Szöveges mező

Ide szövegelj...

8. fejezet

Annabelle

Kedd reggel mikor megszólalt az ébresztőóra, már ébren voltam. Már vártam ezt a napot. Mindent feljegyeztem a határidőnaplómba, mikor hol kell lennem, mikor kell kezdenem majd a díszítést, mikorra kell visszavinnem a kölcsön kapott varázspálcát.
Felkeltem, megfésülködtem, majd felvettem a szokásos egyenruhámat. Közben Rose is ébredezni kezdett.
- Láttad, hogy süt a nap? – kérdezte, miközben öltözött.
Kinéztem az ablakon, és bár köd volt, látszott a kék ég. Elmosolyodtam. Már nagyon régóta nem láttuk a napot. Rose megetette a macskát, majd elindultunk a suliba. Erős szél fújt, de azért örültünk a napsütésnek.
- Ebéd után ki kell mennünk a lovardába. Most kapunk majd felszerelést, a különórákhoz. – figyelmeztettem Rose-t.
- Tudom. Kíváncsian várom, mi lesz ma.
- Én is. Remélem, egy kedves lovat kapok, és nem egy olyat, ami hátrafelé megy… - kezdtem.
- Remélem Lucas is ott lesz. – váltott témát Rose.
Amikor beértünk a suliba, szokás szerint elváltak útjaink. Felmentem az osztálytermembe, majd leültem a helyemre Dave mellé.
- Helló! – köszönt.
- Szia! Beszéltél tegnap Mrs. Godwin-nal?
- Nem, még. Szerintem meg fog keresni. – mondta.
Ebben a pillanatban belépett a terembe Mr. Scott.
- El kell kérnünk a varázspálcákat tőle ebéd után. – súgtam Dave-nek, miközben felálltunk.
- Az én órámon nem beszélgetünk varázspálcákról Miss Rockfield. – szólt rám mogorván. – Le lehet ülni.
Az nyelvtan óra végéig csendben ültem, nem akartam, hogy még egyszer rám szóljon a tanár. Óra végén Dave mondta, hogy összeszedi Mike-ot is, és elmegyünk megkeresni Mrs. Godwin- t.
Megreggeliztünk, majd hárman elindultunk a tanári szoba felé. Nem kellett szólnunk, Mrs. Godwin az első asztalnál ült. Újságot olvasott és közben a kiskanál úgy kavargatta a kávéját, hogy hozzá se kellett érnie.
- Te menj! – mondta nekem Mike.
Bólogattam, majd elindultam felé. Dave és Mike követtek.
- Elnézést a zavarásért Mrs. Godwin. – mondtam, mire ő felnézett.
- Mit szeretne Miss Annabelle? – kérdezte mosolyogva.
- A délutánnal kapcsolatban szeretnék kérdezni. Mikor kell kezdenünk, hol találkozzunk, mikorra legyünk kész a díszítéssel? – hadartam.
- A harmadik órátok repüléstan igaz? – nézett ránk.
- Igen. – vágta rá Dave.
- Rendben. Az óra közben majd bemegyek, és mindent el fogok mondani.
- Jó. – bólogattam.
- Akkor nem is zavarunk tovább. – mondta Mike és elindultunk kifelé.
A matek órára kicsit késve érkeztünk, de Mr. Seawers csak megrázta a fejét, majd utasított, hogy üljünk le.
Matek óra után elindultunk az udvarra. Mary büszkén újságolta, hogy tegnap leadta a három szobába tervezett feladatokat és Mrs. Godwin – nak nagyon tetszettek. A bejárati ajtóhoz értünk és Phil szaladt elénk.
- Hölgyeké az elsőbbség! – szólt, miközben tartotta nekünk az ajtót.
- Kösz, Phil. – mondtam, és egy kis mosoly jelent meg az arcomon.
- Nagyon pedálozik neked… - súgta a fülembe Mary, miközben kiléptünk az udvarra.
- Az biztos… - nevettem.
Becsengetéskor Mrs. Ordway mellett Mrs. Godwin is megjelent. Mielőtt átvettük a seprűinket, Mrs. Godwin elmondta a délutáni programot. Én automatikusan jegyzetelni kezdtem. Ebéd után lovaglás különóra, majd mindenki felöltözik olyan ruhába, amit nem sajnál (ez főleg Dave-re és Mike-ra vonatkozik) és találkozó az aulában fél 4-kor. Ott hárman kapunk varázspálcát és nekikezdünk a munkánknak. Amint végeztünk, le kell adnunk a varázspálcát, és a felmehetünk a szobánkba a vacsoráig. A vacsora után kezdődik a buli. Senkinek nem szabad beöltöznie!
Mrs. Godwin, miután ezt elmondta, el is ment.
- Ma gyakorolni fogunk. Mindenki vegyen egy seprűt, aztán egyes sorban kövessetek! – mondta Mrs. Ordway.
Mindenki felszállt a seprűjére, majd elrugaszkodtunk a földtől. Még mindig elég alacsonyan repültünk, de nekem így is nagyon tetszett. Sokszor eszembe jutott, mire tanított Harry, és úgy tettem, ahogy mondta. Óra végén Mrs. Ordway meg is dicsért.

Fekete mágia órán már megint sokat írtunk, de „a fekete mágia a középkor kezdetén” témát nagyon érdekesnek találtam. Óra után Mary – vel mentem ebédelni.
- Imádom a sütőtököt. – mondta, mikor a pulthoz értünk. A menüben csupa tökből készült étel volt.
Tökfőzeléket és sütőtököt ebédeltünk, és desszertként mindenki kapott egy zacskó tökmagot is. Az asztalok közepén néhány töklámpás világított. A többi díszletet délután rakják majd fel.
Hosszan beszélgettünk a ma délutáni programról, így sietnem kellett a kollégiumba. Rose épp öltözött.
- Jó, hogy jössz, Belle, nem tudom, mit vegyek fel. – nézett rám tanácstalanul, mikor beléptem.
- Mindegy, miben mész, úgyis kapunk nadrágot. – nyugtattam meg.
- Igen, de ha Lucas is ott lesz…és Rachel is… - tette hozzá kissé gúnyosan.
