Szöveges mező

Ide szövegelj...

5. fejezet

Rosalie

Végre hazamentünk. Azzal, hogy sikerült Bellet megbántanom, már nem is tetszett az egész ottlét. Egyedül uncsi volt a mólón ücsörögni és zenét hallgatni. Ezt nehéz volt belátnom, de így volt. Úgyhogy örültem, hogy végre hazamegyünk. Az pedig, hogy anyáék végre elmagyarázták, hogy mi ez az egész, megnyugtatott. Hogy végre kimondták: boszorkányok vagyunk. Elég nehéz ezt fölfogni és elgondolni, hogy mi is vár ránk most, mi fog megváltozni. Vajon ez megkönnyíti majd az életünk, vagy éppen megnehezíti? Ilyen dolgokon járt az eszem a hazafele úton. Aztán azt hiszem elaludtam, mert mikor kinyitottam a szemem már otthon is voltunk.
Anya egész nap próbált rávenni, hogy pakoljam ki a cuccaimat a bőröndből, de egy idő után feladta, mivel semmi hajlandóságot nem mutattam. Azt hiszem, a szüleink szomorúan vették tudomásul, hogy Belle és az én kapcsolatom látszólag nem sokat javult az együtt töltött idő alatt. A bőröndöm kinyitva hevert a szobám közepén, amíg én az ágyamon ültem és Elisabeth naplóit bújtam. Voltak unalmas részek is, azokat gyorsan átlapoztam. Leginkább arra próbáltam valami ésszerű megoldást találni, hogy Bellenek miért nem megy a varázslás. Ugyanis nem valószínű, hogy egyszerűen csak azért, mert lúzer. Kellett lennie egy rendes magyarázatnak. Hiába olvastam órákig kitartóan, nem jutottam egyről a kettőre. Talán nem a megfelelő részeket olvastam. Délutánra már a varázsigés könyvekben keresgéltem. Találtam olyan varázslatot, amivel bármit fel tudok emelni, amivel elűzhetem a felhőket az égről, vagy amivel valaki énekhangját tökéletessé változtathatom. De voltak ezeknél sokkal egyszerűbbek, hétköznapibbak is (már amennyire egy varázsige hétköznapi lehet). Például egy apró tárgy eltűntetése. Ezt ki is próbáltam mindjárt. Sikerült is eltűntetnem ez egyik nyakláncomat. A baj csak az volt, hogy fogalmam sem volt hogyan kell visszavarázsolni… Így hát tovább olvastam és megakadt a szemem egy varázsigén, amivel mindent a helyére lehet varázsolni. A bőröndömre pillantottam, majd elmosolyodtam. Azt hiszem, ez megkönnyíti a dolgom.
- Mobilito! – mondtam, miközben a bőröndre koncentráltam, csukott szemmel. Ahogy kinyitottam a szemem, annyit láttam, hogy a ruhák, amik eddig a táskába voltak gyűrve, most ott lebegnek a szemem előtt, mintha csak parancsra várnának. Ekkor a kezemmel a szekrényem felé intettem- pont úgy, ahogy azt a varázslós filmekben látni- mire a ruháim példás rendben, összehajtva álltak a szekrényem polcain – Aztaa!! – örvendeztem, majd újra és újra végrehajtottam a varázslatot, amíg végül rend lett a szobámban.
Ezzel elvoltam egészen estig. Aztán vacsoráztunk és mentünk aludni. Sokáig nem jött álom a szememre a nagy izgatottságtól, de végül elaludtam.

