Szöveges mező

Ide szövegelj...

4. fejezet

Annabelle

Tudtam, hogy Rose nem bírja majd sokáig mellettem (vagy ennyi könyv mellett) gyorsan elmenekült. Vele ellentétben, engem érdekelt ki írta ezt a naplót. Vajon ki lehetett Elisabeth Cutteridge? Végre találtam valami elfoglaltságot ebben az unalmas házban. Fogtam a dobozt és levittem a nappaliba. Arra számítottam, hogy Rose-t ott találom, de nem volt sehol. Biztos kiment a tó partjára- gondoltam. Eszembe jutott, lehet találok még egy-két érdekes dolgot a padláson, így visszamentem. A földön volt még jó pár doboz. Lefújtam az egyikről a port, majd belenéztem. Egy bordó színű ruha volt benne. Csak az anyagát láttam, hogy melyik korból való, nem tudtam megállapítani. Kivettem, óvatosan. Attól féltem szétporlad a kezemben… Kisebb ruhadarab volt, mint hittem. Egy egyszerű szoknya. Az alja csipkés volt. A hosszát tekintve, földig ért. Magamra próbáltam, és megállapítottam, hogy soha nem venném föl. Utcára biztos nem. Letettem a doboz mellett lévő antik asztalra, majd megnéztem mi van még a dobozban. Meglepődtem, mikor láttam, a szoknyához tartozik egy felső rész is. Szintén bordó színű. Az ujja a könyökömig ért, vége szintén csipkés volt. Ezt is az asztalra tettem. A dobozban volt még egy szoknya és egy felső, de az világoskék színű. Mindent kipakoltam a dobozból és már csak két fűzőt találtam. Még sose volt a kezemben fűző, de felismertem, hogy a két ruhához tartozik. Hirtelen az az ötletem támadt, mi lenne, ha felpróbálnám. gyorsan le is tettem erről az ötletről, Rose biztosan hülyének nézne… Mindent visszapakoltam, és lementem a nappaliba. Kivettem a naplót a dobozból, leültem a kanapéra és olvasni kezdtem.


"Az 1823. év szeptemberének első napja:
Kedves naplóm!
Elérkezett a nap, melytől egész nyáron rettegtem. Már a tegnapi nap berendezkedtem új hálótermembe, de még nem találkoztam hálótársammal. Ez a leány valószínűleg a nap folyamán érkezik. Az Arrowwoodi iskola meglehetősen félelmetes külsejű, belül még ijesztőbb. Két tornyában vannak a hálótermek, a jobb oldali csigalépcső a fiúk, a baloldali a leányok hálótermeihez vezet. Az én hálótermem a kőtorony legfelső szintjén található. Az ablakomból kinézve a völgyet tekinthetem meg, gyönyörű látvány. Naplemente idején a nap sugarai a szobám falát vörösre festik. Bár ez lenyűgözően hangzik, mégsem egészen az. Úgy érzem nem kéne itt lennem. Tudom, hogy ha itt maradok, valami szörnyű esemény fog történni. Bár lenne mellettem valaki, és ne kéne egyedül átélnem mindezt."


Felnéztem. Azon tűnődtem, vajon a ruhák amiket találtam Elisabethé voltak? Kiváncsi voltam a folytatásra, ezért lapoztam pár oldalt, majd tovább olvastam.

"Az 1823. év Novemberének 13. napja.
Kedves naplóm!
Boszorkányok? Nem tudnak megbékélni a gondolattal, hogy két csoportra vannak osztva? Bár ne lennék én a fény oldalán! Móresre tanítanám őket és egykettőre megbékélne mind!"


Üveges tekintettel néztem fel. Első gondolat ami eszembe jutott: OMG. Visszaolvastam még egyszer. Nem káprázott a szemem… ezt írta. Úgy gondoltam lehet többre mennék, ha elolvasnék minden napot, mint hogy össze-vissza olvasgatok bele… Visszalapoztam.


"Az 1823. év Augusztusának 4. napja.
Kedves naplóm!
Már csak 25 nap, és az életem megváltozik. A gondolataim, mind egy szó köré terelődtek: boszorkány. Léteznek? És ha igen, én is közéjük tartozok? A születésnapom napja óta képes vagyok varázsolni. Ha a kezemet ráteszem egy hervadt virágra, az nyomban kivirul. Ha egy embernek mélyen a szemébe nézek rögtön mosolyogni kezd. Ha hozzáérek egy elszakadt ruhadarabhoz, az nyomban megjavul, és a szakadásnak nyoma veszik. Az emberek nem hinnék el ezt nekem. Senkinek nem mondtam el, mire vagyok képes. Bár lenne valaki, aki segít nekem rájönni, miért történik ez velem!"


