Szöveges mező

Ide szövegelj...

7. fejezet

Rosalie

- Rose! Ébresztő, elkésünk, ha nem kelsz föl! – hallottam Belle izgatott hangját.
Kelletlenül kinyitottam a szemem és nagyot ásítottam. Bellet láttam az ágyam mellett toporogni. Ő természetesen már régen föl volt öltözve, a haját befonta, mint régen és egy táskát szorongatott a kezében.
- Mennyi az idő? – kérdeztem álmosan.
- 7:11 – nézett az órájára.
- És te máris készen vagy? – csodálkoztam.
- Ez az első napunk itt. Nem volna szabad elkésnünk.
- De még van egy csomó időnk! – mondtam, majd átfordultam az oldalamra.
- Rose, azt sem tudjuk, hova kell menni egyáltalán! – kiabált idegesen Belle, és lehúzta rólam a takarót – Nem akarok az utolsó pillanatban beesni!
- Jól van, nyugi már! – mondtam, és feltápászkodtam az ágyból.
Nyújtózkodva az ablakhoz léptem és szétnéztem. A szobánkból rá lehetett látni a sulira. Még mindig nehezemre esett elhinni ezt az egészet. Mármint azt, hogy boszorkányok vagyunk, tudunk varázsolni és mostantól egy igazi boszi-suliba kell majd járnunk. Hihetetlen.
- Rose! – zökkentett ki a gondolatmenetemből Belle, aki mögöttem toporgott.
- Oké, sietek – tettem fel a kezem védekezőn, mielőtt megint rám ordít, hogy igyekezzek már.
Gyorsan bementem a fürdőszobába, megmostam az arcom, fésülködtem, sminkeltem, majd magamra kaptam egy szoknyát, egy szürke pólót és egy magas sarkút.
- Kész vagyok – mondtam, ahogy kijöttem a fürdőből – Pearlt még meg kéne etetni – jutott eszembe hirtelen.
- Már rég megetettem, amíg te nyugodtam aludtál - sóhajtott Belle, aztán amint kimentünk a szobából, bezárta az ajtót – A kulcs nálam lesz, mert ahogy téged ismerlek egy órán belül elhagynád – mosolyodott el.
- Egy óra?! Ugyan már! - legyintettem – Tíz perc is elég - vigyorogtam.
Kisétáltunk a kollégium épületéből, majd a suli főbejárata felé indultunk. Beértünk az aulába, ahol már több diák járkált fel-alá könyvekkel a kezükben. Mi pedig tanácstalanul ácsorogtunk a fal mellett.
- Ott van Rachel! – ugrottam föl hirtelen, mert örültem, hogy kiszúrtam egy ismerős arcot a sokaságban – Rachel! – futottam oda hozzá, Bellelel a nyomomban.
- Rose, Belle! Sziasztok! – fordult felénk mosolyogva.
- Tudnál segíteni?
- Persze, mi kéne?
- Nem tudjuk mi most a teendő, vagy hova kell mennünk…
- Értem a problémát- szakított félbe – Rose, te A-s vagy, igaz? – nézett rám, mire én bólintottam – Belle pedig B-s.
- Rendben. Akkor Rose, te jössz velem az A-sokhoz, Belle pedig… - mondta, miközben szétnézett a sok diák között, mintha keresne valakit - Darren, gyere légyszi! – kiáltott, mire a tegnap megismert magas, sötét hajú srác lépett mellénk – Kísérd el, kérlek Bellet a B-sekhez! Új itt és…
- Tudom – szakította félbe Darren Rachelt – Belle és én már ismerjük egymást – mosolygott Bellere, mire ő kis híján elájult.
- Öhm… oké. Akkor Rose, gyere velem! – utasított, majd sietős léptekkel elindult felfelé a lépcsőn, én pedig igyekeztem nem lemaradni.
- Rachel? Lehet egy kérdésem?
- Persze, mi az? – kérdezett vissza, de meg nem állt volna egy percre sem.
- Ismered Lucas Brightmoret? – tettem fel a kérdést, mire Rachel megtorpant és felém fordult.
- Igen, ismerem – jelentette ki és elég csúnyán nézett rám.
- És… azt nem tudod véletlenül, hogy melyik osztályba jár?– kérdeztem.
- De – vágta rá – Az osztálytársam, szóval másodikos és A-s. De miért fontos ez neked? – méregetett gyanakvóan.
- Mindegy, inkább hagyjuk – legyintettem, majd gyorsan témát váltottam – Mennünk kéne, mindjárt becsöngetnek.
Több se kellett Rachelnek, újra megindult a maga gyors tempójában. Csak mentünk, mentünk hosszú folyosókon keresztül, aztán egyszer csak Rachel megállt ez egyik terem előtt.
- Ez itt az elsősök terme – mutatott az ajtóra – Sok sikert az első naphoz! – mondta, majd egyszerűen hátat fordított és elsietett.
Mióta megemlítettem Lucast, Rachel mintha megváltozott volna. Már nem is mosolygott, csak csörtetett előre a folyosón… Nem igazán értettem mi okozta ezt a hirtelen hangulatváltást, de ez akkor nem nagyon érdekelt. Jobban izgatott, mi vár rám a teremben…
Beléptem az osztályba és esetlenül megálltam az ajtóban. Úgy éreztem mindenki engem néz, mert most én vagyok itt az „új lány”. Utáltam ezt az érzést. Nem tudtam, most mihez kezdjek, úgyhogy inkább úgy döntöttem, hogy megvárom az osztályfőnököt. Fogalmam sem volt, hogy nézhet ki, de gondoltam majd csak felismerem a hosszú fekete köpenyéről és a boszi-kalapjáról… Épp ezen gondolkodtam, amikor belépett a terembe egy magas, vörös hajú lány, aki pont olyan tanácstalanul nézett, ahogyan én.
- Öhm… te is új vagy? – kérdeztem egy idő után a lánytól.
- Igen – mondta és mintha kicsit megkönnyebbült volna, hogy nem ő itt az egyedüli, akinek ez az első napja – Amanda Benett vagyok – nyújtotta felém a kezét, így hát kezet fogtunk, miután én is bemutatkoztam.

Kb. tíz perc múlva be is csöngettek és egy vékony, rövid fekete hajú, kistermetű nő lépett be a terembe teljesen hétköznapi ruhában. A teremben lévő diákok elcsendesedtek és vigyáz állással köszöntötték az osztályfőnököt. Én pedig egészen meglepődtem, hogy mennyire nem boszisan néz ki.
- Jó reggelt kívánok mindenkinek! Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek új osztálytársaitokat Rosalie Rockfieldet és Amanda Benettet. Ez az első napjuk itt, fogadjátok őket szeretettel – mondta az osztály felé fordulva – Rosalie, az utolsó padban, Lisa mellett még van egy szabad hely, oda leülhet. Amanda, ön pedig foglaljon helyet itt az első padban.
Így hát hátrasétáltam az utolsó padsorhoz és leültem Lisa mellé, aki közben arrébb húzta a cuccait, hogy elférjek.