- Akkor megmutatod Lucasnak, hogy te vagy a jobb. – bíztattam.
- Rendben! – mondta lelkesen, majd magára kapott egy pulcsit. – Indulhatunk?
- Igen. – válaszoltam, miközben én is a pulcsimat vettem magamra.
Bezártam az ajtót, majd miközben a lovardához sétáltunk, Rose végig valami Alex-ről beszélt, aki azt akarta, hogy menjenek együtt az esti buliba, de ő nemet mondott.
- Bárcsak Lucas kérdezne meg… - sóhajtott – Vele nagyon szívesen elmennék…
- Azt elhiszem… - nevettem.
A lovarda kapujában egy fiú állt, kezében egy papírral és egy tollal. Magas volt, sötét hajú és nagyon izmos. Biztos voltam benne, hogy sportoló, vagy ő is lovagol.
- Sziasztok! – köszönt ránk.
A hangjától kissé megijedtem, de csak mert olyan hirtelen szólalt meg.
- Szia! – köszönt Rose.
- Ha jól tudom, ti vagytok a két új lány. Rosalie és Annabelle… - nézett a papírjára.
- Igen, Annabelle Rockfield vagyok. – nyújtottam a kezem.
- Drake Wolger vagyok. – motyogta mogorván, majd kezet rázott velem.
Rose is bemutatkozott, majd bementünk a lovardába.
- Ki tanítja a lovaglást? – kérdeztem befelé menet.
- Mrs. Ordway, de ő most az iskolai programokkal van elfoglalva, így a mai edzést én tartom. – magyarázta. Megérkeztünk a lovak istállójához, amikor megpillantottuk Lucast. Épp egy gyönyörű szürke lovat vitt ki az udvarra. Nem vett észre minket. – Ő ott Lucas. Mindig segít, de ő csak ritkán ül lóra. – mutatott Drake Lucasra.
- Milyen rendes tőle… - mosolygott Rose, és közben le se vette a szemét Lucasról. Túlságosan feltűnő volt, így a könyökömmel oldalba böktem. –Mi van? – nézett rám.
- Ne bámuld már olyan feltűnően… - suttogtam úgy, hogy Drake ne hallja.
Kimentünk az udvarra. Már mindenki megérkezett. Nem messze tőlünk Rachel egy fehér ló mellett állt és Lucast bámulta. Rose megsemmisítő pillantást küldött felé. Phil-t és Pheobe-t pillantottam meg. Ők is egy-egy ló mellett álldogáltak. Rajtuk kívül még pár idősebb diák volt az udvaron. Lucas megállt a szürke lóval, majd felénk nézett.
- Rosalie! – kiáltotta, mire Rose hevesen integetni kezdett. – Gyere! – intett Lucas, mire Rose futni kezdett felé.
- Annabelle! – szólalt meg mögöttem Drake. Hátranéztem, és egy kantárral a kezében állt mögöttem. – Ő itt Sophie. Mostantól minden edzésen ő lesz a lovad. – mondta még mindig közömbös hangon, miközben megütögette Sophie oldalát.
- Nagyon szép. – léptem közelebb, és megsimogattam az orrát-
- Öltözz át, aztán kezdünk. A nadrágok abban a házban vannak. Becsomagolva egy széken találod őket. – mutatott a szemben lévő házra.
Bólogattam, majd elindultam a ház felé. Rose már bent volt és épp a lábszárvédőjét húzta fel.
- Lucas gyönyörű lovat hozott ki nekem. Nero a neve, és máris imádom! – vigyorgott.
A széken már csak egy csomag volt, benne a lovaglónadrágommal. Átöltöztem, felhúztam a lábszárvédőket, majd visszamentem az udvarra. Drake átadta Sophie kantárját, majd elment.
Felültem a hátára, beállítottam a kengyeleket, majd izgatottan vártam, mi fog következni.
- Rendben emberek, lassú ügetéssel kezdünk! – kiáltotta Drake.
Először a karámban lovagoltunk körbe-körbe, majd kimentünk az erdő felé. Ügettünk és vágtáztunk is. Drake ügyesen vezetett minket, csak azt vettem észre, hogy sokkal kedvesebben viselkedett az „A”-sokkal. Őket mindig megdicsérte. Hozzám egyszer se szólt. Eszembe jutott, amit pár napja Claire mondott arról, mennyire nem kedveli a „B”-seket. Ha nem is szól előre, erre magamtól is rájöttem volna. Mikor végeztünk, Drake utasított, hogy minden lovat vigyünk vissza a helyére és utána menjünk.
Kifulladva, fáradtan sétáltunk vissza a kollégiumba Rose-zal. Egy fél órám volt, hogy lezuhanyozzak, átöltözzek, és visszamenjek a suli aulájába.
- Nektek is azt mondták nem szabad kiöltözni? – kérdezte Rose, miközben a szekrény előtt álltunk és gondolkodtunk, mit vegyünk fel este.
- Igen… Furcsállom, de akkor nem öltözök ki.
- Pedig fel akartam ezt venni. – mondta, majd a fejére húzott egy nagy fekete boszis kalapot.
- Találó. Illik hozzád. – vigyorogtam.
Felvettem egy farmert és egy fekete pólót, kabátot és elindultam. Rose-nak még volt egy órája indulásig, de nekem be kellett mennem, díszíteni.
Kissé késésben voltam, ezért futni kezdtem. A parkban mindenki bámult, miért futok, de nem érdekelt. Végül elértem a sulihoz és kinyitottam a hatalmas ajtót. Az aulában már vártak rám. Mindenki ott volt, már csak én hiányoztam.
- Végre megérkezett Miss Annabelle. Már vártuk magát. – mondta Mrs. Godwin, mikor beléptem.
- Elnézést a késésért tanárnő. – lihegtem.
- El van nézve. Fújja ki magát.
Mary integetett, hogy álljak oda mellé. Odasétáltam, és csendben várakoztam. Mrs. Godwin egy papírt tartott a kezében, azt olvasgatta, közben néhányan beszélgetni kezdtek. Mikor azonban Mrs. Godwin megszólalt, hirtelen elcsendesedtek.
- Tehát! – nézett fel a papírjáról. – Dave, Mike és Annabelle jöjjenek ide. – nézett ránk.
