Szöveges mező

Ide szövegelj...

6. fejezet

Annabelle

Hazafelé menet halkan megtárgyaltuk Rose-zal, mennyire helyes fiút látott. Ő beszélt én meg hallgattam.
- Meg kell ismernem! – suttogta kicsit hangosabban, így anyáék is meghallották.
- Kit kell megismerned? – kérdezték szinte egyszerre.
- Hát… csak egy fiút… - vallotta be őszintén.
- Ó… egy órát voltatok a suliban és máris megtetszett valaki? – nevetett anya.
- Hát igen, én már csak ilyen vagyok… - mosolygott Rose, és ezzel le is zártuk ezt a témát.
Hazaértünk, majd, mivel rájöttem, hogy semmit se tanultam, felmentem a szobámba, és leültem az asztalomhoz. Pearl bejött a szobába és felugrott az asztalomra. Próbáltam lerakni a földre, de ő visszaugrott az asztalomra. Megsimogattam a fejét, majd hozzákezdtem a leckémhez, de Rose hangja kizökkentett belőle.
- Contumelia! – hallottam a szomszéd szobából.
Kíváncsi voltam, mit csinálhat Rose, ezért átmentem és benyitottam. A szoba tele volt buborékokkal. Csak pár pillanatig, de az is nagyon jól nézett ki.
- Azta! Még egyszer! – kértem.
- Contumelia! – mondta, majd a két kezét a szája elé tette kört formálva és belefújt. Mintha a kezéből fújta volna a buborékokat. Az egész szoba tele volt buborékokkal. Ez volt az eddigi legkirályabb varázsige, amit megismertünk. Persze én ki se mertem próbálni.
- Ez marha jól néz ki! – ujjongott Rose.
Bárcsak nekem is sikerülne… gondoltam.
- Egyetértek. – mosolyogtam. – Na jó, folytatom a házimat. – azzal visszamentem a szobámba.

Az este gyorsan eltelt, együtt vacsoráztunk.
- Ugye tudjátok, hogy holnap mentek utoljára? – nézett ránk anya, miközben a spagettijét tekerte a villájára.
- Kedden nem megyünk? – kérdeztem.
- Kedden át kell pakolni a kollégiumba, ahol lakni fogtok.
Igaza volt. Azt hittem, hogy még van két napom arra, hogy elbúcsúzzak a tanáraimtól, meg a matek szakkör tagjaitól (igen, ők a barátaim a suliban), de annyira nem akasztott ez ki, mint Rose-t.
- Már csak egy napunk van? – arcáról le lehetett olvasni a döbbenetet és a szomorúságot is.
- Igen. De hétvégente hazajöhettek. Csak hétköznap kell ott lenni. Szeretni fogjátok. Szép hely.
- Honnan tudjátok? Be se mehettetek! – bukott ki Rose.
- De fényképeket láttunk. Nem mi tehetünk erről. Minden ottani tanuló a kollégiumban lakik. – próbálta nyugtatni apa.
- Ez nem igazság! – állt fel az asztaltól Rose, majd felrohant a szobájába. Szegény szobaajtót úgy bevágta, hogy csak úgy nyekkent.
Anya nagyot sóhajtott.
- Beszélek vele. – ezzel én is felálltam és kimentem.
Felmentem a lápcsőn és kopogtattam Rose ajtaján.
- Belle vagyok. Engedj be légy szíves! – mondtam, mivel nem válaszolt.
- Gyere. – mondta halkan. Benyitottam. Az ágyán ült felhúzott térdekkel, és csak bámult maga elé. Leültem mellé. Nem volt ötletem, mit mondhatnék, de nem is baj, mert ő szólalt meg:
- Az egész életem megváltozott. Egy hét alatt kiderült, hogy boszorkányok vagyunk, a nagymamánk is az volt, jelentkeztünk egy boszorkány suliba, felvettek és most csomagolhatunk, hogy elmenjünk innen, elmenjünk a suliból amit már annyira megszoktunk, helyette egy erdő közepén egy nagy vár lesz a sulink. Téged ez cseppet se zavar? – nézett rám.
- Őszintén? Nem. – mondtam halkan.
- Hogy mondhatsz ilyet? Az összes barátunk ott van!
- Nekem nincsenek barátaim ott. – vontam vállat.
- De nekem igen. Vicky, Matt, Ann, Dave, Sarah… mindenkit elveszítek! – csuklott el a hangja.
- Nem veszíted el őket. Hétvégente találkozhatsz velük.
- Az nem ugyanaz! – törölte le a könnyeit az arcáról. – Miért kell boszorkánynak lennünk?
- Ez a sorsunk. Nem tehet róla senki. Ne hibáztass senkit, főleg anyáékat ne. Nekem is nehéz ez az egész, de legalább itt vagyunk egymásnak. Rám mindig számíthatsz. Én is veled megyek. Ott leszek veled. – nyugtattam.
- Más osztályba raktak.
- Nem értem, miért, de majd kitalálunk valamit. – sóhajtottam.
- Rendben. Tudom, ez az elmúlt pár évben nem jött le, de örülök, hogy testvérek vagyunk. – mosolygott rám.
- Én is örülök. – néztem rá, majd felkeltem és elindultam az ajtó felé. – Töröld le a sminkedet, eléggé elkenődött. – szóltam vissza az ajtóból.
- Expedio! – suttogta Rose, majd úgy csinált, mintha lehúzná a foltokat az arcáról, mint valami lepedőt, majd eldobta. Az arca tökéletesen tiszta volt, és semmi smink nem maradt rajta. A kosz, amit eldobott, egyszerűen eltűnt. Már megint előjött bennem az az érzés, hogy nekem ez miért nem megy.
- Hű. – mondtam, kicsit szomorúan.