Másnap reggel természetesen alig bírtam fölkelni és alig 8 előtt estem be a suliba. Dupla fizikával kezdtünk, Mrs. Brick-kel. Éljen. Egészen meglepődtem, mivel nem engem feleltetett! Pedig szünet után mindig engem szívat, mert tudja, hogy ki se nyitom a füzetem. Na, most az egyszer nem így volt.
Az első szünetben kimentem az udvarra Vickyvel meg a szokásos baráti társasággal. Csak Ashley hiányzott, senki nem tudta hova tűnt. Nagyban nevetgéltünk, mindenki lelkesen mesélt az őszi szünetről. Mint kiderült, lemaradtam egy hatalmas buliról, ahol Mike kiöntött valami festéket, amit semmivel nem tudtak eltűntetni a ruhájukról és végül fölhívták Mrs. Goldot, a kémiatanárnőt, hogy milyen anyaggal jön ki a festék. Csak ezt hajnali 1 körül tették meg, úgyhogy igazi botrány lett a dologból.
Én eközben oda-odasandítottam Bellere. Egyedül ült egy padon és olvasott. Ha jól láttam a matek könyvet… Aztán a végzősök hangos röhögcsélésére lettem figyelmes. Ők is Bellet figyelték, miközben a szendvicseiket tömték magukba. Aztán, amikor egyikük végzett az evéssel, összegyűrte az alufóliát, golyót formált belőle, megcélozta a gyanútlan Bellet és dobott. Erre én hirtelen, gondolkodás nélkül, ösztönösen kinyújtottam a karom, mintha azt mutatnám a Belle felé repülő galacsinnak, hogy állj. És tényleg. Az alufólia golyó hirtelen megállt a levegőben, majd a földre esett, alig néhány centivel Belle orra előtt. A végzős srácok döbbenten néztek körül, Belle pedig rám pillantott. Azt hiszem, rögtön leesett neki, hogy mi történt. Igyekeztem kedvesen rámosolyogni, olyan „megmentettelek-egy-alufólia-golyótól-nézéssel”, de ő csak csóválta a fejét, majd újra elmerült a matematika rejtelmeiben. Megvontam a vállam, és bekapcsolódtam a többiek beszélgetésébe.
Nem sokkal később kivágódott a suli ajtaja és Ashley jelent meg az udvaron Adammel kézen fogva. Egy pillanatra ledöbbentem. Ezek szerint Ash nem csak szórakozott a bulinkon? Nem csak azért kezdett ki Adammel, hogy Bellet szívassa? Hát, most nem úgy tűnt.
Ezután Bellelel összenéztünk. Ő kérdőn nézett rám, és én is rá.
- Ashley, beszélhetnénk? – kérdeztem, ahogy odaértek a társaságunkhoz Adammal.
- Persze, mondd!
- Négyszemközt- hangsúlyoztam, mire ő vállat vont és pár méterrel arrébb jött velem- Mégis mi ez? – szegeztem neki a kérdést.
- Mi mi? – nézett rám értetlenül.
- Adam és te…? Mióta?
- A bulid óta. Nem emlékszel? – kérdezte.
- De, csak én azt hittem, hogy csak szórakozol. Hogy szívasd Bellet, tudod…
- Ja. Először én is azt hittem, hogy csak szórakozom, de most mégis együtt vagyunk. Hát nem tök jó? – lelkendezett.
- De. Fantasztikus. – mondtam monotonon – És Belle? – folytattam – Rá nem gondoltál?
- Belle? Most komolyan mit akar ő egy olyan sráctól, mint Adam? – nevette el magát, én pedig vállat vontam – Ugyan már! Sosem jött volna össze nekik…
- Honnan tudod? - vágtam közbe – Esélyt sem adsz, csak elítéled Bellet.
- Rose, csak nézz rá – biccentett a padon ücsörgő tesóm felé, akin látszott, hogy igazából nem a könyvre, hanem ránk figyel.
- Jól van, ő ilyen, fogadd el. De nem is ismered igazán! És amit a bulimon csináltál, az… na, az tahóság volt! – emeltem fel kicsit a hangom.
- Most őt véded? – nevetett gúnyosan – Nehogy már…
- De igen – jelentettem ki, úgy, hogy Belle is hallja – És csak, hogy tudd, Ashley, rég találkoztam olyan önző és határtalanul bunkó emberrel, mint te! – kiabáltam, majd egyszerűen otthagytam Asht az udvar közepén.
A legtöbb diák döbbenten figyelte az eseményeket. Nos, úgy tűnik Ashleyt megalázták…
Egyenesen Bellehez igyekeztem, muszáj volt beszélnem vele.
-Szia! – ültem le mellé.
- Na? – nézett rám kérdőn. Várta, hogy elmeséljem, mit mondott Ashley.
Mivel az udvaron mindenki minket figyelt, javasoltam, hogy menjünk inkább be a suliba. A folyosón folytattuk a beszélgetést. Elmeséltem, hogy mit mondott Ash, hogy mennyire bunkó és önző, hogy csak magára gondol…
Belle elmosolyodott.
- Mi az? – kérdeztem.
- Semmi- ingatta a fejét – Csak… kiálltál mellettem. Köszi.
- Szívesen – mosolyodtam el én is.
- Amúgy, Rose – mondta Belle néhány perces csönd után – kösz, hogy megmentettél egy alufólia galacsintól, de szerintem a suliban nem kéne varázsolnunk, mert még a végén valakinek feltűnik, és nem győzünk majd magyarázkodni.
- Oké, persze – értettem egyet.
- Ez az egész „boszik vagyunk” dolog nem tartozik a sulira – magyarázta és közben felemelte a kezét, hogy megigazítsa a haját. Erre… a lámpák kialudtak, a kézszárító zúgása megszűnt a mosdókban: elment az áram. Vigyorogva néztem Bellere:
- Te mondod, hogy ne varázsoljak?
- Esküszöm véletlen volt – mondta mosolyogva és kicsit bosszúsan, amiért később kellett kezdeni a második fizika órát, mivel áram nélkül a tanárnő nem tudta végrehajtani a kísérleteket.
Mikor kb. fél óra késéssel elkezdődött az óra, egy levelet csúsztattam Belle padjára. Csak ennyit írtam: „Akkor szent a béke? :)” Nemsokára jött a válasz: „Igen, azt hiszem.”


Annabelle

Mikor végre elkezdődött a fizika óra, nem tudtam odafigyelni rá. Két dolgon járt az agyam. Az egyik felem nagyon boldog volt, mert végre kibékültünk Rosie-val, a másik pedig nagyon dühös Ashleyre, amiért ennyire bunkón viselkedett velem. Időközben egy harmadik kérdés is eszembe jutott: Vajon a dühkitöréseim okozzák az áramszüneteket?
- Annabelle? Tudod a választ? – nézett rám Mrs. Brick.
- Hm… - a táblára néztem, hátha beugrik a feladat megoldása –Nem tudom. – Semmi se jutott eszembe válaszként. A tanárnő elképedve nézett rám.
- Jó. Van valaki aki tudja a megoldást? Rockfield kisasszony volt az utolsó reményem. – nézett rám.
- Én tudom. – jelentkezett mellettem Rose. Alig hittem a szememnek, ahogy Mrs. Brick is.
- Nos. akkor halljuk. – intett.
- 198,234 Newton. – mondta Rose.
- Hm… a válasz helyes. – a tanárnő úgy hangsúlyozott, mintha sajnálná, hogy most az egyszer Rose-nak van igaza, és nem köthet bele.