Szokásomtól eltérően csendben ültem, amíg Mrs. Milborrow, a tanárnő beszélt. Nem értettem teljesen, hogy miről van szó, mivel lemaradtam az előzményekről. Nem nagyon figyeltem oda, inkább szemügyre vettem az osztálytársaimat. Mindössze tízen voltunk, ebből hat lány és négy fiú. Az előttem ülő két lányt figyeltem meg először. Mindkettőjük hozzám hasonlóan öltözködött, szoknyát és magas sarkút viseltek. Egyiküknek hosszú barna haja volt, amelyet szoros lófarokban hordott. A másik lánynak derékig érő, hullámos szőke haja volt. Azt a hajzuhatagot bárki megirigyelhette volna.
- Rendben, kicsöngetésig csendben foglaljátok el magatokat – szakította félbe a tanárnő a megfigyeléseimet – Miss. Rockfield és Miss. Benett, önök pedig jöjjenek ide, kérem! – szólt az ofő.
Felálltunk és odamentünk a tanári asztalhoz. Mrs. Milborrow kérésére odahúztunk egy széket és leültünk vele szemben.
- Szóval Rosalie és… - kezdte.
- Szólítson inkább csak Rosenak – vágtam közbe – Csak akkor szólítanak Rosalienak, ha mérgesek rám vagy ilyesmi – magyaráztam, mire az ofő elmosolyodott.
- Rendben, akkor Rose és Amanda – mondta és újra kivillantotta az évek során kissé megsárgult fogait – Azért kértem, hogy gyertek ide, hogy elmondhassam a gimnáziummal és az egész boszorkány-élettel kapcsolatos alap dolgokat. Az első, amit mondani szeretnék, hogy azért kell ebbe az iskolába járnotok, mert nem vagytok átlagos, hétköznapi emberek. Különleges képességekkel rendelkeztek, amelyeket valamelyik ősötöktől örököltetek. Olyan erő van a birtokotokban, amelyet elképzelni sem tudtok. Ezt azonban meg kell tanulnotok kezelni, irányítani és féken tartani. Ha nem tudjátok, hogyan bánjatok az erőtökkel, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Szeretném, ha tudnátok, hogy ez a ti felelősségetek. Megértettétek?
- Igen, tanárnő – mondtuk egyszerre.
- A második, és talán a legfontosabb, amit tudnotok kell, a következő: Nem véletlenül kerültetek A és B osztályokba. A boszorkányoknak két csoportja van. Vannak, akik a jót képviselik. Ők csak jó varázslatok végrehajtására képesek. Tudnak gyógyítani és örömet okozni másoknak. Ártásokat azonban nem képesek véghezvinni. Az ilyen fajta boszorkányokat medicoroknak nevezzük. Ők alkotják az A osztályt. Maguk is medicorok – jelentette ki és jelentőségteljesen ránk pillantott, mire mi egy határozott bólintással jeleztük, hogy értjük miről van szó – A boszorkányok másik csoportja, vagyis a B osztály a rosszat képviselik. Őket morbusoknak hívjuk. Csak ártani tudnak másoknak! Semmi jóra nem képesek! A saját érdeketekben, jobb, ha szóba sem álltok velük – magyarázott, és közben eléggé felemelte a hangját - Egy morbus könnyen átverhet, becsaphat, behúzhat a csőbe és nem tudsz visszavágni. Ez benne a legrosszabb. Ők bánthatnak bennünket, de mi csak jót tehetünk velük is, ugyanúgy, ahogy mindenki mással – itt tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta – A lényeg tehát, hogy ha lehet, kerüljétek el a morbusokat. Van kérdés? – kérdezte.
- Nekem az lenne a kérdésem – kezdte Amanda – hogy mit tehetünk, ha mégis összetűzésbe keveredünk egy morbussal?
- Abban az esetben, azonnal értesítsetek engem, vagy bármelyik másik tanárt. De lehetőleg ez ne forduljon elő – figyelmeztetett még egyszer Mrs. Milborrow – Még valami?
- Nincs más – ingatta a fejét Amanda.
- Szeretném felhívni a figyelmeteket a délutáni kötelező különórákra. A vívás, a lovaglás, a rajz, és a zene mellett ettől a tanévtől már az olvasókört is lehet választani. Legyenek szívesek holnapra legalább egy, maximum három külön foglalkozást választani. Ezen a lapon kell bejelölni a kiválasztottakat – mondta, miközben egy-egy nyomtatványt csúsztatott elénk.
- Tanárnő, én már most tudom, hogy melyik különórára szeretnék járni. Bejelölhetem most? – kérdeztem.
- Természetesen Miss. Rockfield – mondta, mire én beikszeltem a lapon a lovaglást és a rajzot, majd visszaadtam a papírt Mrs. Milborrownak.
- Órarendet nem kapunk? – érdeklődött Amanda.
- De igen, máris adom. Itt van az órarend valamint az iskola házirendje és térképe. Kérem, alaposan olvassák el a szabályzatot! A házirend megszegőit általában közmunkára ítéljük, szóval, ha nem akarnak naphosszat a menzán mosogatni, igyekezzenek betartani a szabályokat – nézett ránk, és kissé félelmetes arcot vágott – Az utolsó dolog, amit mondani szeretnék, az volna, hogy a lemaradásuk behozásának érdekében repüléstan, bűbájtan és sötét varázslatok kivédése tantárgyakból korrepetálásra kell járniuk délutánonként. Egy-egy másodikos diákot fogok megkérni, hogy foglalkozzon magukkal külön-külön. A részleteket később mondom el. Van kérdés?
- Nincs – mondtuk ismét egyszerre.
- Helyes – bólintott a tanárnő – Akkor mára végeztünk is – mondta, majd mosolyogva felállt és kiment a teremből.
- Huhh – sóhajtottam, ahogy felálltam és hátra mentem a helyemre.
Leültem és az órarendemet kezdtem nézegetni. Minden nap csak négy órám volt. A szokásos tantárgyak közül csak a töri, a matek, a nyelvtan és az irodalom maradtak meg. Ezen kívül volt még bűbájtan, mágiatan, gyógyítás, repüléstan… Az órarend tele volt fura nevű órákkal. A lovaglásnak és a rajznak viszont örültem.
- Szia! Mit csinálsz? – huppant le mellém az ofőn előttem ülő szőke lány.
- Szia – néztem fel, egyenesen a nagy kék szemébe – Az órarendemet nézegetem. Elég fura…
- Ja, először nekem is az volt, de egy idő után megszokod. És hidd el nekem, az a suli sokkal izgisebb, mint egy egyszerű gimi. Itt legalább nem dög unalom suliba járni. Meg vannak jó óráink. És nem hátrány, hogy nincs fizika meg kémia. Mondjuk, matek van sajna… pedig azt úgy utálom… - és csak beszélt és beszélt tovább, de nem bántam. Szimpi volt ez a csaj és örültem, hogy valaki szóba áll velem. Egész szünetben ezzel a lánnyal beszélgettem, akit, mint kiderült Clairenek hívnak.
A reggeli szünet után egy sima töri óra következett, amelyen senki sem varázsolt. Furcsálltam, hogy mennyire hétköznapi is tud lenni itt minden.
Ezután következett a repüléstan. Nem tudtam elképzelni, hogy mit is fogunk csinálni egész pontosan, de kíváncsian néztem elébe. Az óra elején, mikor Mrs. Ordway megérkezett, kimentünk a suli hátsó udvarára, ahol egy egész nagy füves terület volt. Amikor a tanárnő szólt, hogy vegyük fel a seprűket, akkor esett le, hogy mi most repülő seprűn fogunk utazni. Wow.