Kimentem, majd a szobámban az ágyam szélén leültem. Az asztalom mellett a táska, amiben a könyvek voltak, még ki sem volt bontva. Elmosolyodtam a hirtelen ötlettől, majd felkapcsoltam az asztali lámpámat és kiborítottam a táskát a földre. Az volt a tervem, hogy mindet kiolvasom, vagy legalábbis mindbe beleolvasok és sorba rendezem. Az első napló borítóján két évszám volt: 1818-1820. Ez volt a legkorábbi. Ezek szerint Elisabeth 11 évesen kezdett naplót írni. Minden napról írt valamit, de ezek között nem volt semmi a boszorkányokról. Félretettem. A következő: 1821-1822. Még ebben sem volt semmi különös. 1823-1824: Megtaláltam, amit kerestem. 1823-ban töltötte Elisabeth a 16. évét. Beleolvastam.

1823. február 13.
Kedves naplóm!
16 éve, ezen a napon hozott világra édesanyám. Kíváncsisággal tölt el, vajon milyen születésnapi ajándékkal lepnek meg szüleim a mai napon. Reggel van, de nem sokára a parkba kell mennem egy családi ebédre, majd este egy bál is lesz csak miattam. Igazán megtisztelő, hogy a szüleim bált rendeztek, de sajnos nem tudom eldönteni, melyik ruhámat vegyem fel. Talán a bordó színű szebb mint a kék…

Ezek szerint a padláson lévő ruhák mind Elisabethé voltak. Lapoztam, hátha lesz szó a boszorkányokról. A következő napon, február 14-én mondták el a szülei Elisabethnek, hogy boszorkány, és ezért kell a szent Helens iskolába járnia. Ő nem rögtön jelentkezett, csak szeptemberben ment át oda. Ezt a naplót is félretettem, habár ebben már több izgalmas dolgot is leír, például azt is, hogy külön könyvet vezet a varázsigék számára. Ez a könyv van most Rose-nál.

A következő naplóba is bele akartam olvasni, de amikor kinyitottam, kiesett belőle egy kis papír. Olyan volt, mintha egy könyvből tépték volna ki. A lap tetején nyomtatott betűkkel volt írva a cím: Sötét varázslatok Alatta egy alcím volt: Az itt felsorolt varázslatok csak embereken működnek. Alkalmazni tilos! Magamban kezdtem el olvasni, mert féltem, ha kimondom, megtörténik. Morsmodre: a célszemély meghal. Használata tilos, használójának halálbüntetés jár. Supplicium: a célszemély elviselhetetlen fájdalmat érez. Használata tilos, használójának halálbüntetés jár. Vulnera excipio: a célszemélyen egy mély vágás keletkezik. Használata tilos, használójának halálbüntetés jár. Confinis sanguis: a célszemélyen folymatosan vérző sebek keletkeznek. Használata tilos…

Úristen - tettem le a papírdarabot a földre. Csak ekkor láttam, hogy a másik oldalán is van valami. Nagyot sóhajtottam, majd a másik oldalt kezdtem olvasni. Cím: Ártások, Rontások Első sor: Discutio: a célzott tárgy kettétörik. Ignis ardesco: a tárgy hirtelen kigyullad és rövid időn belül porrá ég. Eszembe jutott valami. Lehet, hogy ezek az ártások nekem is sikerülhetnek. Már nem egyszer sikerült felgyújtanom valamit…
Az asztalomhoz léptem, hátha találok valamit, amit elpusztíthatok. Egy kis ceruza tökéletesnek bizonyult. A kezembe vettem a papírral együtt, majd kimentem az erkélyemre. Letettem a földre a ceruzát, majd kimondtam a varázsigét:
- Discutio! – a ceruzára mutattam, ami egy pillanat alatt két azonos méretű részre tört. Hatalmas vigyor jelent meg az arcomon. - Ignis ardesco! – mutattam a kettétört ceruzára. Hirtelen kigyulladt és egy másodperc alatt porrá égett. Pont, mint ahogy le volt írva. Sikerült. Nem vagyok selejtes.
- Mit csinálsz Belle? – kérdezte mögöttem valaki. Hátrafordultam. Apa volt az.
- Semmit. – vágtam rá. Gyorsan a kezembe vettem a papírt és bementem a szobámba. – Épp fürdeni készültem. – indultam el a fürdőszobám felé.
- Rendben. Aztán irány az ágy. De előtte szedd össze a könyveket a földről. – mondta, majd kiment a szobából.

