálig! – újságolta Belle anyunak és apunak.
- Egész pontosan hat nap – számoltam utána gyorsan fejben.
- És mit fogtok fölvenni? – jutott eszébe anyának rögtön a ruha-kérdés.
- Hát… azt még nem tudjuk – mondta Belle.
- Igazából… - kezdtem – nekem lenne egy ötletem – mondtam, mire mindenki kérdőn nézett rám – Még ősszel, a nagyi tóparti házában, a padláson találtunk egy öreg ládát, benne két régi divatú ruhával. Emlékszel Belle?
- Igen – bólintott – Azok a ruhák, egész pontosan az 1800-as évekből származnak – okoskodott egy kicsit a tesóm.
- Az mindegy – legyintettem – A lényeg, hogy ha azokat egy kicsit átalakítanánk a mai divatnak megfelelően, egészen szép báli ruháink lehetnének. Mit szóltok hozzá? – néztem Bellere és anyura, mivel apu unalmasnak találta a témát és időközben eltűnt valahova.
- Remek ötlet, kicsim. És így talán olcsóbban megússzuk, mintha kölcsönöznénk valahonnan vagy megvennénk – mondta anya.
- És ilyen ruhája tuti, hogy senkinek nem lesz! – mosolyodott el Belle.
- Hát, akkor akár mehetünk is a ruhákért – álltam fel elszántan, indulásra készen.
Anyuék még összeszedték magukat, aztán kocsiba ültünk és a nagyi tóparti háza felé indultunk. Mikor odaértünk, még alig állt meg az autó, boldogan ugrottam ki belőle és a kulccsal a kezemben az ajtóhoz rohantam. Az hangos csikorgás közepette kinyílt, én pedig a padlás felé vettem az irányt. Mikor felfelé másztam a lépcsőn, Belle már a nyomomban volt és sürgetett. Mindketten nagyon kíváncsiak voltunk már.
Én értem föl előbb, az öreg ládához léptem, és felnyitottam a tetejét. Tüsszentettem, ahogy a por az arcomba szállt.
- Egészségedre – mosolygott rám Belle, majd néhány másodperccel később ő is tüsszentett. Hát, ikrek vagyunk…
- Egészségedre – ismételtem Bellet mosolyogva.
Eközben kivettük a ládából a ruhákat. Ahogy emlékeztem, három darabból álltak: egy szoknya rész, egy fölső és egy fűző hozzá. Nem voltak a legjobb állapotban mondjuk. Csupa kosz volt mindkettő, és az anyag néhány helyen el is volt szakadva, a csipke rész pedig szinte teljesen levált a szoknyákról. Hiába, egyik ruha sem egy mai darab…
- Hát, javításra szorulnak - jelentettem ki – de azért szépek lesznek.
- Biztos – bólintott Belle – Enyém a bordó és tiéd a kék, ugye?
- Igen – értettem egyet – Már a múltkor is így próbáltuk fel őket.
A ruhákat a kezünkbe véve indultunk lefele a padlásról. Anyu és apu már kíváncsian vártak minket odalent. Első ránézésre kicsit megijedtek a ruhák állapota miatt, de megnyugtattam őket, hogy rendbe lehet azokat hozni.
Csak késő délután indultunk haza, a délutánt is itt töltöttünk, mivel úgy gondoltuk, hogy ha már ideáig eljöttünk, miért ne maradjunk? Este, mikor hazaértünk, már mindenki nagyon fáradt volt, így akkor már nem kezdtünk neki a ruhák rendbetételének, hanem egyenesen aludni mentünk.

Másnap reggel, furcsa módon, én keltem fel a legkorábban. Ettem pár falatot reggelire, aztán előszedtem a két ruhát és egy-egy vállfára tettem őket, hogy lássam, hogy is néznek ki pontosan. Ezután ollót, tűt, cérnát és mérőszalagot vettem elő. Leültem a két ruhával szemben és azon agyaltam, hogyan is alakítsam át őket, hogy szépek és divatosak legyenek, de mégis megőrizzenek valamit az 1800-as évekbeli stílusból. Kb. tíz perc gondolkodás után, a kék ruhához léptem, és első lépésként az összes csipkét leszedtem róla. Az nem tetszett, túl sok volt. Ezután úgy döntöttem, megfosztom a ruhát az ujjától, így ollóval nekiláttam a munkának. Teljesen belemerültem, így nem vettem észre, hogy Belle mögöttem áll.
- Mit csinálsz? – szólalt meg egyszer csak, mire én úgy megijedtem, hogy az olló kissé túlszaladt, és belevágott a ruha hátuljába is.
- Basszus – csúszott ki a számon.
- Rose! Elrontottad! – förmedt rám rögtön Belle.
- Bocs, ha nem ijesztgetnél, talán sikerült volna…
- Nem akartalak megijeszteni! De most már mindegy, nincs értelme ezen vitatkozni. Már elszúrtad. Nem tudsz valami varázsigét?
- Nem – vágtam rá idegesen, majd mégis eszembe jutott valami – Vagyis de. A múltkor olvastam valamilyen helyreállító vagy javító bűbájt. Mindjárt megkeresem – mondtam, aztán felrohantam az emeletre a „Varázsigék alapszinten” című tankönyvemért. Ahogy visszaértem Bellehez, fellapoztam a könyvet a helyreállító bűbájnál – Ez lesz az. Reconstitutio onis. Remélem, működik, mert eddig még csak törött cipősarkakra használtam.
- Hát, próba, szerencse – mondta Belle.
- Reconstitucio onis! – mondtam a ruhára koncentrálva.
A varázslat bejött, mivel a ruha teljesen ép volt. Még a szakadások is eltűntek a szoknya részről.
- Látod, alapból varázslattal kellett volna ehhez az egészhez hozzáfogni. Nem is értem miért nem jutott ez eszedbe…
- Oké, Belle, szállj le rólam – szóltam rá – Elszúrtam, rendbe hoztam.
A történtek után inkább már csak varázslattal nyúltam a ruhákhoz. Így könnyebb volt és tudtam, hogy ha elrontom, akár vissza is csinálhatom az egészet. Nem telt bele sok idő, és máris elkészültünk a „felújítással”. A csipkéket és a ruhák ujját ez eredeti tervem szerint eltüntettük, a fűzőt pedig egy egyszerű varázsigével rendbe hoztam. A buggyos ujjú, 1800-as évekbeli ruhákból két gyönyörű, fényes anyagú, ejtett vállú darabot varázsoltam. A fűző megmaradt, így a ruhadarabok megőriztek valamit régi stílusukból is.
Amint elkészültem, azonnal fel is próbáltuk őket. Remekül álltak, úgyhogy egész nap ezekben voltunk és nézegettük a magunkat a tükör előtt. Készen álltunk a karácsonyi bálra.



 

Szöveges mező

Ide szövegelj...