Claire után mentem és kivettem egy seprűt a többi közül. Ami ez után történt az egy kissé összefolyik. Igyekeztem azt tenni, amit Mrs. Ordway mond, de ez nem bizonyult olyan egyszerű feladatnak. A többiek rutinosan felpattantak a seprűjükre és már szálltak is felfelé, én meg csak néztem utánuk. Utáltam bénának látszani. Nem sokkal később a tanárnő odajött hozzám és megpróbált segíteni. Felültem a seprűre és vártam, hogy felrepüljek. Mrs. Ordway csinált valamit, mire a seprűm velem együtt a magasba repült. Kis híján lezuhantam, de még idejében sikerült megkapaszkodnom. Sikítva repültem a többiek után…
Óra végére teljesen berekedtem. Az utolsó leszálláshoz készülődtem, mikor egyszer csak megállt a seprű a levegőben, én pedig nagy puffanással értem földet.
- Auuu – nyögdécseltem, mert fájt mindenem. Észrevettem, hogy lehorzsoltam a könyököm. A seb kicsit vérzett is.
- Rose, jól vagy? – ugrott oda mellém Alex, a magas, szőke fiú az osztályomból.
- Elkísérjelek a suli orvoshoz? – kérdezte hirtelen egy másik srác, Daniel.
- Hagyd, majd én elkísérem – ajánlotta fel Alex.
- Alex, te csak maradj itt. Majd én megyek Rosesal – mondta Daniel.
- Mi folyik itt? – lépett mellénk Mrs. Ordway.
- Rose megsérült és gondoltam elkísérem az iskolaorvoshoz – magyarázta Alex.
- Semmi szükség iskolaorvosra – mondta a tanárnő, mire mindenki csodálkozva meredt rá – Úgyis gyógyítás a következő óra. Majd ti meggyógyítjátok Miss. Rockfieldet.
- Mi? – csak ennyit tudtam mondani, beletörődve letettem a fejem a földre, majd szó nélkül hagytam, hogy Alex és Daniel bevigyenek az osztályterembe.
A fiúk összetoltak két padot és lefektettek rá. Bágyadtan feküdtem, és vártam, hogy megérkezzen a tanár.
- Jó napot kívánok! – köszönt Miss. Ellwood, a fiatal gyógyítás tanárnő – Hallom van egy sérültünk, aki meggyógyulni vágyik – mondta, majd rám pillantott – Eljött az ideje a gyakorlatban is használni az eddig tanultakat. Ki tudja, melyik varázsige szolgál a vérzés elállítására és a sebek begyógyítására? - kérdezte, majd végigfuttatta szemét az osztályon – Josh – szólította fel az egyetlen jelentkezőt.
- A megfelelő varázsige az Obstinatus Domus – mondta Josh büszkén.
- Helyes! – mondta Miss. Ellwood elégedetten – És ki meri használni a varázsigét?
- Én megpróbálhatom? – jelentkezett bátortalanul Amanda.
- Hát persze Miss. Benett – mosolygott a tanárnő.
Amanda mellém sétált, én pedig becsuktam a szemem és koncentráltam, hogy lehetőleg jól süljön el a varázsige. Nem volt túl kellemes érzés kísérleti alanynak lenni…
- Obstinatus Domus! – mondta ki végül a másik új lány.
Kinyitottam a szemem és a könyökömre pillantottam. Sebnek nyoma sem volt, így megkönnyebbülten sóhajtottam. Már csak a lábaim fájtak.
- Ügyes volt, Miss. Benett – dícsérte meg Miss. Ellwood Amandát – Fáj még valami? – nézett rám.
- Igen, a lábam – válaszoltam.
- Erre még nem tanultunk varázsigét, de úgy tűnik ennek is most jött el az ideje. Az általános végtagfájást enyhítésére Extremitas a varázsszó – magyarázta a tanárnő, miközben felírta a pálcájával a táblára az új varázsigét – Ezt én hajtom végre – jelentette ki Miss. Ellwood, a buzgón jelentkező Alex és Daniel bánatára – Extremitas! – mondta a lábaimra koncentrálva.
Néhány másodpercen belül a fájdalom teljesen elmúlt.
- Köszönöm szépen – mondtam, miközben hálásan mosolyogva ültem fel a padon.
- Nagyon szívesen – mosolygott rám a tanárnő, vakítóan fehér fogsorával – Mára ennyi volt, mehettek ebédelni!
Pár percen belül ki is csöngettek.
Caroline-nal és Claire-rel mentem ebédelni. Közben beszélgettünk és egész jól összebarátkoztunk. Kiderült, hogy Claire-rel együtt fogok rajzra, Caroline-nal pedig lovagolni járni. Azt mondták, hogy a külön foglalkozásokon együtt vannak az A-sok és a B-sek, hogy legalább ez összetartsa egy kicsit a közösséget. Rögtön tudtam, hogy akkor Belle is ott lesz a lovagláson. Régebben együtt tanultunk lovagolni hat évig, így mindketten elég jók voltunk már ebben a sportban.
Mikor végeztünk az evéssel, Caroline és Claire visszamentek a terembe, én pedig leültem a parkban egy padra. Nem sokkal később Mrs. Milborrow és Lucas bukkant fel az udvaron és egyenesen felém tartottak. A szívem egyre hevesebben vert, ahogy közeledtek.
- Miss. Rockfield, épp magát keressük – mondta az ofőm, ahogy hozzám értek.
- Hát itt vagyok – álltam fel mosolyogva, miközben lopva Lucasra pillantottam.
- Csak azért kerestem fel így az ebédszünet közepén, mert szeretném bemutatni önnek egyik legkedvesebb diákomat, Lucas Brightmoret, aki felajánlotta, hogy segít önnek behozni a lemaradását. Kérem, beszéljék meg, hogy melyik napokon lenne alkalmas a korrepetálás! Remélem nem lesz gond. Nekem most mennem kell, mert még meg kell keresnem Miss. Benettet is – mondta Mrs. Milborrow, majd sietősen elsétált.
Igyekeztem nem elájulni, mert a tudat, hogy heteken keresztül Lucassal fogom tölteni a délutánjaimat… kimondhatatlanul nagy örömmel töltött el. Legszívesebb sikítozva ugráltam volna örömömben.
- Hát… szia, Rose – mosolygott rám, és ez nem igazán könnyítette meg a „nem-fogok-elájulni-tervet”.
- Szia – köszöntem – Hogyhogy te fogsz korrepetálni?
- Szerettem volna a kollégium megmutatásán kívül másban is segíteni – nevetett.
- Köszi – mosolyogtam zavartan.
- Szóval… melyik különórára jelentkeztél?
- Lovaglásra és rajzra – vágtam rá.
- Ezek szerint hétfőn, csütörtökön és pénteken szabadok a délutánjaid, igaz? – kérdezte, mire én bólintottam – Akkor ezeken a napokon tartjuk a korrepeket. Mondjuk hétfőn SVK-ból, csütörtökön repüléstanból és pénteken bűbájtanból. Jó lesz így?
- Igen, de… mi az az SVK? – kérdeztem, mert nem értettem mi ez a rövidítés.
- SVK: Sötét Varázslatok Kivédése. Kicsit hosszú a tantárgy neve, ezért rövidítjük így – magyarázta.
- Értem – bólogattam.
- Ne haragudj, de mennem kell – mondta legnagyobb bánatomra – Sam és Will már várnak – mutatott a park másik oldalán ácsorgó két türelmetlen srácra.
- Persze, menj csak.
- Akkor holnap találkozunk – intett.
- Szia – integettem vissza.