Gyorsan lezuhanyoztam, majd sorba rendeztem a naplókat, és a polcomra tettem őket. A papírt összehajtva beletettem az első naplóba, hogy megtaláljam. Az órámra néztem. Már 11 óra volt. Bebújtam a takaróm alá, lekapcsoltam a villanyt. Még sokáig gondolkodtam, miért tette a sötét varázslatokat tartalmazó papírt Elisabeth a naplójába. Vajon honnan tépte ki? Használta már valaki? Reméltem, hogy az új sulinkban mindenre választ kapok majd.

Reggel alig tudtam felkelni. Korábban kellett volna elaludnom. Lassan kikászálódtam az ágyamból, felöltöztem és befontam a hajam. El akartam tüntetni a karikás szemeimet, így kisminkeltem magam. Életemben először és teljesen egyedül. Lementem a konyhába, anya már készen volt az uzsonnákkal. Rose az asztalnál ülve olvasott. Természetesen Elisabeth varázsigés könyvét.
- Jó reggelt! – nézett fel rám egy pillanatra.
- Neked is! – válaszoltam. – Ugye a suliba nem akarod magaddal hozni? – mutattam a könyvre.
- Dehogy. Semmi kedvem magyarázkodni miatta. Berakom a szobámba. – azzal felment az emeletre.
Ittam egy pohár teát, majd felmentem a szobába a táskámért. Lementem, beleraktam az uzsonnámat és megvártam, amíg Rose is elkészül. Megígértem neki, hogy megvárom. Együtt indultunk el a suliba. Rose út közben hatalmasat sóhajtott.
- Ki kell használnunk az utolsó napunkat. Ne aggódj, minden rendben lesz. – tettem a vállára a kezem, mire ő rám mosolygott.
- Hiányozni fognak, de úgyis találkozom még velük. – mondta.
Ezután némán sétáltunk, amíg be nem értünk a suliba. Vicky jött szembe.
- Rosie! Igaz amit mondanak? Tényleg elmész? – mondta szomorú hangon.
- Igen. Igaz. – csuklott el a hangja. Vicky is sírni kezdett és egymás nyakába borultak. Ez volt az a pillanat, amikor kezdtem hülyén érezni magam, így inkább felmentem az osztályterembe. Leültem és átnéztem a tanulnivalóimat. Senki se köszönt és senki se kérdezgetett. Már megszoktam. Olvasni kezdtem a könyvemet.
- Annabelle! – szólt hozzám valaki. Felnéztem.
- Szia, Adam! – mondtam ki a nevét kissé túlságosan is boldogan.
- Tényleg elmész a suliból? – kérdezte meglepetten.
- Hát nagyon úgy tűnik. – mondtam lazán, nehogy feltűnjön neki, mennyire örülök, hogy beszél velem.
- Melyik suliba mész? – érdeklődött.
- Szent Helens gimnázium, Arrowwod felé…
- Adam!!! Hol a fenében voltál! Egész reggel téged kerestelek! – jött oda Ashley Adamhez.
- Itt vagyok. Épp beszélgetek. – válaszolt nyugodt hangon Adam.
Én inkább nem mondtam semmit.
- Komolyan erre a csajra pazarolod az idődet??? – mutatott rám. Ez nem esett jól.
- Nem pazarolom az időmet. Igenis jól elbeszélgettünk, mielőtt idejöttél. – mondta Adam még mindig nyugodt hangon.
- Hát jó! Ezt még megbeszéljük. Most gyere!! – azzal megfogta Adam kezét és nagyot rántott rajta. Adam szó nélkül elindult kifelé. Még az ajtóból sem nézett vissza. Az eseményektől sokkolva ültem a helyemen, és nem tudtam sírjak e, vagy nevessek. Rose pont csengőkor ért be. Már nem volt kisminkelve, biztosan lemosta. Már nem tudtunk beszélni óra előtt, pedig beszélni akartam vele. Mr. Brown tanár úr csendet intve jött be az osztályba, majd rögtön nekikezdett az órának. Én alig jelentkeztem, végig csendben ültem a helyemen. Mikor végre kicsöngettek, elindultam Rose felé, de Mr. Brown szólt hozzám:
- Annabelle! Jöjjön ide! - a tanári asztalhoz léptem. – Hallom elmegy az iskolából.
- Igen tanár úr. Ez az utolsó napom itt.
- Fogadjon el egy tanácsot: bárhova is viszi az élet, mindig maradjon ilyen eminens és okos, mint most. – erre elmosolyodtam. Jól esett az elismerés.
- Köszönöm tanár úr. Megfogadom a tanácsát. – azzal elsiettem. Rose-t kerestem. Az udvaron találtam meg. Matt és Sarah ültek mellette. Amikor odaértem, épp felnevettek valami viccen.
- Rose, beszélhetnénk? – kérdeztem.
- Persze! – mosolygott rám – Mindjárt jövök! – szólt a mellette ülőknek.
- Adammel beszélgettem ma. – mosolyogtam.
- Tényleg? – döbbent meg.
- Igen. Odajött hozzám és kérdezte hogy tényleg elmegyek e a suliból. Tök jó beszélgetés lett volna, ha Ashley nem jön oda és rángatja el Adamet.
- Ash hozta a formáját… - forgatta a szemét Rose. – Úgy viselkedik Adammel, mintha a kutyája lenne…
- Egyetértek. – bólogattam.
Rose!! Ide!!! – hallottam Ash hangját mögülem.
Hátranéztem. Adam mellett állt, és mikor meglátta az arcom, gyilkos pillantást vetett felém. Rose-t idegesítette, ahogy Ashley hozzá szólt, de azért odament. Én távolról figyeltem őket.
- Mit akarsz?? – kérdezte Rose.
- Szeretném, ha tudnád, mi sosem voltunk barátok. A legkevésbé sem számíthatsz rám, és én vagyok a legboldogabb, hogy te és a nyomorék húgod elmentek innen. – mondta felhúzott orral. Azt hiszem, még sose aláztak meg ennyire. Rettentő dühös lettem Ashleyre. Adam döbbenten állt Ashley mellett, majd egy pillanatra felém nézett.
- Hogy mondhatsz ilyet??? – emelte fel a hangját Rose.
- Tudod én megtehetem! A vak is látja, hogy Belle egy senki! – mutatott rám.
- Én ezt nem hallgatom tovább. – mondta halkan Adam, majd elsétált. Sanjos nem felém, hanem az ellenkező irányba ment.
- Nem mész sehová! – kiabált Ashley Adam felé, majd mivel nem válaszolt, elindult utána.
Teljesen kiakadtam, dühös voltam Ashleyre.
- Discutio! – suttogtam, és gondolkodás nélkül Ashley cipőjére mutattam, aminek egy pillanat alatt eltört a sarka. Gondolkodás nélkül cselekedtem, és magam is meglepődtem, mert képes letten volna Discutio helyett a Morsmodre varázsigét mondani. Ashley hasra esett, és nagyokat káromkodott. Rose elindult felém, és magával húzott.
- Tűnjünk el innen! – suttogta.
Bementünk a suliba. A többi órán némán ültem egyhelyben. A matek szakkör tagjai és a tanárok elköszöntek tőlem, de Ashleyvel és Adammel nem találkoztam többet. Rose a délutánt Mattel és Vickyvel töltötte, így egyedül mentem haza.


Rosalie

Hát eltelt ez az utolsó nap is itt a Broadnecken. Talán túl gyorsan. Annyi időt töltöttem a barátaimmal, amennyit csak lehetett, de az az idő kevésnek bizonyult. Így éjfélig chateltem Vickyvel, Mattel és Sarahval. Úgy fogtam fel, mintha soha többet nem beszélhettem volna velük. Pedig jól tudtam, hogy bár új suliba fogok járni, azért hétvégén visszajöhetek majd. Szóval eléggé megviselt az a tény, hogy holnaptól már nem leszek a Broadneck tanulója. Nem mondhatnám, hogy Bellet ugyanígy kiborította volna a tény. Ő inkább örült, hogy megszabadulhat az olyan személyektől, mint például Ashley. Nem is voltak igazi barátai ebben a suliban. Csak a matek szakkörösök. Igazán csak egy embert sajnált otthagyni: Adamet, aki mostanában elég sokat veszekedett Ashleyvel. Lehet, hogy Belle miatt…