Amint a tábla felé fordult, hogy felírja a következő feladatot, egy levelet dobtam Rose asztalára, amiben egy mondtad szerepelt: „Te csaltál?
Egy perc múlva jött a válasz: „Ha hiszed, ha nem, tanultam. :P
Hát nehezen, de elhittem neki. A többi óra viszonylag átlagosan telt, kivéve az utolsót, amikor Adammal volt közös földrajz órám. Ráadásul pont előttem ült, túlságosan is szembetűnő volt az izmos háta és a gyönyörű haja… olyan jól nézett ki… Nem. Nem szabadott erre gondolnom. Tulajdonképpen haragudnom kellett volna rá, amiért Ashleyt választotta helyettem, de hát tehet ő arról, hogy nem jöttem be neki? Nincs olyan fiú a suliban, akinek tetszenék, kivéve a matek szakkör vezetője, de ő meg nekem nem tetszik. Rose az a fajta lány akire minden fiú bukik… rengeteg srác akart már vele járni, de sajnos Rose elég válogatós, és csak néhány esetben mondott igent. Nekem senkim se volt még. Ciki, de ez van.
Szünetben a folyosón sétáltam, mikor Ashley és Vicky hangosan beszélgettek előttem:
- Szerinted hányan jönnek? – kérdezte Vicky.
- Az a kérdés, hogy hányan fognak énekelni… - jött a válasz.
- Viszont azt tudom, hogy ki az aki biztos nem jön el…
- Ki?
- Annabelle. Szerintem egész este otthon fog bőgni amiért lenyúltam tőle Adamet… - vihogott Ashley.
- Az biztos… - nevetett vele Vicky, majd befordultak a sarkon.
Fel se tűnt nekik, hogy ott jövök mögöttük??? Nagyon mérges lettem. Legszívesebben kitekertem volna Ashley nyakát. Soha nem voltam ilyen dühös rá.
- A francba! – hallottam Ashley sikítását. Kinéztem a folyosóra. Ashley fél lábon állt, és a kezében tartotta rózsaszín cipőjének sarkát. – Most mi a fenét csináljak??? – morgott.
Amikor kiakadt, a hangja mindig nagyon magas és vékony lett. Ezen nevetnem kellett. Rose jött velem szembe, ahogy közeledett, elsétált Ashley mellett is.
- Szerintem törd le a másikat is – mondta Ashleynek vigyorogva, amikor elhaladt mellette, majd rám kacsintott. Tudta, hogy én voltam. Lehet selejtes boszorkány vagyok, de azért egyre jobban értek ahhoz, mikor mit kell elrontanom. Rose megállt mellettem, és kérdőn nézett rám.
- Nem direkt volt… - néztem rá.
Adam is megjelent Ashley mellett.
- Mi történt Ash? – kérdezte, de ő is mosolygott a látványon.
- Nem látod??? – förmedt rá Ashley. – Aaj… Vegyél a hátadra! – parancsolta Adamnek.
- Nem lenne egyszerűbb, ha levennéd mindkét cipődet? – javasolta Vicky. Már szinte könnyezett a nevetéstől.
- Na jó… Húzzunk innen… - bökött oldalba Rose. Azzal elindultunk kifelé a suliból.
- Istenem… szánalmasak… - nevettem, mikor kiértünk.
- Igen… én is ilyen vagyok? – kérdezte Rose.
- Hát ne sértődj meg, de igen… ennyire nem, de azért ez benned is meg van. – mutattam a magas sarkújára.
- De hát olyan szép nem? – emelte fel a lábát. – Persze néha kényelmetlen…
- Nem tudom mi olyan jó benne… én jól megvagyok a tornacipőmmel… - mosolyogtam.
- Igazából akkor lettem ilyen amikor elkezdtem Ashleyvel barátkozni… rászoktatott a saját hülyeségére. Már rájöttem, hogy hiba volt.
- Örülök, hogy jó útra tértél. Jut eszembe… velem szándékozol hazamenni?
- Igen.
- Hű! És nem lesz ciki, ha velem látnak? – vigyorogtam.
- Belle! Ne hidd, hogy az emberek cikinek tartanak… nem vagy az, csak néha túlságosan magadnak való vagy. Ha ez nem így lenne, sok barátod lehetne. Néha eljöhetnél a sulis bulikra, vagy egyszerűen beszélgethetnél valakivel, ahelyett, hogy otthon ülsz és tanulsz állandóan.
- Lehet, igazad van… Erről jut eszembe…ma is lesz egy buli, Ashley és Vicky arról beszélgettek a folyosón, hogy én biztos nem megyek el a ma esti buliba, mert Ashley és Adam is ott lesz.
- Karaoke est? Ott kell lennünk. Láttam a plakátját. Biztos nagyon jó buli lesz.
- Kizárt… semmi hangom nincs, és neked se. – ráztam a fejem.
- De nem is az a lényeg, hogy legyen hangod, hanem hogy ki mersz állni a színpadra. Naaa, Belle, légysziii. – kérlelt.
- Nem

A ház elé értünk. Kivettem a táskámból a kulcsot, és kinyitottam az ajtót. Pearl szaladt elém. Azonnal felvettem és megsimogattam. Rose adott a fejére egy puszit, majd felment a szobájába. Letettem a táskám a nappaliba és benéztem a konyhába. A hűtőben volt még kaja tegnapról, kivettem és betettem a mikróba. Amíg melegedett, felvittem a táskámat a szobámba. Lementem és kiszedtem a levest két tányérra. Közben Rose is megjelent.
- Na? Gondolkodtál? – mondta, miközben leült. Maga elé vette a tányérját és enni kezdett.
Nem gondolkodtam rajta, de volt egy olyan érzésem, hogy el kell mennem. Már csak azért is, hogy Ashleynek ne legyen igaza velem kapcsolatban.
- Igen. Menjünk. – mondtam.
- Juhúúúú! – tapsolt Rose. – Ki kell találnunk mit veszünk fel! Megcsinálhatom a sminked? És a hajad? Kivasalhatom? - lelkendezett
- Igen… - mosolyogtam, pedig még fel se fogtam, mire vállalkoztam. Egyre gondoltam. Végre kezdem érezni, hogy van életem. Van élet a könyveimen kívül is. Ez boldoggá tett. Kezembe vettem a kanalat és enni kezdtem.
Mikor végeztünk az evéssel, be akartam tenni a tányérokat a mosogatóba, de Rose megszólalt:
- Hagyd! Majd én! – levettem a kezem a tányérokról – Hadd mutassak valamit!
- Oké… - emeltem fel a szemöldököm. Nem tudtam mire készül. Becsukta a szemét és a kezét a tánérok fölött tartotta.
- Mobilito! – suttogta, mire a tányérok és a villák felemelkedtek és lebegni kezdtek. Kinyitotta a szemét, és a kezével a mosogató felé mutatott. Alig hittem a szememnek. A tányérok elindultam a mosogató felé. Szépen lassan ellebegtek, majd leszálltak a mosogatóban. Nem tört el semmi. A villák ugyanígy. Rose elégedetten mosolygott.
- Ügyes! Elisabeth varázsigés könyve? – kérdeztem.
- Igen. Épp azt tanulmányozom.
- Én meg sem merem próbálni… asszem minden összetörne… - nevettem.
Az ajtóból hangokat hallottunk. Anya és apa ért haza.
- Mi ez a nagy nevetgélés? – jött a hang az előszobából.
- Semmi semmi. – mondtuk egyszerre.
- Hogy telt a suli? – kérdezte anya, amikor belépett a konyhába.
- Nagyon jól. – válaszoltam.
- Anya lesz ma egy buli… - kezdte Rose. Elővette a kiskutyás nézését.
- Hát… nem is tudom… - kezdte apa.
- Belle is jön! – mutatott rám Rose.
Anya és apa összenéztek. Látszólag meglepődtek, de örültek, hogy ki akarok mozdulni.
- Ez igaz? – nézett rám apa.
Bólogattam.
- Ugye tudjátok, hogy nem szeretem, ha az utolsó pillanatra hagyjátok a kérlelést… - mondta komoly hangon anya.
- Többet nem fordul elő. Legközelebb előbb szólunk, csak Belle most döntötte el, hogy szeretne jönni…
Persze… rám kell fogni… mindegy. Anyáék még egyszer összenéztek, de a nézésükből már tudtuk, meggyőzőek voltunk.
- Egy feltétellel. – emelte fel a mutatóujját apa. - Nincs varázslás. Főleg neked nem Belle.
- Rendben! – vágtuk rá egyszerre.
Azzal Rose megfogta a karom és maga után húzott fel a lépcsőn.