Mindhárman kaptunk egy-egy pálcát, még egyszer kipróbáltuk a varázsigét, majd elindultunk a lépcsők irányába. Első utunk a jobb oldali toronyba vezetett, ahol egy csigalépcső volt. Felnéztem, és alig láttam valamit a sötétségtől.
- Ki megy elől? – kérdeztem. – Én biztosan nem. – tettem hozzá.
- Majd én megyek. ÉN nem félek a sötétben. – mondta büszkén Dave.
- Rendben, akkor addig én átmegyek a bal oldali toronyba, hogy gyorsabban haladjunk. – ajánlotta fel Mike.
Már csak nekem kellett döntenem. Semmiképp se akartam egyedül maradni egy sötét lépcsősoron, főleg nem Halloweenkor, így csak annyit mondtam:
- Én segítek Dave-nek.
- Mi van Belle? Félsz a sötétben? – vigyorgott Mike.
- Nem… - mentegetőztem – Ki tudja, lehet megbabonázták a lépcsőket… Inkább nem akarok egyedül lenni, ha mondjuk eltűnnek a lépcsők mögülem. – hadartam.
- Hát... Rendben. Hívjatok, ha készen vagytok. – mondta Mike, majd hátrafordult, és elviharzott.
- Ignis Minor! – mondtam ki a varázsigét, mire megjelent egy kis láng a pálca végén.
- Ignis Minor! – suttogta Dave is mellettem. – Akkor egyet te gyújtasz meg, egyet én. – utasított, majd elindult felfelé, és meggyújtotta az első fáklyát.
Egy ideig csendben haladtunk felfelé, de végül megtörte a csendet:
- Komolyan gondoltad, hogy elátkozták a lépcsőket? – fordult hátra.
- Valamit ki kellett találnom, különben Mike kiröhögött volna, mert félek a sötétben…
Dave elvigyorodott, majd lassan megrázta a fejét.
- Fura egy csaj vagy te… - mondta halkan, majd továbbindult – Tudod, ne vedd sértésnek, de amikor először megláttalak, azt hittem kaptunk még egy strébert Julia mellé…
- Kedves… - nyögtem. Ez nem esett túl jól.
- De amikor beszélgetni kezdtünk, rájöttem, nem vagy stréber, csak marha okos… és ez jó.
Elmosolyodtam. Még soha senki nem mondta ezt rólam. Hosszú idő óta először úgy éreztem, vannak barátaim.
- Az előző sulimban senki nem beszélt velem… csak dolgozatok közben, ha segítség kellett. Ott én voltam a stréber csaj, akinek a könyvei a baráti társaság… Jó tudni, hogy itt más a helyzet, kösz, Dave. – mosolyogtam.
- Az emberek változnak… új környezet, új emberek. Én úgy jöttem ide, hogy semmi önbizalmam nem volt… az előző sulimban senki nem beszélt velem, mert régebben nagyon verekedős voltam… elég volt egy rossz szó és… - belebokszolt a falba – De eldöntöttem, hogy itt más leszek. Senkit nem ütöttem meg még. – vigyorgott rám.
A csigalépcső nagyon hosszú volt, de felértünk a tetejére. Kissé elszédültem. A csigalépcső egy hatalmas ajtóhoz vezetett. Az ajtón világító betűkkel az „Elvarázsolt kilátó” felirat volt, és alatta egy rajz, amin egy gonoszan vigyorgó denevér volt.
- Vajon mi van bent? – kérdeztem Dave-től, aki próbálta kinyitni az ajtót, de nem sikerült neki.
- Nem tudom. Este biztos megtudjuk. – válaszolta – Menjünk vissza.
Elindultunk lassan lefelé. Ellenőriztük, hogy egyik fáklya sem aludt el, szerencsére tökéletes munkát végeztünk, mind égett még. Már egy ideje haladtunk lefelé, mikor hirtelen megtorpantunk. A következő 6 lépcsőfok hiányzott. Lenéztem, és az egyel lejjebb lévő lépcsőfokokat pillantottam meg.
- Hű Belle… Úgy tűnik, igazad volt… Tényleg eltűntek a lépcsőfokok. – nevetett Dave.
- Most hogy megyünk le? – kérdeztem.
- Ugrunk? – nevetett Dave.
- Megőrültél? – vigyorogtam.
Leguggoltam, és gondolkodni kezdtem. Nem jutott eszembe semmi. Dave leült mellém. Körbenéztem, hátha találok valamit, ami segít. Így is lett. A falon volt egy felirat. Ugyanolyan világító betűkkel volt írva, mint a torony ajtaján. „Visibile a varázsszó, amit keresel.
- Ez az! – kiáltottam. A láthatatlanná tévő bűbáj. Azért nem jutott eszembe, mert még nem is tanultuk. Csak a tankönyv végén van szó róla.
- Miről beszélsz? – értetlenkedett Dave.
- Figyelj! – álltam fel, és a kezembe vettem a pálcámat – Visibile! – mondtam határozottan.
A lépcső először csak halványan, de megjelent. Egy pár másodperc elteltével teljesen láthatóvá vált. Dave elkerekedett szemmel nézett rám. Én büszkén rávigyorogtam. Továbbindultunk.
- Tehát nem tűnt el a lépcső, csak láthatatlanná tették? – kérdezte Dave.
- Igen. Csak nem akarhatják a tanárok, hogy valaki kitörje a nyakát, ha nem veszi észre, hogy nincs lépcső…
Visszamentünk a torony aljába. Még egyszer találtunk láthatatlan lépcsőket,de két másodperc alatt láthatóvá tettük.
A főépületbe visszaérve Mike-ot pillantottuk meg. Egyedül üldögélt a lépcső aljában.
- Hű srácok… Egyedül tényleg elég ijesztő ez a hely… - mondta Mike, mikor mellé léptünk.
Az egész kastélyban mindenütt meggyújtottuk a fáklyákat. Beletelt másfél órába, mire végeztünk, de utána büszkén adtuk vissza a pálcákat Mrs. Godwinnak.
- Ügyesek vagytok. Természetesen jutalmat is érdemeltek, de azt majd az órámon elmondom. – mosolygott ránk Mrs. Godwin – Most menjetek vissza a szobátokba. Vacsoránál találkozunk. – utasított.