Felnéztem. Lehet furán hangzik, de én hiszek neki. Mi van ha ez az egész tényleg igaz? Velem is hasonló dolgok történtek. Fogtam a könyvet, és kimentem az udvarra. Nevetségesen hangzik, de ki akartam próbálni, amit Elisabeth leírt. Körbenéztem. Nem telt el sok idő, mire találtam egy hervadt virágot. A kertben sok volt, mivel tavasz vége volt. A szemem megakadt egy tulipánon. A szirmai már hullani kezdtek. Leültem a földre a virág mellé. Egy hang megszólalt a fejemben:
- Annabelle te nem vagy normális. – Csak a fejemet ráztam.
Sóhajtottam egyet, majd összedörzsöltem a kezem. Mély lélegzetet vettem az orromon, majd a számon fújtam ki. A mutatóujjam hegyét a virágra tettem. Becsuktam a szemem és koncentráltam.
Semmi.
Megint vettem egy mély lélegzetet. Erősen koncentráltam, elképzeltem magam előtt a tulipánt. Hirtelen elkaptam az ujjam. Az ujjam hegyéhez valami forró dolog ért. Kinyitottam a szemem és a látványtól ledöbbentem. A tulipán egyszerűen kigyulladt. A szirmai lassan elégtek, majd a szára és a levelei is. Egy pár másodperc elteltével a virág helyén egy kis porhalmaz volt. Egy ideig dermedten bámultam a virág helyét.
- Mi történt? Miért bámulsz magad elé? Rosszul vagy? – kérdezte Rose.
- Ez hihetetlen. – nyögtem halkan.
- Mi? Mi történt? – kérdezte kíváncsian Rose.
- Nem fogsz hinni nekem.
- De! Mondd el!
- Azt hiszem inkább megmutatom… - néztem fel.
Felkeltem, és körbe néztem új virágot keresve. Nem messze volt egy hervadó tulipán. Odamentem mellé és leültem. Rose csöndben leült mellém.
- Előre is szólok, nem biztos, hogy megint sikerül… - néztem Rosera.
- Nem baj, csak csináld már. Szétvet a kíváncsiság.
A virágra néztem. Mindent úgy csináltam, mint előzőleg. Mély levegőt vettem, majd a virágra tettem az ujjam. Becsuktam a szemem, és vártam. Kinyitottam a szemem. Semmi. Megint becsuktam, és eszembe jutott, lehet a haragomtól gyulladnak ki a tárgyak… Mint a pad is. A virágra is haragudtam, mert nem történt vele semmi. Tehát csak haragra van szükség…
- Belle, mit csinálsz? – kérdezte Rose. Kissé meglepett volt, de viccesnek találta ahogy ülök és koncentrálok.
- Várj. Mindjárt.
- Oké… nem szóltam… - azzal elhallgatott.
Újra becsuktam a szemem, és Ashleyre gondoltam. Összeszorítottam a szemöldököm amikor megjelent a képe előttem. Rengeteg harag gyűlt bennem, ahogy felidéztem a bulin történteket. Megjelent a szemem előtt ahogy Adammel csókolózik…
Belle!! Belle nyisd ki a szemed! – hallottam Rose sikolyát.
Felpattant a szemem. A virág helyén egy porhalmaz feküdt. Oldalra nézve Rose ijedt arcát pillantottam meg.
- Mi történt? – kérdeztem zavartan.
- A tulipán kigyulladt, és hatalmas lánggal leégett… - dadogta. – Mi volt abban a naplóban???
- Nem tudom. Azt hittem Elisabeth egy bolond ember volt, de most már kételkedek ebben. Azt hiszem neked is meg kéne próbálnod.
- Hát jó… Szerintem is. – Hogy csináltad? – kérdezte.
- Tedd az ujjad arra a tulipánra. – mutattam a mellette lévő hervadt virágra. – Jó. Most csukd be a szemed… És… várj. Most összezavarodtam.
Kinyitotta a szemét és rám nézett.
- Miért?
- Várj egy pillanatot. Mindjárt jövök. Egy perc. – azzal felpattantam és befutottam a házba. Felvettem a könyvet a kanapéról és visszafutottam Rose mellé. Leültem és kinyitottam a könyvet.
- Itt a könyvben azt írja: „Ha a kezemet ráteszem egy hervadt virágra, az nyomban kivirul.” Tehát Elisabeth valami szépre gondolt és a virág feléledt. Nekem ennek az ellentéte történt… a virágom elégett.
- Tényleg. Lehet még bele kell jönnöd.. Habár így is elég bizarr ez az egész…
- De nézd itt meg azt írja: „Boszorkányok? Ne…”
- Boszorkányok?? Oké.. ezt fel kell dolgoznom.
- Ezzel én is így voltam. Furcsa amiket ír, de én elhiszem. Pont az előbb történtek miatt.
- Mindig is akartam valami természetfeletti erőt… Lehetséges, hogy te is boszorkány vagy?
- Fogalmam sincs. De Elisabeth az volt. Valamiért ebben biztos vagyok. És nézd, így folytatja: „Nem tudnak megbékélni a gondolattal, hogy két csoportra vannak osztva?” Tehát ezek szerint a boszorkányok különböznek és két csoportra oszlanak…
- Mi van, ha te a másik csapatba tartozol?? – kérdezte. Meglepő volt Rose gondolatmenetét hallgatni. Még sosem láttam rajta hogy gondolkodott valamin.
- Meglehet… Akkor megpróbálod te is?
- Aha… - mondta és az ujját a virág szirmára tette. Becsukta a szemét. Egy perc is eltelt, de nem történt semmi. Kinyitotta a szemét.
- Mire gondoltál? – kérdeztem.
- Arra mikor Mrs. Brick közölte hogy meghúz fizikából. Hú… hogy én milyen pipa vagyok arra a nőre… Legszívesebben megfojtanám.
- Várj. Mi lenne ha valami szépre gondolnál? – váltottam gyorsan témát.
- Mondjuk Adam Fuller seggére? – nyújtotta ki a nyelvét.
- Mondjuk. – ezen mindketten nevettünk. Furcsa pillanat volt.
Mikor csönd lett, Rose megint rátette az ujját a tulipánra és koncentrált. Eltelt egy kis idő… de semmi sem történt. Kinyitotta a szemét.
- Ez nem igazság! Neked miért sikerült? - nézett rám.
- Nem tudom… Majd később megpróbálod megint. Hé figyelj! – eszembe jutott mivel terelhetném el a szomorúságát. A padláson egy dobozban találtam két fűzős ruhát. Felpróbáljuk? Tudom, hülyén hangzik de imádom az ilyen ruhákat.
- Jó ötlet! – pattant fel. Arra számítottam, hogy azt mondja hülye ötlet, de nem ez történt.
Elindult a ház felé. Annyira meglepett a reakciója, hogy lefagytam és csak néztem, ahogy fut a ház felé. Oldalra néztem, és felkiáltottam:
- Rose!!! GYERE VISSZA! EZT LÁTNOD KELL! – teli torokból kiabáltam.
Megfordult és elindult visszafelé. Én csak a virágot bámultam. Már nem egy hervadt virágot láttam, helyén egy gyönyörű tulipán volt. Csodálatos látvány volt.
- Azt a rohadt! – fejtette ki Rose a gondolatait.
- Egyetértek. – vigyorogtam.
- Na jó én megcsípem magam. Lehet álmodok… de ha nem akkor meg: Uramisten!
- Ja… menjünk vissza a padlásra. Fel akarom venni azt a ruhát.
- Okés. Enyém a zöld! – azzal futni kezdett.
- Nincs is zöld! – futottam utána.