Rosalie

Örültem, hogy sikerült Bellet rávenni, hogy egyszer az életben kimozduljon és részt vegyen valamiben, ami szórakoztató. Tulajdonképpen egy iskolai buliban.
Tisztára belelkesültem, hogy „kezelésbe vehetem” Bellet. Az volt az elképzelésem, hogy olyan átalakítósat játszok vele. Csinálok előtte-utána fotót meg minden.
- Juj, de jó! – örvendeztem, miközben Bellet felfelé rángattam a szobámba – Akkor megcsinálom a hajad, a sminked és a ruhádat is ki kell választanunk…
- Rose, egy pillanat – szólt közbe Belle – csak, hogy tisztázzuk: nem vagyok játék baba, akivel azt csinálsz, amit akarsz, oké? – nézett rám komolyan.
- Ööö… oké – bólintottam, aztán bevezényeltem Bellet a fürdőszobába, hogy mossa meg a haját.
Addig én kutatni kezdtem a szekrényében valami bulizós ruha után kutatva. Hát, nem jártam sikerrel. Csak a szokásos egyszerű, sima pólókat találtam. Még egy miniszoknyája sem volt! Ráakadtam viszont egy meggyűrődött fotóra, amely Adamről készült… Éppen azt nézegettem, amikor Belle állt meg az ajtóban, nagy törölköző-turbánnal a fején.
- Mégis mit csinálsz? – kérdezte, miközben kivette a kezemből a fotót – Ki mondta, hogy turkálhatsz a szekrényemben? – förmedt rám.
- Ne haragudj… én csak ruhákat kerestem… - védekeztem.
- Akkor se kéne az engedélyem nélkül kutakodnod! – kiabálta, majd nagy levegőt vett, hogy lenyugodjon – Bocs – mondta végül.
- Oké, felejtsük el – legyintettem – Akkor megszáríthatom a hajad? – váltottam témát.
- Aha, persze – sóhajtott.

Megszárítottam Belle haját, aztán kivasaltam, és nem engedtem neki, hogy befonja. Úgyhogy szokatlanul, de nagyon is jól nézett ki. Aztán következett a smink. Erősen tiltakozott, hogy ne legyen olyan erősen, feketével kifestve, mint én. Szóval csak „szolid” sminket csináltam neki, ahogy ő mondta. Ezek után következett a ruha-kérdés. Én úgy ítéltem meg, hogy neki nincs egy rendes, a mostani alkalomhoz illő ruhája, míg ő azt magyarázta, hogy minek ide kiöltözni, őt úgyse veszi észre senki, és hogy egy sima farmer is megfelel. Jó ideig ment a vita ezen. Végül felvett egy fekete farmert és adtam neki egy strasszos fölsőt. Magas sarkút nem volt hajlandó fölvenni, de egy balerina cipőt végül sikerült rákényszerítenem. Így hát előállt az „új” Belle. Egy dolog nem tetszett rajta, amit meg is jegyeztem:
- Muszáj az a szemüveg? – kérdeztem és már vettem is le róla – így sokkal jobb – mosolyogtam rá.
- Aha, csak így nem látok – jelentett ki és visszavette a szemüveget.
- Hmm… - gondolkodtam el egy pillanatra, majd támadt egy ötletem és előszedtem az ágyam alól a varázsigés könyvet.
- Mi a terved? – figyelt csodálkozva Belle.
- Mindjárt meglátod – mondtam, miközben vadul lapozgattam a könyvet – Áhá, itt is van – mutattam végül egy varázsigére.
- Mi az? – kíváncsiskodott.
- Varázsolok neked jó szemet – mosolyogtam – és akkor nem kell a szemüveg.
- Biztos vagy ebben?
- Hát persze – bólogattam – csak ne te csináld, mert akkor azt hiszem, megvakulsz – nevettem.
- Oké – mosolyodott el ő is, bár szerinte nem olyan vicces, hogy megvakul…
Becsuktam a szemem, erősen koncentráltam Belle szemére, majd kimondtam:
- Hippokrax!
És láss csodát, sikerült! Belle tökéletesen látott szemüveg nélkül is. Így már tényleg jól nézett ki a tesóm. Azt kell, hogy mondjam, majdnem olyan jól, mint én. Na, jó, olyan jól, mint én. De azért rajtam nem tett túl…
Időközben én is elkészültem. Rajtam egy fekete-fehér kockás miniszoknya volt és egy sima fekete felső. Na és persze az elmaradhatatlan magas sarkú.