Megvártam, míg Lucas eltűnik a bokrok mögött, majd kisebb örömtáncot lejtettem és csak remélni tudtam, hogy nem látta senki. Vettem pár mély lélegzetet, hogy lenyugodjak egy kicsit, majd megkerestem Clairet és együtt mentünk rajzra.
Kicsit meglepődtem, mert kederült, hogy a rajzszakkört a suli egyik tornyában szokták tartani, mert onnan szép kilátás nyílik a tájra, amit így le is lehet festeni. Ma is ez volt a feladat: le kellett festeni az ablakból látható tájat. Festegetni kezdtem, miközben egy Metallica számot dúdolgattam magamban. Valószínűleg Claire meghallotta, mert rákérdezett:
- Metallica?
- Aha – néztem fel.
- Én is szeretem – mondta Claire, majd összemosolyogtunk.
Ezután csönd következett, mindketten elmélyültünk a munkánkban.
- Ismered Bent és Daisyt? – törte meg végül a csendet Claire.
- Nem – ingattam a fejem – Miért kik ők?
- Ők a suli álompárja. Harmadikosok és már két éve együtt vannak. Övék a leghosszabb kapcsolat rekordja – magyarázott lelkesen – Csak onnan jutottak eszembe, hogy ma van az évfordulójuk. A kétéves.
- Aha, értem. És ki az a három másodikos csaj, akik sülve-főve együtt vannak?
- Cornelia, Bianca és Roxy – vágta rá, mert rögtön tudta, kikre gondolok – Jobb, ha kerülöd őket. Ha valakivel valami bajuk van, arra egyszerűen rászállnak és szívatják, amivel csak tudják.
- Huh. Téged is szívatnak?
- Nem, szerencsére nem – mondta mosolyogva.
Ezután megint csönd következett, amit ezúttal én törtem meg:
- Ismered Lucast? Lucas Brightmoret? – tettem fel szokásos kérdésemet.
- Persze! Miért kérdezed? Csak nem… tetszik neked? – mosolygott gyanakvóan.
- Hát… de – mondtam kis vacillálás után és éreztem, hogy elpirulok kicsit.
- Akkor adok egy jó tanácsot: ne barátkozz Rachellel. Mert ha megtudja, hogy bele vagy esve Lucasba tuti kinyír. Ugyanis neki is tetszik, amióta idejött a suliba.
- Öhm, oké – bólintottam, de inkább nem említettem meg, hogy már egész jóban vagyok Rachellel.
Még sokat beszélgettünk Claire-rel a rajzszakkör végéig. Elbúcsúztunk egymástól, aztán felmentem a kollégiumi szobánkba, ahol Belle már várt rám. Alig vártam, hogy elmesélhessem neki, hogy mi minden történt velem és főleg azt, hogy Lucas fog korrepetálni! Belle persze nem lelkesedett annyira, mint én, de mindegy. Kb. másfél órán keresztül csak meséltem. Aztán Bellere került a sor…


Annabelle

Mikor elváltunk, Darren felkísért a második emeleti folyosó végére. Istenem Darren annyira rendes srác. Mikor felértünk, kinyitotta nekem az ajtót, majd sok sikert kívánt, és zsebre tett kézzel elsétált. Becsuktam magam mögött az ajtót és minden szem rám szegeződött. Egy hátsó sorban ülő fiú törte meg a csendet egy egyszerű „sziá”-val.
- Sziasztok! – köszöntem, és körbenéztem, hol nem ül senki. Az egyik padban egy fiú épp olvasott. Szimpatikusnak tűnt, így odamentem hozzá. A könyvben, amit olvasott, varázsigék voltak.
- Helló!– nézett fel - Te vagy az új lány?
- Szia. Igen. Szabad ez a hely? – mutattam a mellette lévő helyre.
- Persze! Foglalj helyet!
- Köszi! – mosolyogtam, miközben leültem.
- David vagyok. – nyújtotta ki a kezét.
- Annabelle. – fogtam vele kezet.
David visszafordult a könyve felé, és én, bár rengeteg kérdésem volt, inkább csendben megvártam a szünet végét. Az osztályban meglehetősen kevés ember volt, rajtam kívül négy lány volt, és öt fiú. A tőlem jobbra ülő lány épp egy matek könyvet olvasgatott. Ennek megörültem, nem én vagyok itt az egyetlen stréber. Két fiú ült mögöttem, és valamilyen videojátékról beszélgettek. Egy szót sem értettem. Ahogy az óra mutatója a 8 órához közeledett, egyre izgatottabb lettem. Vajon milyen lesz a tanár? Milyen óráim lesznek? Milyen tankönyvekből tanulunk majd? Ilyen kérdések kavarogtak bennem, és reméltem, hogy perceken belül választ kapok rájuk.
Mikor a mutató végre elérte a 12-es számot, becsöngettek, és egy magas, vékony, szemüveges nő lépett be. Meglepődtem. Igazából arra számítottam, hogy egy köpenyes, szakállas kalapos varázsló lép majd be a terembe. Mindenki vigyázban állt.
- Jó napot! – hadarta, mint aki siet valahová - Leülhettek! – Az újaknak mondanám, a nevem Mrs. Balston.
Körbenéztem. Ezek szerint nem csak én vagyok itt új. A tanárnő elvett az asztaláról egy papírt, és olvasni kezdte. Egy ideig némán ültünk, és vártuk, mit fog mondani.
- Annabelle Rockfield? – nézett rám.
- Igen tanárnő. Én vagyok. – mondtam.
A tanárnő bólintott, majd végignézett az osztályon.
- Nickolas Wilmer? – nézett körbe.
- Nincs itt tanárnő. – jelentkezett a mellettem ülő lány.
Ekkor kinyílt az ajtó. Egy fiú lépett be.
- Elnézést a késésért. – lihegett. – Többször nem fordul elő.
- Ön bizonyára Mr. Wilmer. – nézett rá a szemüvege alól a tanárnő.
- Igen. – bólogatott a fiú.
- Jól kezdi az új iskolát Mr. Wilmer. Üljön le!
Páran halkan elnevették magukat, mialatt Nick elfoglalta a helyét.
- A mai osztályfőnöki órán a két újonccal kell beszélnem, így, miután Julia ismerteti a jövő heti programokat, csendben foglaljátok el magatokat. Annabelle és Nick! Gyertek ide az asztalomhoz székkel együtt! – azzal leült a tanári asztalhoz.
Az osztályban mindenki elővett egy füzetet és egy tollat. A lány, aki a szünetben matekozott, Julia, kiment a táblához, és beszélni kezdett. Nick és én pedig leültünk Mrs. Balston mellé.
- Tehát. Itt az órarend, a házirend, az iskola szabályzata, a programtáblázat, az év végi vizsgák időpontjai… - adogatta sorra a papírokat. – Majd szünetben olvassák el.