Felmentem a kollégiumba, és már csak arra volt időm, hogy átvegyek egy másik ruhát. Még mindig gondolkoztam, hogy kiöltözzek-e, de mivel azt mondták nem szabad, maradtam az egyszerű hétköznapi boszikalap nélküli öltözetnél. Együtt mentünk le az ebédlőbe Rose-zal. A kapu előtt két srác állt, kezükben varázspálcával.
- Még nem mehettek be. – mondta az egyik, mikor odaértünk a nagy ajtóhoz.
Értetlenül néztünk össze Rose-zal, de ebben a pillanatban a másik srác kimondott egy varázsigét, és egy rövid ideig nem láttam semmit a nagy fényességtől. Mikor végre ki tudtam nyitni a szemem, oldalra néztem, és elkerekedett a szemem. Rose állt mellettem, de teljesen máshogy nézett ki.
- Szép munka, Jeremy. – szólt oda a srác annak, aki elvarázsolt – Igazi bombázók lettek a csajok…
A két srác összevigyorgott, majd Rose és én egymással szembe fordultunk és bámultuk egymást. Rose-nak éjfekete haja volt és falfehér bőre. A szemei sárgák voltak és a szája pedig vörös. De ez semmi volt ahhoz képest, milyen ruha volt rajta.
A két fiú egy kicsit arrébb állt, így észrevettük, hogy mögöttük egy nagytükör van. Gyorsan elé álltunk. A látvány döbbenetes volt. Teljesen egyformák voltunk. A hajunk a derekunkig ért, a szemünk feketére volt kifestve, és a ruhánk is teljesen ugyanolyan volt. Egy fekete- fehér csíkos harisnya volt rajtunk, és egy olyasmi ruha, amilyet a balerinák hordanak. Nagyon mini rakott szoknya, és csíkos hosszú ujjú felső volt rajtunk.
- Hű! – szólalt meg mellettem Rose hosszú csend után – Lehidalok… Ez marha jóó! – nevetett.
- Egyetértek! – vigyorogtam.
- Jól van csajok… Most már bemehettek. – mondta kissé szomorúan a Jeremy nevű srác.
Kinyitották nekünk az ajtót, elköszöntek, és jó szórakozást kívántak. Először azt hittem, mindenki ugyanúgy fog kinézni, de tévedtem. Mindenkin egyedi ruha volt. Egyik jobb volt, mint a másik. A legtöbb fiún hosszú köpeny volt felhajtott gallérral. Úgy néztek ki, mint a vámpírok. Ami viszont nagyon szembetűnő volt, az a fekete haj és a sápadt bőr. Mindenki kivétel nélkül fekete hajú volt.
Helyet kellett keresnünk, ahol leülhetünk. Még volt is szabad hely a terem végében. Nagyon lassan értünk csak oda, mivel útközben bámészkodtunk. Nem csak az emberek voltak nagyon furcsák, hanem a díszlet is. A fejünk fölött a nagy gyertyás lámpák égtek, de amellett lebegő gyertyák is. A gyertyák magasan a fejünk fölött köröztek és hatalmas fényt árasztottak. Alig jutottunk szóhoz a látványtól.
- Gyönyörű… - nyögtem.
- Igen, az. Csodálatos! – értett egyet Rose – Nézd! – mutatott hirtelen a mennyezet felé.
Egy denevér szállt el felettünk. Nem volt egyedül, feltűnt, hogy tucatszám repkednek a mennyezethez közel.
A falon a fáklyák erősen világítottak, és mellettük az üres polcokon töklámpások égtek. Néhány polcon egy-egy bagoly ült. Kissé megijedtem, mikor megmozdultak, de reménykedtem, hogy nem fognak bántani.
Végre elértük a helyünket. Gyorsan leültünk, és beszélgetni kezdtünk.
- Láttad a baglyokat? Hihetetlen! – ujjongott Rose.
- Igen, de a denevérek se semmik… és ez a rengeteg töklámpás… - mutattam az asztalra.
Még percekig áradoztunk arról, milyen szuper a díszlet, majd hirtelen halványodni kezdett a gyertyák fénye. Kivéve a tanárok asztala fölött. Mrs. Godwin állt fel az asztaluktól, és mindenki elcsendesedett.
- Köszöntelek benneteket Halloween estélyén. Röviden ismertetném a ma esti programot, aztán kezdődhet a vacsora. Amint végeztetek az evéssel, megkérnék mindenkit, fáradjon át az iskola épületébe, ahol egy-egy kijelölt teremben különböző programmal, feladattal találkozhattok. A tornyokban, és az emeleteken is találtok ilyen szobákat. Az ott lévő tanárok mindent el fognak mondani nektek, mielőtt bementek. – rövid szünetet tartott, és belenézett a papírjaiba – De! – folytatta – A zárt termekbe ne is próbáljatok bemenni. Aki már végig járta minden szobát, a tornaterembe átmehet, ahol lehet táncolni. Néhány tanulónk vállalta, hogy koncertet ad nektek 9 órától. Menjetek minél többen! Most pedig: Jó étvágyat!
Amint ezt kimondta, mindenki előtt tányérok jelentek meg. Néhány felsőbb éves lány és fiú hatalmas tányérokat hozott be, telerakva finomabbnál finomabb ételekkel, és letették az asztalunkra. Az egyik srác nagyon ismerős volt, de nem tudtam eldönteni, ki ő. Kicsit közelebb jött, és lerakott egy sült hússal teli tálat az asztalunkra.
- Jó étvágyat! – mosolygott ránk.
- Darren? – kérdeztem félénken.
- Belle? – vigyorgott rám – Te jó ég! Alig ismertelek meg!
- Nekem is csak akkor esett le, kit látok, mikor ideértél. – nevettem.
- Vissza kell mennem… - mutatott szomorúan a háta mögé – Segítenem kell.
- Találkozunk még? – kérdeztem.
- Rendben. Legyél fél 9-kor az elvarázsolt kilátóban, ha addig nem találkozunk. Az a jobb oldali torony.
- Ott leszek! – vágtam rá.
- Addig is, további szép estét! – búcsúzott el.