Másnap reggel korán keltem, mert még össze kellett pakolnom a cuccaimat, hogy át tudjunk költözni a St. Helens kollégiumába. Nem igazán tudtam, mire is lesz szükség pontosan. Összeszedtem egy nagy halom ruhát és kipakoltam az ágyamra. Aztán mellé tettem még Elisabeth naplóit, a varázsigés könyvet és néhány üres füzetet, hátha kell majd jegyzetelni is. És persze nem maradhatott ki a hatalmas sminktáskám és néhány pár magas sarkú sem. Ezután elővettem az ágyam alól a bőröndömet és elkezdtem belepakolni. Alig raktam bele a naplókat és a cipőimet, a táska máris megtelt. Bosszankodva, próbáltam helyet szorítani a ruháimnak is, de lehetetlennek tűnt, hogy minden beférjen. Egy idő után feladtam, és azon kaptam magam, hogy a földön ücsörgöm és Elisabeth varázsigés könyvét olvasgatom. Alig telt bele pár perc, megakadt a szemem egy varázsigén, amely pont alkalmas tűnt a táska-probléma megoldására. A könyv megsárgult lapján ez állt: „Infinito loculus – a célzott táska, bőrönd végtelen mély lesz, bármilyen mennyiségű holmit képes befogadni.” Elmosolyodtam, majd a piros-fekete mintás, gurulós bőröndömre pillantottam és kimondtam:
- Infinito loculus!
Semmi változást nem láttam. Megvontam a vállam és elkezdtem pakolni a táskámba. Aztán azt vettem észre, hogy az ágyamon lévő ruhakupac egyre fogy, a bőrönd pedig szó szerint elnyelte a cuccaimat. Miután mindent elraktam, elégedett mosollyal vonultam le az emeletről, ahol Belle, apu és anyu már rám vártak.
- Indulhatunk? – nézett rám apu, mire én bólintottam.
Az Arrowwoodba vezető út most is hosszúnak tűnt, de legalább már tudtuk, hogy nem egy épületet, hanem tulajdonképpen egy bokrot keresünk… Egészen könnyedén sikerült rábukkanni a megfelelő növényre. Megálltunk a kocsival és kipakoltuk a bőröndöket a csomagtartóból.
- Hiányozni fogtok, lányok – mondta anya kissé elérzékenyülve, miközben megölelte Bellet, majd engem is.
- Anya, hétvégén úgyis hazajövünk. – mondtam, mert sehogy sem akart elengedni.
- Csak egy hét, anyu – mondta Belle is – Addig legalább lesz egy kis nyugalom otthon a házban – mosolyodott el.
- Jók legyetek – kapcsolódott be apu is a beszélgetésbe.
- Oké, viszont szerintem most már mennünk kéne – mondta Belle és felemelte a bőröndjét.
Én is így tettem, majd utoljára rámosolyogtunk a szüleinkre és elindultunk a bokor felé.
Minden úgy történt, mint a múltkor. Egyszer csak eltűnt a bokor és a suli előtti parkban találtuk magunkat. Bizonytalanul elindultunk a bejárati ajtó felé. Fogalmunk sem volt, merre lehet a kollégium. Tanácstalanul álldogáltunk az aulában, valami segítségre várva.
- A kollégiumot keresitek? – szólalt meg valaki mögöttünk, mire megfordultunk.
Teljesen leblokkoltam, mert a múltkori szőke srác állt velünk szemben. Belle észrevette, hogy most nem vagyok olyan állapotban, hogy egy értelmes mondatot kinyögjek, úgyhogy inkább ő felelt:
- Igen – bólintott - most kellene beköltöznünk a kollégiumba, de sajnos nem tudjuk, merre van. Tudsz segíteni?
- Persze – mosolygott ránk, én meg majdnem elájultam – Gyertek velem – mondta, azzal kiment azon az ajtón, amin mi bejöttünk.
- Kint van a kollégium? – csodálkoztam.
- Egy külön épületben – magyarázta.
- Értem – bólintottam és tökre boldog voltam, hogy sikerült egy nem túl hosszú, de értelmes párbeszédet folytatnom Vele.
Mikor kiértünk az udvarra, észrevettem, hogy van egy kisebb, különálló, tornyos épület is. Gondoltam, az lehet a kollégium.
- Hát, ez lenne a kolesz – mutatott a srác a kisebb „várra” – Menjetek be és beszéljetek a portással. Ő majd megmondja, melyik szoba a tietek.
- Köszönjük szépen – mosolyogtam hálásan.
- Szívesen – biccentett – Egyébként… Lucas Brightmore vagyok – nyújtotta felém a kezét.
- Rosalie Rockfield – mutatkoztam, miközben kezet fogtam vele – de inkább csak Rose – tettem még hozzá mosolyogva.
- Annabelle – mondta a nevét Belle is, majd ő is kezet fogott Lucassal.
- Akkor sziasztok. Remélem, még találkozunk – köszönt el tőlünk, majd elment.
- Hű – mindössze ennyit tudtam kinyögni, de azt hiszem Belle értette, mit akarok mondani.
Ezek után bementünk a kollégiumba, majd megkérdeztük a portást, hogy most hogyan tovább. Ő útba igazított bennünket. Kiderült, hogy a második emeleten, egy kétágyas szoba a mienk, fürdőszobával együtt. Így hát fölmentünk a lépcsőn, és megkerestük a 213-as szobát. Bellenél volt a kulcs, úgyhogy ő nyitotta ki az ajtót. A szoba belülről meglepően modernebb volt, mint az épület kívülről. Persze, a bútorok inkább régi stílusúak voltak.
- Hát… itt fogunk lakni – huppantam le az egyik ágyra.
- Bizony – mosolyodott el Belle – nekem tetszik.
- Nem rossz hely – néztem körbe – majd megszokjuk.
- Aha – bólogatott Belle, majd elkezdett kipakolni a bőröndjéből.
Én inkább csak szétdobáltam a cuccaimat, hogy otthonosabb legyen a szoba. Aztán Belle nagy örömére áradozni kezdem Lucasról…