Mikor odaértünk a suliba bementünk a tornaterembe, ahol ezt az egész karaoke-estet rendezték. A tesi terem fel volt díszítve, mindenfelé hangjegyes lufik voltak. A focikapu helyén állt a színpad, ahol éppen egy tizenegyedikes srác énekelt valami felismerhetetlen számot. A színpad előtt székek és asztalok voltak, ahol a diákok kisebb csoportokba verődve beszélgettek. Természetesen Ashley-ék társasága volt a leghangosabb, nem volt nehéz felfedezni őket. Egy hozzájuk közeli asztalhoz ültünk le Bellel.
- Én ezt nem bírom – jelentette ki Belle egy kis idő elteltével.
- Mit? A zenét? – kérdeztem.
- Nem. Hanem azt ott – bökött fejével Ashley és Adam felé, akik hát… elvoltak együtt.
- Belle, ne figyelj rájuk! Hallgasd a zenét, vegyél valamit a büfében, érezd jól magad! Azért jöttél, nem azért, hogy szenvedj – mondtam.
Nem sokkal később Belle el is ment a büfébe és vett egy üdítőt. Amikor visszafelé sétált az asztalunkhoz, észrevettem, hogy még mindig Ashley-éket bámulja.
- Mit bámulsz, Belle?! – szólt oda neki Ash.
- Semmit – kapta el a fejét Belle és lehajtott fejjel ült le mellém.
- Oké, ezt fejezd be – mondtam neki – nem nézheted őket, megtiltom – jelentettem ki szigorúan – Inkább figyelj, most jön Stephanie egy Taylor Swift számmal, és ha jól tudom, szép hangja van – mosolyogtam.
Szinte áhítatos csönd volt, mialatt Steph énekelt. Tényleg gyönyörű hangja volt. De sajnos nem tudta befejezni a dalt, mert Ashley egyszerűen fölment a színpadra és kivette a kezéből a mikrofont. Aztán mintha mi sem történt volna, bejelentette:
- A most következő dal Adamnek szól – vette elő nyávogós hangját, majd felcsendült Avriltől a Girlfriend.
- Na, jó, én elmentem – állt fel Belle mellettem.
- Nem mész te sehova – rántottam vissza a székre.
Be kell ismerni Ashnek elég jó hangja volt. Megérdemelte a tapsot, amit utána kapott. De a hosszas hajlongás már nekem már kicsit sok volt.
- És most következik – szólt a mikrofonba – Annabelle Rockfiled, aki elénekli nekünk a Because of you-t!
Belle totál ledöbbent, alig tudott megszólalni.
- De… én nem is… nem is jelentkeztem – nyögte ki nagy nehezen.
- Halljuk, Belle! – visított Ash a színpadon.
- Én nem megyek ki – mondta Belle halkan, hogy csak én halljam.
- Dehogynem – bízattam – menj csak! – mondtam és a színpad felé löktem.
Lassan botorkálva, lehajtott fejjel ment fel a lépcsőkön Ashley mellé, aki átadta neki a mikrofont, majd egy gúnyos mosollyal az arcán visszaült a helyére. Eközben már elindult a szám dallama, Belle le is maradt az első sorról. Biztatóan néztem rá és reméltem, hogy egy másodpercen belül lesz egy ötletem. Végül Belle elkezdett énekelni. Ne szépítsük: nem volt jó hangja. És akkor beugrott egy életmentő varázsige.
- Sonorus! – mondtam ki, és Bellenek egyszerre tökéletesen tisztán csengett a hangja. Legalább úgy, mint Kelly Clarksoné.
Belle gyanakodva nézett rám, én pedig bíztatóan mosolyogtam és halkan énekeltem vele együtt. Erre kicsit felbátorodott, végre felemelte a fejét, és még úgy dülöngélt is a zene ritmusára. Ashleynek kicsit leesett az álla…
Mikor Belle befejezte a dalt, egy fél percig senki nem jutott szóhoz, majd Adam elkezdett tapsolni és bekiabálta:
- Szép volt, Belle!
Aztán már mindenki tapsolt és fütyült. Kivéve egy embert: Ashleyt. Ő gyilkos tekintettel meredt Adamre, aki ügyet sem vetett rá. Hát, Bellenek nagy sikere volt.
- Köszönöm – súgta oda nekem, mikor visszaült a helyére.
- Nagyon szívesen – mosolyogtam rá.
Ezután nem sokkal később Adam énekelt egy Green Day számot, aztán én is színpadra léptem. Persze előtte hangot varázsoltam magamnak is. Avriltől a What the hell-t énekeltem, mert Belle azt mondta, illik hozzám az a szám.
A bulin mindenki fantasztikusan érezte magát, kivéve persze Asht, de hát az már csak az ő baja…


Annabelle

Majdnem éjfél volt már, mikor hazaértünk. Apa és anya már rég aludtak. A konyhában fel volt kapcsolva a villany. Biztosan anyáék hagyták úgy, hogy ne essünk orra a sötétben mikor (kissé piásan) hazaérünk. Igazából nem ittam semmit a buli alatt, leszámítva azt a kis vodkát, amit Dave nyújtott át, hogy kóstoljam meg milyen finom… persze rögtön szétmarta a torkom… Rose semmit se ivott… tudta, hogy ha részeg lesz akkor az este nagyon rossz véget érhet…

Azt hiszem még életemben nem szórakoztam olyan jót mint ezen az estén. Muszáj volt szóvá tennem, Rose biztos egész este várta, hogy elmondjam hogy érzem magam…
Amikor belenéztem az előszobai tükörbe, Rose állt mellettem. most először látszott rajtunk hogy ikrek vagyunk. A hajunk szinte teljesen ugyanolyan hosszú volt, csak Rose- nak volt egy rövid fru fruja és lássuk be… kivasalva sokkal jobban nézett ki, mivel fokozatosra volt vágva. Rose szintén elképedve bámulta a tükörképeinket.
- Fokozatosra kellene vágatnom a hajam. – szólaltam meg halkan.
- Szerintem is. – bólogatott Rose mellettem. – Akkor ugyanolyan szép lennél, mint én.
- Ez kissé egoistán hangzott - néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Tudod Belle, régen beképzelt voltam, de már tökéletes vagyok.
Ezen nevetnem kellett. Vajon hány embernek süthette el ezt a poénját… persze én még nem hallottam.
- Levettem a balerinacipőt a lábamról, majd bementem a konyhába. Az asztalhoz mentem. Az asztal sarkán egy kibontatlan boríték volt. A címzett: Annabelle Rockfield. A kezembe vettem és ekkor vettem észre, hogy alatta volt még egy boríték, aminek Rose a címzettje.
- Nézd, Rose! Levelünk jött. – néztem hátra. Rose épp egy pohárba töltött vizet. Letette a poharat és mellém lépett.
- Vajon anyáék direkt hagyták itt? – vette el a borítékot.
- Nem tudom. – a boríték feladója: St. Helens gimnázium, Arrowwood. – Rose… a feladó…
Rose a borítékra nézett, majd egy kis fáziskésés után leesett neki
- Jézusom… ez az a suli amibe Elisabeth is járt… ahol boszorkányok tanulnak… Ki KELL bontanunk. – azzal tépkedni kezdte a boríték tetejét, hogy hozzáférjen a levélhez. Kivette a papírt, széthajtogatta, majd olvasni kezdte:
- Tisztelt felvételiző… - közelebb hajolt, mintha nem hitte volna el, hogy ez áll a papíron. – Felvételiző??? – nézett rám értetlenül. Én is ugyanolyan képet vágtam, mint ő. Kibontottam az enyémet is, és azon is ugyanez állt.
- Olvasd tovább.
- Inkább te. Te jobban értesz az olvasáshoz.
Rose bókolt nekem? Rose bókolt nekem! :)
- Hát jó. – mosolyogtam. – Felvételi szándékát megkaptuk, kérjük az adott időpontban jelenjen meg a szóbeli felvételin: október 22.-e,vasárnap, 11 óra. Mindenképp hozza magával a gimnáziumi ellenőrző füzetét, és a bizonyítványait. Elegáns öltözetben jöjjön. Tisztelettel, a vezetőség. És van még itt egy aláírás.
- Belle én nem akarok új suliba menni. – esett kétségbe.
- Hát én nem tudom. Ha már boszorkányok vagyunk… a boszorkányoknak a boszorkánysuliban a helyük nem? Hiszen, ha ekkora erő van a kezünkben, meg kell tanulnunk irányítani. – fejtettem ki a gondolatmenetem.
- Lehet… én túlfáradt vagyok ahhoz, hogy ezen gondolkodjak. Még amúgy is van egy napunk…
- Mindenképp meg kell beszélgetnünk anyáékkal. De most menjünk aludni. – javasoltam.
- Okés. – egyezett bele Rose, majd elindultunk kifelé a konyhából. Lekapcsoltuk a lámpát és alig láttuk a lépcsőfokokat, de olyan álmosak voltunk, hogy még félni se volt energiánk… - Jó éjt! – köszönt el Rose, majd bement a szobájába.
- Jó éjt neked is. – válaszoltam, majd én is bementem. Ezután már csak ahhoz volt erőm, hogy átöltözzek és bedőljek az ágyamba.