Hosszan néztem utána, ahogy eltűnt a konyhában. Közben a szavai csengtek a fülemben: „Legyél fél 9-kor az elvarázsolt kilátóban” Miért akar vajon ennyire találkozni velem? Ezek szerint kedvel engem. Ez a gondolat boldoggá tett. Rose rám mosolygott vacsora közben. Biztos látta rajtam, mennyire be vagyok sózva…
A kaja isteni volt, de már alig vártam, hogy mehessünk a termeket megnézni. Mikor végeztünk, mindenki elindult a suliba. Úgy döntöttem, a jobb oldali toronyba csak akkor megyek fel, mikor Darrennel találkozom, addig megnézem a többit. Egy fél óra azzal telt miután átmentünk a suliba, hogy ismerős arcokat kerestünk Rose-zal. A nagy tömegben alig találtunk ismerős arcot. Rose Lucast kereste a tömegben, én pedig abban reménykedtem, meglátom Darrent. Állandóan az órámat lestem, vártam, hogy eljöjjön végre a fél 9, és felmehessek a toronyba. Az emeleteken narancssárga fény jelezte, hogy melyik teremben van valamilyen feladat, vagy ijesztő dolog. Az első terem, amibe bementünk egy tükörszoba volt. Pontosabban labirintus. Minden tükörben máshogy néztünk ki, volt amelyikben hatalmasnak látszottunk, egy másikban pedig nagyon aprónak. Sokat nevettünk a tükörképeinken, de mivel itt sem találkoztunk ismerős arcokkal, tovább mentünk. A folyosó végén a narancssárga világító betűkkel ki volt írva: "szellemvasút".
- Nézzünk be oda is Belle! - húzott Rose az ajtó felé.
Sietősen elindultunk a teremhez, mikor valaki megfogta a vállam.
- Rosie!
Hátranéztem, és egy magas, kócos fekete hajú fiú állt mögöttem. A tekintete köztem, és Rose között cikázott.
- Én Belle vagyok. - nyögtem.
Rövid csend következett. Rose egy ideig a fiút bámulta, majd kibökte:
- Szent ég! Lucas! - vigyorgott.
- Végre felismertél... - nevetett a fiú - A tükörszobában simán elsétáltál mellettem.
- Ne haragudj, de olyan más vagy így fekete hajjal...
- Neked nagyon jól áll, de alig lehet megkülönböztetni benneteket. - mosolygott ránk.
Itt jött el a pillanat, amikor elhatároztam, hogy magukra hagyom őket.
- Na jó. Én most megyek, megkeresem Mary-t és Davidet. - szóltam közbe.
- Oké. - bólintott Rose.
- Szia Belle. - köszönt el Lucas is.
Megkerültem őket, és elindultam a másik irányba. Már eltűnt a tömeg, csak néhány emberrel találkoztam. Egyedül meglehetősen ijesztőnek bizonyult a kastély. A falon fáklyák égtek, a földön töklámpások világítottak. Néha elrepült a fejem felett egy denevér, vagy bagoly. A lépcső felé vettem az irányt, és lementem a földszintre.
Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megpillantottam néhány osztálytársamat. Mary, Ted, Mike, Phil és Dave a lépcső aljában ültek és beszélgettek. Nem voltam biztos benne, hogy őket látom, de Dave-et felismertem rövid felzselézett hajáról.
- Sziasztok! - köszöntem, mikor melléjük értem.
- Tyű! Annabelle! Gyönyörűséges vagy! - kezdte Phil.
- Kösz... - nyögtem, majd leültem Dave és Mary közé.
- Merre jártál? - kérdezte Mary - Téged kerestünk.
- Eddig csak a tükörszobában voltam, de az király volt.
- Tudom, a mi ötletünk. - büszkélkedett Ted.
- Melyik teremben voltatok már? – kérdeztem.
- Én eddig egyikbe sem, mivel a többiek szívesebben ülnek itt… - mondta Mary, miközben gúnyos pillantást vetett Mike és Dave felé.
- Én elmegyek veled. Kíváncsi vagyok a termekre. – ajánlottam fel.
- Rendben! Menjünk! – állt fel Mary.
Azzal elindultunk az emeletre. Amint felértünk az emeletre, Ted hangját hallottuk meg.
- Várjatok meg! Jönnék én is, ha nem zavarok. – mondta.
- Gyere! – vágta rá Mary.
Hárman indultunk tovább. Minden terembe bementünk sorban. Az első teremben nagyon sötét volt. Az orrunkig se láttunk. Már épp mondani akartam, hogy menjünk ki, mikor három világító szempárt pillantottunk meg a sötétben. Morogtak, és lassan közeledtek.
- Ezek meg mik? – kérdeztem, de senki nem tudott válaszolni, mert a három szempár szélsebesen elindult felénk. Ösztönösen hátrálni kezdtünk, majd az utolsó pillanatban, mikor már elértek volna, gyorsan kimentünk az ajtón.
Nem csak én rémültem meg nagyon, Mary is teljesen elsápadt. Ted nevetni kezdett.
- Látnátok magatokat… - vigyorgott – Nagyon megijedtetek mi?
- Hát… - nyögtem.
Az ajtó fölött egy felirat állt: „Sose tudhatod, mi vár rád idebent” Milyen igaz.
- A múltkor, amikor bementünk, nem volt bent más, csak néhány töklámpás… most meg… - hadarta Mary.
- Menjünk be még egyszer! – mondta lelkesen Ted.
- Nem! – vágta rá Mary – Én be nem megyek oda még egyszer.
Ted kérlelően nézett rám, de én a fejemet ráztam. Egyetértettem Maryvel.
- Inkább menjünk tovább. – javasoltam
Bementünk még egyszer a tükörterembe, megcsodálni Ted és Mary munkáját, majd megnéztük a többi termet is. Volt egy terem, ahol töklámpásokat lehetett faragni, és ha készen lettél, egy tanár megbűvölte, hogy ne aludjon ki a fénye egy napig. Egy másikba amint beléptünk, olyan érzés fogott el, mintha valamiféle erdőben lennénk. A fejünk felett telihold világított, és körülöttünk fák voltak. Ahogy egyre beljebb haladtunk, megpillantottunk egy baglyot és sok denevért is. Sokáig sétáltunk, majd visszamentünk az ajtóhoz, ami az erdő közepén volt.