Annabelle

A sok pakolásban megéheztünk, így úgy döntöttünk, megkeressük az ebédlőt. Elindultunk ki az udvarra, hátha valahol ki lesz táblázva, de sok sétálás után se találtunk táblát. Már fél órája sétáltunk, mikor Rose hirtelen megállt.
- Na jó. Én éhen halok. – nézett rám. – Pizza jó lesz? – kérdezte.
- Igen, de valami sonkás sajtosra gondolj! – válaszoltam.
- Oké. – becsukta a szemét – Supsidium! – suttogta, és rögtön két pizza szeletet tarthatott a kezében. Az egyiket odaadta, majd mindketten enni kezdtünk.
Lassan sétáltunk tovább a kastélyszerű épületek között, és egyre kevesebb embert láttunk. Csak egy fiú jött szembe. Fekete nadrág és ing volt rajta, a zakóját a vállán átdobta, és az ujjával tartotta. A másik kezét zsebre tette. Sötét haja és kék szeme volt. Féloldalas mosoly volt az arcán, ahogy ránk nézett.
- Szia… Bocsi, meg tudnád mondani, merre találjuk az ebédlőt? – szólította meg Rose, mivel én lefagytam. Még sose láttam ennyire jóképű fiút.
- Sziasztok! – Állt meg előttünk. Kivette a kezét a zsebéből, és jobbra mutatott – Az az épület ott!
- Köszi! – mosolyogtam rá.
- Ti újak vagytok itt? Még sose láttalak titeket.
- Igen. Ma érkeztünk. Holnap kezdünk. – válaszoltam.
- „A” osztályosok vagytok? – kérdezte.
- Én igen, Belle nem. – mutatott rám Rose.
- Értem. Bocsánat még be sem mutatkoztam. Darren Blackwood vagyok. – nyújtotta ki a kezét.
- Annabelle Rockfield. – fogtam vele kezet.
- Rosalie Rockfield. – mutatkozott be Rose is.
- Egyébként, én a helyetekben nem ennék varázsolt ételt… ha a pizza az. – mutatott a pizzánkra.
- Miért? – kérdeztem.
- A varázsolt étel nem mérgező, de nagyon könnyen rá lehet szokni… Nem egy embert ismerek, aki már csak varázsolt ételt tud megenni, normálist nem. – mondta.
- Hű… köszi, hogy szóltál. – mosolygott Rose.
- Nincs mit. Na jó, én megyek is. Majd találkozunk! – intett, majd elsétált mellettünk.
- Szia! – köszöntünk el egyszerre. Még hosszan néztem utána.
- Darren… milyen szép név. – suttogtam, miközben az ebédlő felé sétáltunk.
- Mi van Belle? Tetszik? – nevetett Rose. – Mi lesz Adammel?
- Nem érdekel… Darren sokkal helyesebb, és vele már most többet beszélgettem, mint Adammel összesen…
- Igaz. Tiéd lehet Darren. Nekem már van választottam… - vigyorgott.
Az épület elé értünk. Hatalmas 3 méteres ajtaja volt, természetesen kifelé nyílt, így mindketten húzni kezdtük, mire ki tudtuk nyitni.
- Meg kell tanulnom egy ajtónyitó varázsigét. – jegyezte meg Rose, mikor végre sikerült bemennünk.
Az ebédlő egy hatalmas bálteremre hasonlított. Kissé sárgás üvegein keresztül áramlott be a napfény, falain hatalmas festmények voltak, középen egy gömb alakú csillár volt, amin égők helyett gyertyák voltak. Előttünk két hosszú asztal volt, rengeteg székkel. Jobb oldalt volt egy pult, amin mindenféle saláták voltak, mellette a konyha, ahol az ételeket adták ki tálcán. A sorban egy -két ember várakozott. Mi is beálltunk a sorba. A falon, egy plakáton fel volt sorolva a mai menü. Ma olasz napok voltak, három étel közül lehetett választani: Pizza, Spagetti, vagy Carbonara. A vegetáriánusoknak Zöldséges saláta mediterrán fűszerekkel. Kinézetre csodásan néztek ki, kíváncsian vártam, hogy az ízük is ilyen jó lesz e.
Már csak egy lány várakozott előttünk.
- Jó napot! – mondta, miközben a konyhás néninek átnyújtott egy kis kártyát, aminek a tetején az „október” felirat volt. A nő tett egy X-et az egyik üres négyzetbe, majd visszaadta a lánynak. – Spagettit szeretnék.
- Jó étvágyat! – mosolygott a néni a lányra, miközben átnyújtott neki egy tányért.
- Köszönöm. Viszlát! – mondta a lány, majd elindult az asztalok felé.
Mi következtünk. Már mindkettőnknél volt tálca, és villa.
- Jó napot! – köszöntünk a néninek.
- Sziasztok! – nézett ránk. – Ebédkártya? – nyújtotta a kezét.
- Még nincs. Ma érkeztünk, és csak holnap kezdjük az iskolát. – mondta Rose.
- Értem. Akkor viszont ezt töltsétek ki, és utána gyertek vissza. – nyújtott át egy papírt.
- Rendben. – mondtam, majd elindultunk az asztal felé, és leültünk egy –egy székre.
A papíron mindössze néhány személyes adatot kellett megadnunk: név, születési év, szülők neve, osztály… stb. Hamar készen lettünk vele, és visszaadtuk a néninek.
- Közben elkészült a kártyátok is, még ráírom a neveteket, és már készen is vagyunk. – mondta, miközben a nevemet írta az egyik kártyára. Gyorsan kihúzta a mai napot, majd átnyújtotta a kártyánkat. – Mit kértek? – kérdezte.
- Spagettit – vágtuk rá egyszerre.
- Ikrek vagytok? – kérdezte a nő mosolyogva.
- Igen. – mosolyogtunk vissza. Mindketten kaptunk egy tányért te le spagettivel. Megköszöntük, majd elindultunk az asztalok felé. Bőven volt hely, mivel már az ebédidő már letelt. Letettük a tálcánkat, majd leültünk.
- Kíváncsi vagyok, hogy az íze is olyan jó e, mint ahogy kinéz. – mondtam, mielőtt megkóstoltam.
- Én is. – helyeselt Rose, majd mindketten megkóstoltuk.
- Hm… - néztünk össze tele szájjal. A menza kaja fogalma teljesen átalakult bennem. Eddig egyenlő volt az „ehetetlen kaja” fogalmával.