Amíg eltettem a papírokat, fél füllel hallottam, hogy Julia említ valami Halloween-i bulit, ami jövő héten lesz.
- Most másról kell beszélnem. – folytatta Mrs. Balston - Ez az iskola aközé a néhány iskola közé tartozik, ahol a varázslók és boszorkányok megtanulhatják kezelni az erőt, amit birtokolnak. A boszorkányoknak és varázslóknak két csoportja van.
- Kérdezhetek valamit? – suttogta Nick.
- Majd ha végigmondtam. – mondta szigorúan a tanárnő. – Szóval. Az egyik csoport, a „medicor”, aki csak jót tud varázsolni. Varázslattal nem árthat senkinek, de képes gyógyítani, vagy bármit szebbé tenni. Az „A” osztályba medicorok járnak. A másik csoport… - folytatta kis szünet után – a „morbus”. Varázslattal nem tud jót tenni, csak rosszat. Nem tud semmit szebbé varázsolni, csak mindent elront. A morbusok ennek ellenére képesek megjósolni a jövőt. Maguk „morbusok”. Azért kell külön osztályba járniuk, mert, míg a medicorok megtanulnak gyógyítani, jót tenni, mi megtanuljuk kontrollálni az erőnket, nem elveszíteni a fejünket, és azt is, mi a teendő, ha már elveszítettük. Jól jegyezzék meg: a varázslat nem játék, főleg nem a morbusoknak. A házirendet figyelmesen olvassák el, ugyanis a szabályok nem betartásának súlyos következményei lehetnek. Mit akart kérdezni? – nézett Nickre.
- Semmit, semmit. Már választ kaptam. – hadarta.
- Egyéb kérdés?
- Nekem lenne egy. – szólaltam meg, mire a tanárnő rám nézett. – Vannak olyan varázsige, ami a medicoroknál és a morbusoknál is működik? – kérdeztem.
- Ez egy jó kérdés Miss Annabelle. Igen, vannak, de csak néhány. Ezek az úgynevezett semleges varázsigék. A tárgylebegtető, tárgymozgató bűbájok. Ezek mindkét esetben ugyanúgy működnek. De vannak olyan varázsigék, amik mindkét esetben működnek, csak máshogy. A felvételin használt bűbáj például egy ilyen. Kérdés? – nézett ránk még egyszer. Mindketten megráztuk a fejünket. – Rendben. Menjenek vissza a helyükre, és halkan olvassák át a papírokat, amiket adtam! – utasított, mire mi visszaültünk a helyünkre.
Nagyon megkönnyebbültem, mivel végre megtudtam, miért nem megy a varázslás. Alig vártam, hogy találkozzak Rose-zal, és elmesélhessem neki. Elővettem az órarendem. Minden nap négy óránk volt. Az első kettő egy rendes tanóra, az utolsó kettő pedig varázslattal kapcsolatos. Tanulunk a fekete mágiáról, bűbájtanunk, jóslástanunk, repüléstanunk lesz. Ezen kívül a sötét varázslatok órán megtanuljuk kezelni az erőnket. Többször el kellett olvasnom, melyik órán mit tanulunk, mire megértettem miről van szó. Kaptunk egy papírt, amin délutáni szakkörök voltak felsorolva. Minden napra egy. Vívás, zene és rajz szakkör is volt, de én a lovaglást és az olvasókört választottam. A papíron az volt írva, hogy a szakkörök közösek, tehát A-sokkal együtt leszünk. Biztos voltam benne, hogy Rose is a lovaglást választja és így legalább egy közös óránk lesz. Egy másik papíron le volt írva, milyen könyveket kell beszereznünk. a könyvtárban oda kell adni a listát és ott odaadják a könyveket.
Csengetés előtt pár perccel a tanárnő odahívott az asztalához.
- Mivel október közepe van, pár tantárgyból le vannak maradva. Fekete mágia, bűbájtan és repüléstan tantárgyakból korrepetálásra kell járniuk. Az ebédszünetig keresek maguknak egy-egy embert, aki tanítja majd önöket. Most viszont menjenek. – mondta, és ebben a pillanatban ki is csöngettek. Az órarend szerint matek következett a 256-os teremben. Elindultam a folyosón, az osztályomat követve. Mindenki lement az ebédlőbe, és csendben megreggeliztünk. Senki se szólt hozzám, így amint végeztem, egyedül indultam fel a termet megkeresni.
- Szia! – szólt egy lány mellettem, miközben a termet kerestem. – Mary Redway vagyok. Szólj ha bármi kell, szívesen segítek. – mosolygott rám.
- Szia. Kedves tőled. A 256-os termet keresem. – mosolyogtam rá.
- Gyere velem. – intett. - Mikor a terembe értünk, az egyik osztálytársam állta el az utat. - Philip… állj félre! – mondta Mary a fiúnak.
- Téged beengedlek, de Belle-lel szeretnék váltani néhány szót. – mondta, majd rám kacsintott.
Zavartan vigyorogtam.
Phil beengedte Mary-t, majd engem átkarolt a vállamon, és sétálni kezdtünk.
- Annabelle… Már nagyon vártalak ám téged! Tudtam, hogy új lány jön, és mikor megláttalak elállt a lélegzetem.
Megtorpantam majd ránéztem ilyen „Mi van??” nézéssel.
- Gyönyörűek a szemeid! – folytatta.
- Öhm… köszi. – szólaltam meg.
- Bekísérhetlek a matekterembe? – kérdezte.
- Aha… - nyögtem, elfojtva a rám törő nevetést.
- Ez itt a matekterem. – mutatott az ajtóra, ami előtt várt engem pár perce. – Tudod már ki mellett ülsz? – nézett rám reménykedve.
- Igen. David mellett. – vágtam rá gyorsan.
- És sötét varázslatok órán?
- Azon is. Az összes órán David mellett ülök. – válaszoltam magabiztosan, remélve, hogy végre békén hagy.
- Hát jó… Ha bármi kérdésed van…
- Te leszel az első, akinek szólok! – vágtam rá, majd megkerültem, és bementem a terembe. Hál’ istennek David mellett senki sem ült, így leültem mellé.
- Matekon is padtársak leszünk? – mosolygott rám.
- Igen. Ha lehet, az összes órán melletted ülnék.
- Phil megtalált igaz? – suttogta nevetve. – A fonott hajú csajokra bukik…
Ekkor döntöttem el, hogy soha többet nem fonom be a hajam. Phil nem hogy rámenős, beképzelt, de nem mellesleg kapa fogú is.
Kipakoltam a füzetemet, és olvasni kezdtem a házirendet, mikor becsöngettek.
- Szép jó reggelt! – lépett be egy 30 körüli férfi. Vigyáz állással köszöntöttük, majd mikor intett, leültünk a helyünkre. – Látom, megérkeztek az új diákok. – nézett rám, és a mögöttem ülő Nickre. – Annabelle és Nick, ha jól tudom.
- Igen. – válaszoltunk egyszerre.
- Én Mr. Seawers vagyok. – mondta, majd mindkettőnkkel kezet fogott. Sokkal szimpatikusabb volt, mint az osztályfőnökünk… - Akkor kezdjük is! A mai órán folytatjuk az egyenletrendszereket. Mindenkinek adok egy lapot, töltsétek ki, és óra vége előtt 10 perccel leellenőrizzük. Ez nem dolgozat, ebből tudom meg, kinek mit kell még gyakorolnia. Természetesen a hibátlanokét 5-ösre osztályozom. – mondta, majd kiosztott egy papírt mindenkinek.
Három feladat volt, az első nagyon könnyű, a második kicsit nehezebb, a harmadik pedig nagyon nehéz volt, de így is készen lettem 20 perc alatt. Csendben várakoztam, míg a tanárúr megszólalt.
- Rendben. Tegyétek le a tollakat, és adjátok ide! – körbement és mindenkijét összeszedte, majd újra kiosztotta úgy, hogy mindenkinél másé legyen. – Jó, mondom a válaszokat, vagy pipáljátok, vagy kihúzzátok… - azzal elmondta a válaszokat.
Én Mike Wennel papírját javítottam. Sok hibája volt. Mindet szépen áthúztam és kijavítottam.
- A hibátlanok kapnak 5-öst. – mondta Mr. Seawers, miután összeszámoltuk a pontokat. – Kinek hibátlan? – nézett körbe.
- Dave. – mondta Mary mögöttem.
- Gratulálok Dave! – mosolygott Mr. Seawers.
- Az egészet rólad másoltam. – suttogta a fülembe David. Valahogy sejtettem…
- Julia. – mondta a mellettem ülő fiú.
- Gratulálok Julia!
- Semmiség… - legyintett a kezével Julia. – Csak megtanultam a tananyagot! Ennyi!
- Köszönjük, most már elég lesz! – szólt rá az egyik fiú.
- Fogd be Ted! – szólt vissza Julia.
Rövid csönd után Mr. Seawers szólalt meg.
- Még valaki?
- Annabelle. – szólalt meg Julia. Olyan undorral mondta ki a nevem, mint ha ősellenségek lennénk. Pont úgy mondta, mint Ashley.
- Gratulálok Annabelle! – mosolygott rám Mr. Seawers. – Úgy látszik, nem lesznek gondjaid a matekkal.
- Köszönöm. – mosolyogtam vissza rá.
Kicsöngettek.
- A jegyeket beírtam, mindenki mehet! – köszönt el a tanár.