A következő ajtó egy temetőbe vezetett. A sírköveken nem szerepeltek nevek, csak a R.I.P felirat. A telihold itt is világított felettünk, és a töklámpások fénylettek körülöttünk. Már teljesen megszoktuk a denevéreket, akik mindenhol ott voltak, meg se lepődtünk, mikor elrepültek mellettünk. Sokáig sétáltunk. Néhány sír fedele félre volt csúsztatva, így még ijesztőbbé téve a helyet.
- Ez eddig a legijesztőbb hely. – mondta Mary.
- Egyetértek. Nagyon jó ez a hely! – ámuldozott Ted.
- Kirázott a hideg, amikor megláttam azt a koporsót az ajtó mellett. – szólaltam meg.
- Mennyi az idő? Oda akarok érni Emett- ék koncertjére, állítólag nagyon jól játszanak
. – mondta Ted.
Az órámra néztem. Elkerekedett a szemem, mikor észrevettem, hogy negyed 9. Negyed óra múlva találkozom Darren-nel. Indulnom kellett, mert máris késésben voltam.
- Negyed 9 van. Nekem most mennem kell. Később találkozunk! – hadartam. Meg se vártam a választ, futni kezdtem az ajtó felé. Ahogy elhaladtam a koporsó mellett, kicsit belerúgtam, és leesett a teteje. Nem mertem odanézni…
Kinyitottam az ajtót, kimentem, majd becsaptam magam mögött. Tovább rohantam a csigalépcsők felé. A jobb oldali toronyhoz mentem, majd felszaladtam a lépcsősoron. Az utamba került néhány láthatatlan lépcső is, de észre se vettem a nagy sietségben. Csak akkor tűnt fel, mikor megálltam és visszanéztem.
- Hű… - sóhajtottam, mikor feltűnt, meg se ijedtem. Rohantam tovább.
Csak öt percet késtem. Mielőtt bementem volna, megigazítottam a ruhámat, kicsit kifésültem az ujjaimmal a kócos hosszú hajam. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam.
- Gyerünk Belle! – suttogtam, majd benyitottam.
A kilátót kicsinek képzeltem, de hatalmas volt. Egy nagy terem volt, közepén egy távcsővel, amivel a csillagokat szokták nézni. Körbementem, kerestem Darren-t de nem találtam senkit. „Biztos késik” – gondoltam. A teremben az volt a legkülönlegesebb, hogy falai helyén ablakok voltak, és a teteje is ablak volt. Mintha egy üvegházban lettem volna. Az üvegtetőn keresztül láttam a csillagokat. Néhány töklámpáson kívül semmi díszlet nem volt, denevéreket se láttam. Feltűnt, hogy a falon egy hatalmas óra volt. Odaálltam az egyik nyitott ablak mellé és vártam. Az erdőt néztem, az arcomon éreztem, kint hideg szél fúj.
- Belle? – hallottam meg egy hangot mögülem.
Hátrafordultam.
- Harry! – nyögtem. Belül arra vágytam bárcsak Darren állna Harry helyén.
- Mit keresel te itt? – kíváncsiskodott.
- Semmit… Csak… a csillagokat nézem. – válaszoltam.
- Igen? Azt hittem Darrent várod.
Elpirultam. Fején találta a szöget.
- Honnan... – kezdtem.
- Darren küldött, mondjam meg, hogy negyed órát késik, mert segítenie kell.
Erre nem számítottam. Meglepődtem. Ennyire fontos volna ez a találkozó neki? Képes volt Harry-t ideküldeni, mert késik? Nem értettem, de belül jó érzés fogott el.
- Ideküldött, hogy ezt elmondd nekem? – kérdeztem.
- Igen. Nem akarta, hogy várj rá.
„Milyen kedves” – gondoltam. Ettől elmosolyodtam.
Egy ideig beszélgettünk Harryvel, de Darren pár percen belül megjelent.
- Bocsi a késésért. – mondta, amikor mellénk ért.
- Semmi baj. – mosolyogtam.
- Na, jó én most megyek… Jó szórakozást! - mondta Harry, majd elindult a kijárat felé.
- Még negyed óra… - pillantott a nagy órára Darren.
- Negyed óra? Mi lesz negyed óra múlva? – kíváncsiskodtam.
- Majd meglátod! – vigyorgott.
Elindultam a csillagvizsgáló felé. Ilyen nagy távcsövet még nem láttam. Ki akartam próbálni.
- Belenézel? – kérdezte Darren.
- Igen. – mondtam, majd felültem a székbe, amiből bele lehet nézni. – Ez csodálatos! – nyögtem, mikor belenéztem.
A távcsőben rengeteg csillagot lehetett látni. Ezen az estén újhold volt, ezért a hold fénye nem takarta el a csillagokat. Sokáig nézegettem. Mozgattam a távcsövet, így részletesen meg tudtam nézni az egyes csillagokat. Gyönyörű volt.
- Na? Hogy tetszik? – kérdezte Darren.
- Hihetetlen mennyire kicsik vagyunk. A csillagok hatalmasak, és végtelen sok van belőlük… emberi ész ezt fel sem foghatja… - kezdtem a tudományos mondókám, de láttam, hogy elmosolyodik – Bocs… untatlak itt a stréber gondolataimmal…
- Dehogy untatsz! – vágta rá – Te azt hiszed rossz, ha okos vagy és tanulsz, de ez nem igaz. Örülj neki, hogy van eszed!
Elpirultam. Jól esett, hogy ezt mondja. Más kigúnyolt volna, ha elkezdek a világegyetemről beszélni, de Darren végighallgatott. Csak beszéltem és beszéltem a csillagászatról, ő pedig ült és bólogatott. Jó érzés volt. Végre valaki meghallgat, és beszélget velem.
- …a Föld az egyetlen bolygó, ahol az élet megjelent, vigyáznunk kellene, hogy ne tűnjön el róla. – fejeztem be a mondanivalóm.
- Teljesen igazad van. – értett egyet – Viszont… - az órára mutatott – még két perc és kezdődik.