Rosalie

Kezdtem elhinni ezt az egész boszorkányosdit. Hihetetlen, de mégis… varázsoltam! Azt hittem ilyen csiribí-csiribá dolog csak a mesékben van, de most azt kell, hogy mondjam, elhiszem, hogy van ilyen. Hiszen a saját szememmel láttam, hogy az a virág kivirult.
A másik furcsa dolog pedig az, hogy kezdtem élvezni az ittlétet Annabellel. Sosem hittem, hogy ezt valaha kimondom, de így van.
Szóval újra felmentünk a padlásra és Belle megmutatta nekem a két ruhát, amit talált abban az ősrégi ládában. Tiszta por volt mindkettő, mégis fölpróbáltuk őket. Én a kéket, Belle pedig a bordót. A fűző kicsit szűk volt, és kényelmetlen, de azért úgy összességében nagyon is jól néztünk ki benne.
- Úgy festesz, mint egy hercegnő – mondtam kedveskedve (igen, én kedveskedve mondtam valamit Bellenek).
- Te… - kezdte Belle, majd egy kis szünetet tartott – nem, te nem igazán hasonlítasz egy hercegnőre – fejezte be, mire kicsit fölszaladt a szemöldököm – Úgy értem, melírcsíkos haj, füstös szemek, na meg az a tornacipő… nem túl hercegnős.
- Neked meg a szemüveged nem hercegnős – vágtam vissza, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés.