- Mary! – szóltam hátra.
- Igen?
- Beszélhetnénk? – kérdeztem.
- Persze! – mosolygott.
Elindultunk könyvekkel a kezünkben.
- Mesélnél kicsit az osztályról? Nem akarom, hogy még egy meglepetés érjen… Bőven elég volt kettő is… - nevettem.
- Igen. Üljünk le ide. – mutatott egy padra a folyosón. – Szóval… Phil és Pheobe ikrek, Phil bukik a fonott hajú lányokra… Pheobe rendes csaj, viszont Julia… őt kerüld el… Te is jó tanuló vagy… Juliát kiborítja, ha valaki jobb nála…
- Igen. Tapasztaltam.
- Aztán ott van még Keira… ő felgyújtotta a családja házát, mielőtt idekerült. Nem mer varázsolni, mert fél, hogy ez megtörténne még egyszer.
- És leégett az egész házuk? – kérdeztem.
- Nem. Csak az ő szobája, mert időben hívták a tűzoltókat.
- Huh. Ez durva. Én csak egy padot gyújtottam fel először… - emlékeztem vissza.
- A fiúk közül ott van Mike, az az izmos szőke fiú, vele vigyázz, nagyon bénán varázsol, többször sikerült felgyújtania valamit… és Dave, aki meg direkt felgyújt mindent. Most amúgy is sötét varázslatok óra jön… én a helyedben kihúzódnék a pad szélére… - vigyorgott. – Ja és Ted… Ted Frewer. – nagyot sóhajtott. – Tudod az a magas barna hajú fiú…
- Tetszik? – kérdeztem, mire elpirult, és bólogatott.
- De ne mondd el senkinek! – kért.
- Nem mondom. Ígérem.
- Menjünk. Mindjárt csöngetnek. – mondta, majd elindultunk végig a hosszú folyosón. – Ez lesz az. – mutatott a jobboldalt lévő teremre. Bementünk, majd leültem a szokásos helyemre Dave mellé, aki még mindig a varázsigés könyvét olvasgatta.
Csendben kivártam a szünet végét, már alig vártam, hogy elkezdődjön az óra. Becsöngetéskor egy alacsony kissé duci nő lépett be. Csendre intett minket, majd bemutatkozott.
- Mrs. Godwin vagyok. Annabelle-en és Nicken kívül mindenki leülhet. Nekik együtt kéne ülniük. Gyertek, és üljetek ide az első padba.
Megfogtuk a táskánkat, és az első padba ültünk.
- A mai órán egy egyszerű varázsigét tanulunk meg. A neve „Nox Imperio” Írjátok le. Használatakor összegyűjthetjük a szobában lévő lámpákból a fényt, és egyszerűen vissza is varázsolhatjuk a helyére. Tegyétek le a tollat és figyeljetek. – utasított, majd mindenki kíváncsian várta, mi fog történni.
Mrs. Godwin behúzta a függönyöket, majd felkapcsolta az összes lámpát a teremben.
- Először bemutatom a használatát, majd aki úgy érzi, kipróbálhatja. Szeretném, ha a két újonc próbálná ki először. Tudni szeretném, milyen szinten vannak.
Erre Nick és én összenéztünk. Ezek szerint ő se varázsolt sokat…
- Nox Imperio! – mondta a tanárnő határozottan, majd kinyújtotta a kezét, és a fény e lámpákból, a kezébe áramlott. Egy pillanatig az összes fény a kezében világított, majd minden elsőtétült. – A függönyök mellett beáramlott némi fény, így láttuk, ahogy a tanárnő kimondja a másik varázsigét. – Luces Imperio! – majd belefújt a kezébe, és a fény visszaáramlott a lámpákba. - Annak ellenére, hogy a morbusok csak rosszat tudnak varázsolni, ennek a varázsigének van ellenigéje, ami visszafordítja az előző hatását. – magyarázta.
- Kipróbálhatom? – jelentkezett Mike.
- Persze, de először Annabelle. – nézett rám a tanárnő.
Összerezzentem. Féltem, hogy nem sikerül, és a tanárnő megállapítja rólam, hogy nem béna vagyok. Ennek ellenére lassan felálltam, és Mrs Godwin mellé léptem.
- Nox Imperio! – mondtam határozottan, majd becsuktam a szemem, mert a kezemben összegyűlt fény szinte vakító volt. Egy másodperc múlva sötét volt. Elmosolyodtam. Mivel senki sem kiáltozott segítségért, úgy tűnt minden rendben. – Luces Imperio! – suttogtam magabiztosan, majd belefújtam a kezembe. Csodálatos látvány volt, ahogy a fény visszaáramlott a lámpákba. A sarki fényhez hasonlítanám.
- Remek volt! Tapsoljuk meg! – mondta a tanárnő, majd elismerően rám mosolygott. Mindenki tapsolt, miközben a helyemre mentem. A mögöttem ülő Phil rám kacsintott, mire én zavartan elmosolyodtam. Nick következett. Mielőtt kiment, rám nézett olyan „Segítség!” nézéssel.
- Menni fog! – suttogtam neki, mire ő bólintott.
Kissé remegő lábakkal kiment a tanári asztal mellé, majd ő is kimondta a varázsigét. Mikor látta, hogy sikerült, az ellenigét sokkal magabiztosabban mondta. Töletesen teljesítette a feladatot, így őt is megtapsoltuk. Elégedetten ült le mellém.
- Rendben! Mike következik! – mondta a tanárnő. A hangjából ítélve nem repesett az örömtől, hogy Mike is varázsolni fog.
Mike hatalmas vigyorral az arcán kisétált, majd, mint aki profin varázsol, kimondta a varázsigét. Eddig minden rendben volt. A tanárnő hatalmasat sóhajtott.