Meg se kérdeztem, hogy mi az, ami kezdődik, gondoltam mindjárt megtudom. Csendben ültünk, és vártuk, mi fog történni. Darren az órát bámulta, én meg őt. Talán kissé túl feltűnően is.

Az óra 9-et ütött. Felnéztem az üvegtetőre, de az halványodni kezdett. Helyén mennyezet jelent meg. Kíváncsian vártam a folytatást.
Az összes töklámpásnak egyszerre aludt ki a fénye, majd egy pillanat alatt vaksötét lett. Arra vártam, hogy valami nagyon ijesztő fog történni.
- Már most félek. – mondtam halkan.
Darren egy pillanatra megszorította a kezem.
- Nem kell félned. – suttogta. A szívem kalapálni kezdett. Nem Ez az érzés, ahogy Darren megfogta a kezem, elfeledtette velem, hol vagyok. – Nézz fel!
A fejünk fölött egyenként kezdtek megjelenni a csillagok. Egyre fényesebben világítottak. A szememmel a holdat kerestem, de nem láttam. Ahogy egyre több csillag jelent meg, megvilágították a helyet, ahol voltunk. A lábunk alatt már nem a terem padlója volt, hanem fű. Egy tisztás közepén álltunk. Körülöttünk néhány bokor volt, és rengeteg virág a fűben. Nem messze volt néhány fa is. A távolban magas hegycsúcsokat láttam.
Egyre világosabb lett, így mikor oldalra néztem, már tisztán láttam Darren arcát, ami gyönyörű volt. A haja kócos volt és sötét, a szemeiben megcsillant a csillagok fénye. Szerencsére a sötétben nem látszott, hogy elpirultam.
- Darren… ez gyönyörű. – mondtam – Valamelyik osztálytársamnak hatalmas fantáziája van.
- Ezt a termet én varázsoltam el. – mosolygott – Mrs. Godwin megengedte.
- Csodálatos… - néztem az égre, ami, bár teljesen valódinak tűnt, tudtam, csak varázslat.
- Tudom, nem halloween-i, de nem is halloween-re gondoltam, amikor elvarázsoltam… - nézett rám - … hanem rád. – mosolyodott el.
- Rám? – lepődtem meg.
- Igen. – bólogatott – Bárcsak én korrepetálnálak és nem Harry. Szeretnélek jobban megismerni.
Még jobban elpirultam. A gyomromban pillangók repdestek, arra gondoltam: „Ez nem álom. Ez a valóság, és gyönyörű.” Nem tudtam megszólalni. Azt kívántam, ez a pillanat bárcsak örökké tartana.
Darrenre néztem, és elmosolyodtam.
- Darren, nem is tudom, mit mondjak… Ez a legszebb hely, ahol valaha voltam. – szólaltam meg.
- Ez még nem minden. – mutatott az égre – Nézd!
A fejünk felett egy fényes csillag repült el. Egy üstökös. Fénycsóvát húzott maga után, és végigment az égen. A gondolataim innentől kezdve csak Darren körül forogtak. Amióta először találkoztunk, tudtam, ő egy nagyon különleges ember.
Ahogy lassan eltűnt az égen az üstökös, a csillagok is egyre halványulni kezdtek. A talpam alatt eltűnt a fű, és már a fákat se láttam. Minden halványulni kezdett, majd megint vaksötét lett. Még egy ideig földbe gyökerezett lábakkal álltam egyhelyben, majd végül, mikor kezdett világosodni, Darren-re néztem.
- Köszönöm, hogy ezt megmutattad.
- Igazán nincs mit. – mosolygott.
Úgy éreztem, ezen a napon ennél jobb dolog már nem fog történni velem, így eldöntöttem, visszamegyek a kollégiumba.
- Azt hiszem, én most megyek. – mosolyogtam Darren-re.
- Hová?
- A kollégiumba.
- Elkísérhetlek? – kérdezte.
Meglepődtem, de természetesen igennel válaszoltam. Elindultunk kifelé a teremből. Lementünk a lépcsőn, és az aulába mentünk. A bejárati ajtó felé vettük az irányt, de mikor odaértünk, a két srác állta az utunkat, akik elvarázsoltak.
- Mielőtt elmentek, készítenünk kell egy képet! – mondta a Jeremy nevű.
- Rendben! Hova álljunk? – kérdezte lelkesen Darren.
- Ide! – mutatott egy szoba felé a fiú.
Bementünk, és itt volt elég fény ahhoz, hogy normális képet lehessen készíteni. A fal mellé állítottak minket. Egy állványon egy fényképező gép volt. Jeremy odaállt mögé.
- Nézzetek ide! – szólt.
Darren átkarolt a derekamnál, mire én lenéztem a kezére. Nem hittem a szememnek. A szívem olyan hangosan kalapált, szinte kihallatszott.
- A kamerába nézz! – suttogta a fülembe.
Nehéz volt koncentrálni, a gondolataim mind Darren körül forogtak.
Elővettem a legszebb mosolyomat, és a kamerába néztem.
- Csííz! – mondta Jeremy, majd a vaku egy pillanatra felvillant. – Kész is vagyunk! Jó kép lett, majd az aulában megnézhetitek holnap után.
Alig vártam, hogy lássam a képet. Darren elengedte a derekam, és elindultunk az ajtó felé. Amint kiléptünk, éreztem, hogy a szoknya helyett a farmerom van rajtam. A szél az arcomba fújt, és nagyon fáztam. A fogam vacogni kezdett, ahogy a kollégium felé tartottunk.
Darren észrevette, hogy fázom. Szó nélkül levette a kabátját, és a hátamra terítette.
- Köszönöm szépen. – mondtam vacogó fogakkal, és közben arra gondoltam: „Lehet ennél tökéletesebb ez a nap?”
Átkarolt a vállamnál, hogy így is melegen tartson, és így sétáltunk át a parkon.
- Jó kis este volt ez. – mondta.
- Életem egyik legjobb estéje. – mosolyogtam rá.
A kollégiumhoz értünk. Bementünk a nagykapun, és megálltunk egymással szemben.
- Hát akkor… jó éjszakát. – mondta, miközben levette rólam a kabátját.
- Nagyon jól éreztem magam, és ezt neked köszönhetem. – mondtam, és egy puszit adtam az arcára. – jó éjszakát – köszöntem el, majd a szobánk felé indultam.