Nagyon furcsa álmom volt. Éjszaka valaki benézett az ablakomon. Sötét ruhát viselt és hosszasan bámult engem. Én csak a résnyire nyitott szemem át láttam, ahogy lassan suttog valamit arról, hogy „ő az akit keresünk”, aztán eltűnt. Mikor felébredtem reggel, azon gondolkoztam, biztos álom volt e, mert az ablakom nyitva volt. Egy kissé félni kezdtem mikor belegondoltam mi van, ha nem álmodtam, de megnyugtattam magam, hogy ide az emeletre nem tud felmászni senki. Kivéve persze egy boszorkányt. Jaj. Gondolatmenetemet anyu szakította félbe.
- Aki éjjel legény, legyen nappal is az! – mondta, mikor benyitott.
- Hány óra van? – nyögtem álmos hangon.
- 10 óra lesz mindjárt.
- Huh. Mindjárt kelek.
- Rendben. Teát vagy tejet kérsz reggelire? – jött a szokásos kérdés.
- Jó lesz a tea. Majd eszek hozzá pirítóst.
- Oké. – azzal kiment.

Lassan kikeltem az ágyból és felöltöztem. Jó kedvem volt, kialudtam magam, és emellett nagyon kíváncsi voltam, mit mondanak anyáék a levéllel kapcsolatban. Felöltöztem, összefogtam a hajam. Furcsa volt, hogy szög egyenes, de tetszett, mert így valahogy „menőbbnek” tűntem. A tükörből mintha Rose nézett volna vissza rám. A smink miatt alig különböztem így tőle. Furcsa volt.
Lerohantam a lépcsőn és leültem enni. Közben Rose is megérkezett.
- Jó reggelt és jó étvágyat! –mosolygott.
- Jó reggelt. – néztem rá.
Varázslás helyett elővett egy tányért, teletöltötte tejjel, majd gabonapelyhet szórt bele. Leült mellém. A levelek nem voltak sehol. Anyáék biztos eltették. Ezek szerint tudják, hogy belenéztünk. Gyorsan megreggeliztünk, majd a nappaliba mentünk. Anyu és apu a kanapén ültek. Előttük a kávézóasztalon a kibontott levelek.
- Leülnétek egy percre? – szólt anyu.
Bólogattunk, majd leültünk velük szembe.
- Ne haragudjatok, amiért kibontottuk, de olyan ritkán érkezik nekünk levél… - mutatott Rose a levelekre.
- Semmi baj. Fontos megbeszélnivalónk van. Ez a levél egy olyan iskolából érkezett ahová boszorkányok járnak. Ez még annyira nem fontos számotokra, de az már igen, hogy 16 éves korban lehet jelentkezni és minden boszorkánynak muszáj.
- Szóval mindenképp iskolát kell váltanunk? – kérdezte Rose.
- Igen. Sajnálom lányok, tudom, hogy nehéz, de muszáj megtanulnotok, hogyan kontroláljátok az erőtöket.
- És ez a suli érettségit is ad, vagy csak megtanít varázsolni? – kérdeztem.
- Érettségizni is fogtok, de az alap tantárgyakon kívül meg fogtok tanulni varázsolni.
- Klassz. Jó lesz megtanulni, hogyan ne égessek el mindent… - mondtam.
- És már ebben az évben átmegyünk, vagy csak jövőre? – kérdezősködött Rose.
- Holnap lesz a felvételi, és ezután egy héttel már oda mentek. – válaszolt apa.
- Mit kell tanulni a holnapi felvételire? – jutott eszembe.
- Semmit Belle. Mindössze néhány varázslatot próbáltatnak ki veletek, ha sikerül, felvesznek.
Nagyot sóhajtottam. Ez nekem nem fog menni. Mi van, ha csak Rose-t veszik fel?
- Ne aggódj, segítek. Megtanítok pár varázsigét. – nézett rám Rose, mikor észrevette, hogy félek.
- Köszi. – mosolyogtam.
- Belle hol a szemüveged? – váltott gyorsan témát apa.
- Az én hibám. Rajta próbáltam ki egy varázsigét és az óta lát. Tudom, felelőtlenség volt, Belle megsérülhetett volna, stb, de nem lett baj.
- Igazad van. Felelőtlenség volt. Többet ne próbáljátok ki egymáson a varázsigéket! – emelte fel a hangját anya.
- Többet nem fordul elő. – mondtam Rose helyett.
Egy kis ideig csendben ültünk, majd anya elment ebédet főzni, apa követte.
Na szép. Az egész életünk megváltozott, és csak egy hét kellett hozzá.
- Akkor? Most sulit váltunk? Pedig már úgy éreztem tetszem Adamnek… a fenébe… - hajtottam le a fejem. – Habár Ashleytől jó lesz megszabadulni…
- Ha a Szent Helens egy kollégium is, akkor el kell költöznünk? Jaj ne… - váltott témát Rose.
- Nehéz lesz megszokni… De lehet lesz pár helyes boszorkányfiú. – mosolyogtam. Rose elnevette magát.
- A fiúkra inkább a varázsló szó illik. A boszorkány túl csajos. – mosolygott. – Na de most gyakorolnunk kell holnapra! – azzal felpattant és elindult felfelé a lépcsőn.
- Szerintem jobb lenne ha kimennénk a kertbe, nem? – javasoltam.
- De… akkor várj meg kint, mindjárt viszem a könyveket.
Kimentem az udvarra.