- Ez nagyon finom volt! – simogatta a hasát Rose, miközben visszasétáltunk a kollégiumba.
- Igen! Rég ettem ilyen finomat… - mosolyogtam.
Annyit ettünk, amennyit csak bírtunk, így lassú tempóban haladtunk.
- Belle, te tudod, hogy merre kell menni? – húzta össze a szemöldökét.
- Azt hittem, te tudod. – néztem rá.
Egy hatalmas parkban voltunk, sok embert láttunk, de a kollégiumot sehol.
- Kérdezzünk meg valakit. – javasolta.
Bólogattam.
Egy szőkésbarna hajú lány közeledett felénk, kezében néhány könyvet tartott.
- Szia! – szólítottam meg – Meg tudnád mondani, merre van a kollégium?
- Sziasztok! – mosolygott – Persze! Jó úton mentek, arra az erdős rész felé találjátok. Nem lehet eltéveszteni.
- Köszi szépen! – mondta Rose.
- Újak vagytok? – kérdezte. Ezen a napon ő volt a harmadik, akinek feltűnt. A suliban biztos mindenki ismer mindenkit, ha észreveszik, ha valaki új.
- Igen. Holnap kezdünk. – válaszoltam.
- Kitalálom: 1/A osztály?
- Én igen, Belle „B” osztályos. – mutatott rám.
- Hm… Hihetetlen, mennyire hasonlítotok, pedig nem vagytok testvérek. – állapította meg.
- De… testvérek vagyunk. Ikrek. – javítottam ki.
- Tényleg? Hű! Nagyon ritka, hogy másik csoportba rakják a testvéreket… - gondolkodott el. Persze ebből mi egy szót sem értettünk. – Egyébként Rachel vagyok. Rachel Adams. – tért át másik témára, mivel egyikőnk se szólalt meg.
- Rosalie Rockfoeld. – mutatkozott be Rose.
- Annabelle Rockfield – fogtam kezet vele.
- Nekem mennem kell. – nézett az órájára – Holnap reggel az aulában megtaláltok, ha segítség kell a terem megtalálásában. Sziasztok! – mosolygott ránk.
- Szia! – köszöntünk el.
Elindultunk tovább az úton.
- Ebben az iskolában mindenki nagyon rendes. – állapította meg Rose.
- Igen. – helyeseltem. – Azt hiszem, csörög a telefonod. – mutattam a nadrág zsebére.
- Tényleg. Fel se tűnt. – nevetett. – Anya az – mondta, miután kivette a zsebéből. – Szia anya!- szólt bele, majd hosszú csönd következett. Anya beszélt a telefonban, de én egy szót sem értettem.
- Mit mond? – kérdeztem.
- Jaj ne… és láttátok merre ment? – mondta a telefonba. – Akkor errefelé van?... Megnézzük, hátha ott van. Majd hívlak… Rendben, Szia! – azzal letette.
- Mi történt? – néztem rá.
- Pearl… Anyáék elhozták nekünk, mert megtudták, hogy lehet macskát tartani a kollégiumban, de amikor kivették a kocsiból, elszökött.
- Jaj ne… - sóhajtottam.
- Ráadásul befutott a bokorba, úgyhogy anyáék nem tudtak utána jönni.
- Akkor itt van valahol…
- Igen. Úgyhogy nézzünk körbe! – javasolta.
Körbejártuk az egész parkot, elmentünk a bokor felé, anyáékkal is találkoztunk. Apa odaadta a macskaalmot, a macskakaját, és Pearl párnáját. Megnéztük az erdőben is, de mivel kezdett sötétedni, abba kellett hagynunk a keresést.
- Hívd fel anyát, hogy menjenek haza… - mondtam Rose-nak.
- Oké. – bólogatott szomorúan, majd telefonált. A beszélgetés végére elcsuklott a hangja, láttam rajta, hogy nagyon szereti azt a kiscicát. Bennem is eltört a mécses, így lehajtott fejjel sétáltunk vissza a kollégiumba. A lépcsőn sétáltunk felfelé, amikor megláttam a fák alatt egy fekete foltot. Arra gondoltam, talán csak a képzeletem játszik velem, de azt javasoltam, nézzük meg, mi az. Rose is észrevette, így közelebb mentünk.
Ahogy egyre közelebb értünk, kirajzolódott előttünk egy macska alakja. A fa alatt összegömbölyödve aludt.
- Pearl? – mondta Rose a macskának, mire az felnézett, ásított egyet, majd odafutott hozzánk. Csak ő lehetett, ő az egyetlen, akinek fehér folt van a jobb hátsó lábán. – Rose gyorsan a kezébe vette, és simogatni kezdte. – Úgy aggódtunk érted! – szorította magához.