- Szép álmokat Belle! – szólt utánam.
Még visszafordultam és integettem neki, majd felmentem a szobánkba.
Gyorsan lezuhanyoztam, és befeküdtem az ágyamba. Nem vártam meg, amíg Rose hazaér, hamar elaludtam.


Rosalie

Mikor találkoztunk Lucassal, Belle egyik pillanatról a másikra felszívódott. Gondolom kettesben akart hagyni minket… Jól tette.
- Biztos fel akarsz ülni a szellemvasútra? – kérdezte Lucas miután megállapítottuk, hogy Belle eltűnt.
- Hát… azt hiszem – bólintottam.
- Nem fogsz félni? – vigyorgott.
- Nem – vágtam rá mosolyogva.
- Oké, akkor indulás – mondta, majd beléptünk a hatalmas ajtón.
Néhány végzős diák vezetett minket az elvarázsolt vonathoz. Még sok szabad hely volt, így leültünk egymással szemben. Nem sokkal később Lucas haverja, Will, majd Caroline és Rachel csatlakoztak hozzánk. Mondhatom nagyon örültem, hogy Rachel is velünk lesz… Természetesen Lucas mellett foglalt helyet. Nemsokára lassan elindult a szellemvonat. Egyre gyorsabban mentünk, aztán beértünk egy alagútba, ahol csak a vonaton lévő néhány gyertya szolgált fényforrásul. Alig haladtunk fél perce, ezek a gyertyák is kialudtak, így az orrunkig sem láttunk. Aztán néhány denevér röppent fel körülöttünk. Néhány lány már ekkor felsikoltott. A következő ijesztő dolog, ami történt, az volt, hogy a vonat tetejéről fekete kendők szakadtak le,és az utasok fején landoltak. Ezután pár percig néma csend volt, csak a vonat kerekeinek kattogását lehetett hallani.
- Lucas, én félek – suttogta Rachel, és bár nem láttam biztosra vettem, hogy közelebb húzódott a fiúhoz. Ekkor mélyen megbántam, hogy nem mellé ültem.
A csendet egy női sikoly törte meg, majd olyan hangot hallottunk, mintha valaki a vonat ablakán kopogtatott volna. Mindenki automatikusan a hang irányába fordult. Az üvegen keresztül fekete csuklyás alakok meredtek ránk. Rachel és Caroline felsikoltottak, én pedig lélegzetvisszafojtva markoltam meg az üléshuzatot. Be kell vallanom, ekkor már én is féltem. A vonat továbbhaladt. Nem sokkal később kirázott a hideg, mert úgy éreztem valaki vagy valami hozzáér a jobb kezemhez. Pedig a jobb oldalamon nem ült senki… Utunk során most először sikoltottam fel.
- Rose? – hallottam azonnal Lucas aggódó hangját.
- Jól vagyok – vágtam rá – Nem félek – tettem hozzá gyorsan, és egy pillanatra elmosolyodtam, ahogy Lucas felnevetett a válaszomon.
Tovább folytatódott a végeláthatatlan utazás, és még sok félelmetes dologgal kellett szembenéznünk. A vonat egyszer csak megállt, a hirtelen fékezéstől fekete hajam az arcomba csapódott. Ahogy befejeződött a „körutunk” a gyertyák újból fénnyel töltötték meg a vagonokat. Ekkor bizonyosodott be a sejtésem: Rachel egész közel húzódott Lucashoz, sőt, még belé is karolt.
- Huhh, ez nem volt semmi – mondta, zavartan arrébb húzódott, majd felállt, elbúcsúzott tőlünk és elment.
Will és Caroline is hasonló véleményen voltak. Négyen hagytuk el az elvarázsolt termet.
- Megyek, megkeresem Samet – mondta pár perccel később Will, és így otthagyott minket.
- Én pedig Clairet – jelezte Caroline, majd rám kacsintott és elsietett.
Végre megint kettesben maradtam Lucassal. A falon függő hatalmas óra éppen ekkor ütött 9-et.
- 9 óra, most kezdődik a tornateremben Emették koncertje. Van kedved benézni?- nézett rám.
- Persze, miért ne. Úgysem hallottam még őket – egyeztem bele - Milyen zenét játszanak?
- Mindjárt meghallod – mondta Lucas egy mosoly kíséretében.
Mire elsétáltunk a tornateremig a koncert már elkezdődött, az egész folyosón hallani lehetett az üvöltő rockzenét. Beléptünk a szórakozó diákok sorába. Először is szereztünk magunknak egy-egy pohár üdítőt, aztán megálltunk a fal mellett és némán hallgattuk a zenét. Mikor felcsendült egy ismerős dallam, énekelni kezdtem.
- Ismered? – kérdezte Lucas, mire én bólintottam – Öhm… akarsz táncolni?
- Aha – mondtam azonnal, mivel már alig vártam, hogy feltegye ezt a kérdést.
Letettük a poharakat, amiket eddig szorongattunk, aztán elvegyültünk a táncoló tömegben. Egészen a koncert végéig a tornateremben maradtunk. Rengeteget táncoltunk és fantasztikusan éreztük magunkat. Ez egy igazi buli volt. Mikor Emett, John és Jack eljátszották az utolsó, ráadás számot is, Lucassal elindultunk kifelé. Az ajtóban még mindig ott állt az a két srác, akik átváltoztattak minket. Arra kértek minket, hogy menjünk be egy szobába, ahol készíthetnek rólunk egy fotót. Örültem, hogy lesz egy közös képem Lucassal. Ő átkarolt, én pedig csak igyekeztem a nagy izgatottság közepette normálisan mosolyogni. Így készült el a fotó, ami majd ki lesz állítva a suli aulájában. Mikor kiléptünk az ajtón újra a saját ruháinkban voltunk, a hajunk és a szemünk is újra a régi volt. Lucas ragaszkodott hozzá, hogy elkísérhessen a kollégiumig, ahol rögzítettük a csütörtöki korrepetálás időpontját, majd búcsút vettünk egymástól. Azt hiszem még akkor is vigyorogtam, mikor elaludtam. 


Szöveges mező

Ide szövegelj...