- LUCES IMPERIOOO! – kiáltotta Mike, majd hatalmasat fújt a kezébe. Az egyik lány, valószínűleg Keira felsikoltott. Mike a kezéből lángokat fújt, a tűz megvilágította az arcát, majd minden elsötétült. Döbbenten ültem a helyemen, Nick felém fordult, láttam rajta, hogy ő is halálra rémült.
- Dave! Ez volt az utolsó, hogy órán varázsoltál, ugye tudod. – mondta Mrs Godwin. Hallottam a hangján, hogy próbál nyugodt maradni.
- Értettem. – sétált a helyére szomorúan.
Marynek igaza volt. Mike tényleg nem valami ügyes varázsló.
- Szép volt öregem! – mondta Dave, és lepacsizott Mike-kal, miközben a helyére sétált.
- Kösz… - dünnyögte Mike, majd leült.
- Rendben. Mára ennyi. A könyvetek 120. oldalán találjátoka varázsigét részletesebben leírva. Olvassátok el, tanuljátok meg. Most mindenki mehet. Mike menjen le és szóljon a portán, hogy cseréljék ki a teremben az égőket! – mondta Mrs. Godwin miközben elhúzta a függönyöket. Mindenki kiment a teremből, én Maryvel átsétáltam a következő órára, ami Jóslástan volt. Dave mellé ültem. Már nem olvasott, így a szünet végéig beszélgettem vele. Elmondta, hogy Mike jó haverja, és délutánonként segít neki varázsolni.
- Már párszor lepörkölődött a szemöldököm Mike miatt, de jó arc, ezért szívesen segítek neki. – mondta nevetve. – Meg hát van pár medicor ismerősöm, akik vissza tudják varázsolni a szemöldököm…
Együtt nevettem vele, és jó érzés volt, hogy már az első nap két emberrel is összebarátkoztam.
A jóslástan órát egy göndör hajú fiatal nő tartotta. Mrs. Way-nek hívták. Amint bejött, megfogta a kezem, végighúzta az ujját a tenyeremen, és kissé rekedtes hangon azt mondta:
- Viharos jövő vár rád! – mire én próbáltam visszafojtani a nevetésem, és komoly arccal bólintottam.
Nick-nek pedig azt jósolta, hogy nemsokára sikerül majd beilleszkednie.
Az izgalmakkal teli Sötét varázslatok óra után ez az óra meglehetősen unalmas volt. Egész órán jegyzeteltünk. Az óra témája az „üveggömb részei és használata” volt. Óra végén a tanárnő elővett egy üveggömböt, mindenki megnézhette, de mikor végre jósolni kezdett volna, kicsöngettek.
- Kár, hogy nincs olyan bűbáj, amivel a tollam magától leírná, amit mondanak neki… - mondta Mary, miközben ebédelni mentünk. Könnyen odataláltunk, benyitottunk, majd beálltunk a sorba. Még mindig tartottak az olasz napok, így én ananászos pizzát, Mary pedig Carbonara-t rendelt. Leültünk az asztalokhoz, majd enni kezdtünk. Imádom azt a pizzát amit anya süt, de ez még annál is finomabb volt. Már majdnem befejeztem az ebédet, mikor az ebédlő végében megpillantottam Darrent, aki egy másik sráccal beszélgetett, majd a szívem kezdett gyorsabban verni, mert mindketten felém néztek. Gyorsan elnéztem, úgy tettem mintha nem vettem volna észre őket. Visszafordultam és tovább ettem.
- Annabelle! – amint meghallottam Darren hangját, a szívem majd kiugrott a helyéről. Kirázott a hideg, de jó értelemben.
- Igen? – fordultam meg, majd a legszebb mosolyommal néztem rájuk. – ÓÓ… szia Darren! – mondtam, majd felálltam a székből. Darren a mellette álló srácra nézett, aki erre beszélni kezdett.
- Szia Annabelle. A nevem Harry Kenway Mrs. Balston megkért, hogy néhány tantárgyból korrepetáljalak. Meg kéne beszélnünk, melyik három délutánod szabad. Tudod már milyen szakkörökre jelentkeztél? – nézett rám kedvesen. A szemében láttam, hogy szívesen segít. Nagyon megkönnyebbültem, az igazat megvallva azt hittem Mrs. Balston Juliát jelöli ki mellém.
- Én a lovaglást és az olvasókört választottam. – válaszoltam.
- Rendben. A lovaglás kedden, az olvasókör pénteken van, tehát ha szeretnéd, akár ma délután is kezdhetünk. – mosolygott Harry.
Már mondani akartam, hogy „Akár most is kezdhetjük” de Darren közbeszólt:
- Mennem kell. Drake –kel átmegyünk segíteni a lovardába.
- Rendben haver. Kösz a segítséget! – nézett rá Harry.
Darren megveregette Harry vállát, majd rám nézett.
- Viszlát Belle! – mosolygott rám, majd elment.
- Viszlát Darren! – szóltam utána, de már el is tűnt. – Akár most is kezdhetjük! – mondtam Harrynek.
- Pakolj le a kollégiumban, és két órakor találkozunk a parkban a tónál. Szükséged lesz a bűbájtan könyvre. A könyvtárban majd adnak neked.
Elköszönt, majd ő is elment. Visszaültem, Mary rám nézett és elvigyorodott.
- Láttam ám! – mondta.
- Mit? – néztem értetlenül.
- Láttam, hogy nézel Darren-re. Belle, te totál belezúgtál! – nevetett.
Elpirultam és bólogattam. Be kellett vallanom, hiszen ő is megosztotta velem, ki tetszik neki.
- Bárcsak Darrent jelölte volna ki mellém Mrs. Balston! – sóhalytottam.
- Hidd el, Harryvel jobban jársz. Ő nagyon jólelkű és szívesen segít. Emellett még jó tanuló is. Darren nem a pontosságáról híres… és nem is a legjobb tanuló.
- De kétségtelenül a leghelyesebb. – csúszott ki a számon, mire elnevettük magunkat.