Rosalie

Azt hiszem, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy Bellet megtanítsam néhány alapvető varázsigére. De egyre rosszabb dolgok történtek, amint varázsolni kezdett… kigyulladt az avar alattunk, majdnem fejen talált egy bőr focilabda és még sok hasonló. Egyszerűen nem ment neki. Nem értem miért. Pedig mindent pontosan ugyanúgy csinál, mint én. Közel másfél óráig próbálkoztunk, aztán amikor már több veszélyes dolog történt körülöttünk, inkább abbahagytuk az egészet.

Este valahogy nem jött álom a szememre. Kicsit izgultam a másnap miatt. Úgy gondoltam, ezt csak egy emberrel lehet megbeszélni: Bellel. Így hát fogtam magam, felkeltem és kiosontam a folyosóra. Halkan kopogtam Belle szobájának ajtaján. 
- Belle? – suttogtam, ahogy résnyire kinyitottam az ajtót – Alszol?
- Nem – felelte – nem tudok.
Erre odamentem az ágyához, ő kicsit arrébb húzódott, hogy mellé férjek. Néhány percig némán feküdtünk egymás mellett, majd én törtem meg a csendet:
- Izgulok a holnapi felvételi miatt.
- Neked egyszerűen nincs miért izgulni – fordult felém – Biztosan felvesznek. Viszont engem… - sóhajtott.
- Téged is fel fognak venni – jelentettem ki, a lehető legmagabiztosabban.
- Honnan tudod? Nem is tudok varázsolni! – fakadt ki. – Kész katasztrófa vagyok!
- Jaj, dehogy – mondtam, de nem tudtam, hogy folytassam.
Megint csönd következett, aztán úgy döntöttem visszamegyek a szobámba és megpróbálok aludni.
- Akkor jó éjt! – köszöntem el – És ne izgulj, minden rendben lesz – igyekeztem megnyugtatni.
Ez után sem mondhatnám, hogy túl gyorsan elnyomott volna az álom. Még órákig forgolódtam, mikor végre sikerült elaludnom.