- Hívjuk fel anyáékat. – mondtam, miközben a felmentünk a szobánkba.
- Igen. Máris hívom, csak érjünk fel.
Amint beértünk a szobába, kipakoltuk Pearl cuccait, kiraktuk a párnáját a két ágy közé, de ő inkább az ágyamon heveredett le.
Rose felhívta anyát. Telefonon keresztül is hallottam anya sóhajtását. Közben én Pearlt simogattam.
- Nagyon megijedtünk. Ilyet még egyszer ne tegyél. – mondtam neki.
- Anya nagyon megkönnyebbült. – mosolygott rám, miután letette.

Vacsorára visszamentünk az ebédlőbe. Reméltem, hogy a csilláron égni fognak a gyertyák, de e helyett a fali lámpák égtek csak, és néhány a plafonon. Vacsorára mindenki kiválaszthatta, hogy zsemlét akar enni sonkával, vagy lekváros kenyeret. Nem láttunk egy ismerős arcot sem, talán ez azért volt, mert már megint későn érkeztünk.
Még elalvás előtt kikészítettem a táskámat. Néhány üres füzetet raktam bele és a tolltartómat. Kikészítettem a ruhám, lezuhanyoztam, majd befeküdtem az ágyamba. Hamarosan Rose is elkészült.
- Izgulok, mi lesz holnap… - mondtam, miközben Rose bebújt a takaró alá. Pearl felugrott az ágya végébe, és összegömbölyödött.
- Én is. Remélem az összes kérdésemre választ kapok. – mondta.
- Jó éjszakát. – suttogtam kicsivel később.
- Szép álmokat. – ásított.
Még sokáig gondolkodtam csendben, de végül sikerült elaludnom.


Szöveges mező

Ide szövegelj...