Ebéd után bementem Maryvel a könyvtárba, segített összeszedni a tankönyveimet, majd együtt mentünk a kollégiumba. Mary elfordult a második emeleten, én tovább mentem a 3.-ra. Leraktam a táskám, kezembe vettem egy füzetet, a bűbájtan könyvemet és egy tollat, majd elindultam lefelé a parkba. A fák lombja már az ősz színeiben tündökölt, jó érzés volt ilyenkor sétálni. Viszonylag könnyen megtaláltam a tavat, Harry az egyik padon ült és a kacsákat etette.
- Szia! – ültem le mellé.
- Hű! Pontos vagy! – nézett Harry az órájára, ami pontban két órát mutatott. – Akkor kezdjük is. A bűbájtan órán megtanuljuk, hogyan kezeljük az erőnket, és megtanuljuk az alapvető bűbájokat. Ez az elsőéves anyag. – magyarázta. – Nyisd ki a könyvedet, és olvasd el a bevezetőt. Minden diáknak ezzel kell kezdenie.
Kinyitottam a könyvet és elolvastam az előszót. Egy figyelmeztetés volt. Leírta, mit nem szabad tenni. Olyan varázslatot, amely emberekre veszélyes, nem szabad végrehajtani, csak a semleges varázslatok a megengedettek. Amint készen lettem, Harry folytatta.
- Gondolom Mrs. Balston hangsúlyozta, hogy nem szabad varázsolnunk, de egyszerű bűbájokat mi is végrehajthatunk. Ilyen például a tárgylebegtető bűbáj. Az első lecke erről szól. Figyelmesen olvasd el. – lapozott a könyvemben.
Az első lecke a Mobilito varázsigéről szólt, amit már jól ismertem, hiszen Rose nem egyszer használta már. Én nem mertem, féltem, hogy összetörök valamit.
- Ezt már ismerem. – mosolyogtam Harryre.
- Tényleg? – nézett rá meglepetten.
- Igen.
- Akkor próbáld ki! – mondta, majd elővett egy párnát a táskájából, és a lábam elé tette. – Órán is párnán gyakorolnak. Egy párnában nehéz kárt tenni. Ez a párna tűzálló… - nevetett.
- Hű… - vigyorogtam. A kezemet a párna fölé tettem, majd kimondtam a varázsigét – Mobilito!
A párna lassan emelkedni kezdett, a mellette lévő lehullott levelekkel együtt. Amikor a tenyeremet leengedtem magam mellé, a párna és a levelek leestek.
- Ügyes vagy! – mosolygott Harry – Most próbáld meg úgy, hogy csak a párnára irányítod a bűbájt, és a mellette lévő levelekre nem.
- Rendben. – bólogattam, majd megint a párna fölé tettem a kezem. Erősen koncentráltam a párnára, elképzeltem, ahogy felemelkedik. – Mobilito! – mondtam, majd még erősebben koncentráltam. Csak a párna emelkedett fel. Pár centire a kezemtől lebegni kezdett.
- Így jó? – néztem Harryre. Amint elfordultam, a bűbáj megszűnt, így a párna leesett.
- Tökéletes! – mondta. – Szerintem mára ennyi. Holnap repüléstant, vagy fekete mágiát tanuljunk? – kérdezte.
- Repüléstan… az mit takar? – húztam össze a szemöldököm.
- Minden boszorkánynak és varázslónak tudnia kell seprűn repülni. Első év végén mindenki kap majd egy pálcát és egy seprűt is, de az, hogy milyet, az attól függ, milyen lesz az év végi vizsga eredménye. – magyarázta.
- Értem. Akkor legyen repüléstan. – mondtam.
- Akkor… viszontlátásra Belle. Jövő hétre tanuld meg az első leckét.
- Rendben! És köszönöm, hogy elvállaltad, hogy tanítasz.
- Nincs mit. Akkor, szia! – mosolygott rám, majd elment.
- Szia! – intettem, majd elindultam vissza a kollégiumba.
Felmentem a szobába, és reméltem, hogy Rose-t ott találom. Rengeteg mesélnivalóm volt, de várnom kellett, mert Rose helyett Pearl várt rám. Adtam neki egy kis kaját, majd ledőltem az ágyamra, és elmosolyodtam. Pearl odajött mellém, felugrott az ágyam végére és leheveredett.
Kellemes csalódás volt ez a nap. Arra számítottam, hogy itt is strébernek nyilvánítanak, de nem így történt. Julián kívül mindenki kedves volt velem, sőt még barátokat is találtam.
Eszembe jutott a Halloween-i parti, felírtam a füzetembe, hogy ne felejtsem el megkérdezni Marytől, mikor lesz. Gyorsan bepakoltam holnapra a könyveimet és a füzeteimet, majd elővettem a bűbájtan könyvemet, és olvasni kezdtem. Mindössze öt percet olvashattam, mert Rose nyitott be.
- Belle! Belle! Nem fogod elhinni mi történt velem! – hadarta izgatottan, majd mesélni kezdett. És csak mesélt, mesélt és mesélt. Pár óra múlva, mikor mindent elmondott, én is elmeséltem mi történt velem. Rose szerint Darren jó fej, de Harry helyesebb. Ezt csak azért mondta, mert ő a szőkékre bukik, és Harry szőkésbarna hajú. A véleményét figyelmen kívül hagytam. Akkor is Darren a tökéletes.
Együtt mentünk vacsorázni, és még vacsora közben is a mai napról beszélgettünk. Rose-t este megkértem, vasalja ki a hajam, mert holnap nem akarok fonott hajjal menni (Phil miatt) és örömmel vállalta. Még egyszer végiggondoltam az egész napomat, majd mosollyal az arcomon aludtam el.


Szöveges mező

Ide szövegelj...