Reggel fél kilenckor kellett volna kelnünk. Ezzel szemben én már 7-kor fölriadtam. Azt álmodtam, hogy a felvételin Belle miatt az egész suli kigyulladt és nekem kellett egyedül eloltanom… Biztató álom…
A fürdőszobában összefutottam Bellel. Váltottunk pár szót, kiderült, hogy még mindig úgy gondolja, nem fogják felvenni. Inkább hagytuk a témát, és mentünk reggelizni. Anya és apa tegnap este kikeresték Arrowwoodot a térképen, azonban semmiféle sulit nem jelöltek a közelben. Úgy gondolták, odamegyünk, aztán majd megkérdezünk egy járókelőt, merre kell menni.
Hát ez azért nem volt ilyen egyszerű. Már két órája utaztunk, be is értünk Arrowwoodba, megkérdeztünk három embert, de egyikük se tudta megmondani, hol van a St. Helens Gimnázium. Végül valahogy rábukkantunk egy erdei útra, aminek sehogy se akart vége lenni. Végső elkeseredésünkben megálltunk az út szélén. Anyuék a térképet bújták, míg mi sétáltunk kicsit. Ekkor történt valami rendkívül furcsa dolog. Amikor közelebb léptünk egy hatalmas bokorhoz, az megmozdult. Nem úgy mintha, egy madár mocorogna benne, hanem úgy, mintha szét akarna nyílni előttünk. Kinyújtottam felé a kezem, mire az valóban szétnyílt, szabad utat hagyva nekünk.
- Anya! Apa! – kiáltottam, majd bemutattam nekik a nagy felfedezésünket.
- Akkor hát, indulás! – tolt minket előre apu.
Én léptem be először, utánam Belle és… és ennyi volt, ugyanis apuékat nem engedte a bokor. Ez elég hülyén hangzik, de így volt. Egyszerűen nem tudtak bejönni utánunk. Így hát Bellel nekivágtunk az ismeretlennek.
Azt vártam, hogy tüskés bokrokon kell majd átverekednünk magunkat, aztán pedig használnom kell a sebbegyógyítós varázsigét. Ehelyett, kikövezett út és gyönyörű pázsit várt minket. Bellel mosolyogva összenéztünk, majd felnéztem és megláttam a sulit…
A legkevésbé sem hasonlított egy iskolához. Inkább egy erődhöz, vagy egy várhoz. Valamilyen különleges szürke téglából építették, tetején pedig vörös cserép volt. Magas, karcsú tornyai az ég felé nyúltak, falát csúcsos ablakok díszítették. A bejárata pedig leginkább egy középkori váréhoz hasonlított. A „suli” előtt egy hatalmas park terült el padokkal, növényekkel. Az már sokkal hétköznapibb volt. Leszámítva azokat a fiatalokat, akik ott töltötték szabadidejüket. Kinézetre teljesen átlagosnak tűntek, de ha az ember jobban megnézi őket, már egyáltalán nem azok. Egy szőke copfos lány buborékot fújt a varázspálcájából, egy szemüveges fiú egy padon ücsörgött és a kezében lévő könyvet olvasta, amely magától lapozódott, két nevetgélő lány egy labdát dobált egymásnak, de a kezükkel hozzá se értek a játékhoz… Azt hiszem kissé elbambultam ezeket látván.
- A felvételire jöttetek? – lépett oda hozzánk egy mosolygós, szeplős lány St. Helens-es pólóban.
- Igen – válaszolt Belle.
- Akkor gyertek velem, megmutatom, melyik terembe kell menni – mondta, aztán elindult a suli bejárata felé. Mi pedig szó nélkül követtük.
Besétáltunk a hatalmas fa kapun és elénk tárult az iskola aulája. Ez is óriási nagy és magas volt! Stílusában majdnem ugyanolyan volt, mint az épület kívülről, egy két modernebb dologtól eltekintve. Itt már csönd volt, nem volt a sulin belül senki. A szeplős lány a lépcsőn felfelé vezetett minket. És csak mentünk és mentünk egyre följebb. Aztán végül megálltunk. Kissé lihegve vártuk, hogy mi fog történni. 
- Itt leülhettek – mutatott a fal mellett lévő vörös bársonnyal borított székekre – még várnotok kell egy kicsit.
- Rendben – bólogatott Belle illedelmesen. Én az ámulattól továbbra sem tudtam megszólalni.
- Van valami kérdésetek esetleg? – nézett ránk kissé sürgetően.
- Nincs – ingatta a fejét Belle.
- De – vágtam közbe – Nekem lenne egy kérdésem.
- Igen?
- Merre találom a mosdót?- kérdeztem, mire Belle elnevette magát. Most miért? Szükségem volt egy WC-re.
- A folyosó végén balra – mondta a lány mosolyogva.
- Köszönöm – mondtam, majd elindultam a mosdók felé.
Kicsit félelmetes volt egyedül végig menni azon a kihalt folyosón, de megérte, mert még a WC is különleges volt! :D
Mikor visszamentem a kijelölt terem elé, már nem csak Belle ült ott, hanem egy sötét hajú fiú és egy göndör lány is. Gondolom ők is felvételizni jöttek.
- Rose, te leszel a következő – súgta oda nekem Belle, mikor leültem mellé.
- Máris? – ijedtem meg kicsit, mire Belle vállat volt.
Nem volt időm sokáig izgulni, mert kb. öt percen belül nyílt a terem ajtaja. Egy fekete-fehérbe öltözött, vörös hajú lány jött ki, nekem pedig be kellett mennem. Belle még egy utolsó bíztató pillantást vetett rám, aztán beléptem az ajtón.
Kicsit ledöbbentem, mert arra számítottam, hogy hosszú csillagos köpenyben és olyan boszi-sapkában ülnek majd ott a tanárok, ehelyett csak egy egyszerű szemüveges, öltönyös férfi és egy ősz hajú nő fogadott.
- Miss. Rosalie Rockfield, igaz? – néztek rám.
- Igen, én vagyok – bólintottam, majd leültem a tanárokkal szemben.
Ezután feltettek néhány kérdést. Olyanokat, hogy honnan jöttem, miért választottam ezt az iskolát, mióta tudok a boszorkányokról, tudok-e már valamilyen varázsigét stb. Okosan válaszoltam minden kérdésükre, be is mutattam nekik a „mobilito” varázsigét. Aztán kiraktak elém egy kis, éretlen zöld almát.
- Mond ki a következő varázsigét az almára – utasított a férfi – Engorgio.
- Rendben – fújtam ki a levegőt, majd becsuktam a szemem, koncentráltam és kimondtam:- Engorgio!
Ahogy kinyitottam a szemem, láttam, hogy az alma megnőtt, gyönyörű piros gyümölccsé érett. Erre büszkén elmosolyodtam. A tanárnő valamit jegyzetelt a füzetébe, majd felnézett és azt mondta:
- Rendben van, Miss. Rockfield, az „A” osztályba kerül. Október 25-én szeretettel várjuk itt, a St. Helens-ben. További szép napot! Kérem, küldje be a következő felvételizőt… - kezdte, lenézett a papírjaiba, majd folytatta – Miss. Annabelle Rockfieldet.
- Igen, persze – feleltem, majd kimentem a teremből és intettem Bellenek, hogy ő következik.
Aztán elégedetten mosolyogva leültem a bársony székre, vártam és izgultam Belle-ért. Tíz perc telhetett el, mikor végre nyílt az ajtó és Belle lépett ki rajta. 
-Na? – ugrottam oda mellé – Mi volt?- kérdeztem, miközben elindultunk lefelé a hosszú lépcsősoron.
- Azt mondták, „B” osztályos leszek – mondta a lényeget.
- Nekem A-t mondtak. Ezek szerint nem kerülünk egy osztályba…
- Kár – mondta – Eléd is kiraktak egy éretlen almát? – kérdezte aztán.
- Aha – bólintottam – azt kellett rá mondanom, hogy „engorgio” és az alma szép piros és nagy lett.
- Piros és nagy? – csodálkozott – az enyém kicsi és rohadt lett – mondta és elnevette magát.
- Hát... biztos megvan annak is az oka, hogy mindenben csak kárt tudsz tenni. Kíváncsi leszek. Azt hiszem ebben a suliban minden kérdésünkre választ kapunk majd.
Belle egyetértően bólogatott. Nem sokkal később, már ki is értünk a kapun és újra a nyüzsgő fiatalokkal teli parkban találtuk magunkat.
- Akkor most… vissza a bokorba? – kérdeztem kissé bizonytalanul.
- Szerintem csak végig az úton aztán majd lesz valami.
Így hát elindultunk a hosszú kikövezett úton. 
És akkor láttam meg a világ legesleghelyesebb pasiját. Egyedül ült egy padon, nem volt körülötte senki. Farmert, fehér pólót és tornacipőt viselt, mint egy átlagos tizenéves srác. Szőke tincsei szanaszét álltak. Karját keresztbefonta a mellkasán és csak bámult. Azt hiszem engem. Gyönyörű kék szemei voltak, amik valahogy… nem is tudom… mintha megigéztek volna. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Azt hiszem teljesen transzba estem, mert csak akkor eszméltem föl, amikor Belle megrázta a vállam:
- Hahó! Rose! Itt vagy?
- Mi? – néztem rá hirtelen „visszacsöppenve a valóságba”.
- Mit bámultál annyira? Teljesen kikapcsoltál…
- Bocs – mondtam – de te nem láttad? – csodálkoztam, mert nem értettem, hogy nem lehet egy ilyen srácot észrevenni.
- Mit? - értetlenkedett.
- Hát azt a srácot! Ajj, Belle, nem igaz hogy nem szúrtad ki rögtön!
- Hát bocs, de nem arra koncentráltam.
- Akkor most nézz oda! – biccentettem a padon ülő fiú felé.
- Az a szőke? – kérdezte, mire bólintottam – nem csúnya, de nekem nem jön be.
- Nem csúnya?! Hogy nem csúnya?! Belle, az a srác egyszerűen gyönyörűűű!! - áradoztam.
Aztán lassan az út végére értünk, ahol csak ki kellett menni a kapun és máris abban a bokorban voltunk, ahol bementünk.


Szöveges mező

Ide szövegelj...