Ez fura volt. Kezdtünk úgy viselkedni egymással, mint két igazi jó testvér. Együtt nevettünk. Talán mégis bejön anyuék terve…
Lementünk a nappaliba, kicsit bohóckodtunk a tükör előtt és csináltunk pár fotót is. Mikor kezdtük unni magunkat, visszamentünk a padlásra. Belle elkezdte visszapakolni a ruhákat a ládába, mondván, hogy jobb, ha mindent rendben hagyunk. Én ennek meghiúsítására törekedtem, azaz egy másik dobozból szorgosan pakoltam elő mindenfélét. Többnyire csak poros könyveket találtam. Eleinte még bele-belenéztem némelyikbe, aztán már azt se, csak automatikusan pakoltam kifelé. Az egyik könyvből azonban kicsúszott valami. Egy régi, fekete-fehér fényképet tartottam a kezemben, amely egy fiatal lányt ábrázolt régi ruhában. A hátulján bonyolult, cirkalmas betűkkel ez állt: Elisabeth, 1823.
- Belle, nézd mit találtam – mondtam és Belle orra alá toltam a képet.
- Mi ez? – kérdezte és kivette a kezemből a fotót.
- Azt hiszem ez az az Elisabeth, akinek a naplóját olvastuk – magyaráztam.
- Hol találtad? – kíváncsiskodott.
- Valamelyik őskori könyvben – feleltem kurtán.
- Rose, 1823 nem az őskorban volt – világosított fel.
- Nem is ez volt a mondandóm lényege – mondtam a szememet forgatva.
Belle a kezébe vette a földön heverő könyvet és belelapozott.
- Obstinatus Domus: a vérzés elállítása, seb gyógyítása,Supsidi
um: étel előállítása… – olvasott bele hangosan, majd néhány perc néma olvasás után folytatta – Lehet, hogy hülyén hangzik, de szerintem ez egy varázsigés könyv – jelentette ki Belle.

- Hát… én már ezt is simán elhiszem – mosolyodtam el – Próbáljuk ki! – mondtam elszántan.
- Ööö… oké. Kezdjük mondjuk ezzel a Supsidiummal, úgyis éhes vagyok.
- Oké, de pontosan mit is kell csinálni? Nem írja a könyv? – kérdeztem és elvettem Belletől a könyvet - Itt azt írja: „Koncentrálj erősen az adott dologra, amit elő szeretnél varázsolni, és mondd ki hangosan a varázsigét.” – olvastam fel.
- Oké, akkor megpróbálom – mondta Belle, és lehunyta a szemét.
Néhány másodpercig koncentrált, majd kimondta:
- Supsidium! – kinyitotta a szemét és szomorúan vette tudomásul, hogy nem történt semmi – Most miért nem működik? – tette fel a kérdést, amire egyikünk sem tudta a választ.
- Na, várj, majd én! – nyomtam Belle kezébe a varázsigés könyvet. Lehunytam a szemem, és egy hatalmas hamburgerre gondoltam… - Supsidium! – kiáltottam, aztán kinyitottam a szemem.
- Azta! – kiáltott fel Belle.
- Azt a rohadt! – vigyorodtam el hirtelen, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, amit láttam: a földön, egy tányéron egy hamburger volt. Pontosan olyan, amilyenre gondoltam – A vacsora tálalva, mehetünk enni! – tapsikoltam boldogan, fölkaptam a tányért és lesiettem a lépcsőn.
Belle utánam szaladt, de szokásához híven bénázott, elesett a lépcsőn és lehorzsolta a térdét. Így hát adott volt a lehetőség a „sebgyógyítós-varázslat” kipróbálására. Már épp kezdtem volna a varázslást (vagy mit), mikor Belle közbeszólt:
- Hadd próbáljam én, hátha most menni fog – kérte, mire én csak megrántottam a vállam és kíváncsian figyeltem, ahogy Belle koncentrál, majd kimondja - Obstinatus Domus! – és megint semmi.
- Megpróbálhatom? – néztem a kissé csalódottnak tűnő Bellere, aki szótlanul bólintott.
Amint kimondtam a varázsigét, Belle térdéről eltűnt a seb, nyoma sem maradt.
- De… én ezt nem értem – bámult maga elé Belle – Nekem miért nem sikerül? Úgy csinálom, ahogy le van írva és mégsem. És neked miért megy olyan simán? És nekem miért nem? – ismételte a kérdést inkább csak úgy magának.
- Jajj, Belle, te már csak ilyen lúzer vagy… - szóltam el magam véletlenül, mire Belle kissé ledöbbent, hogy ilyet mondtam neki. Felállt és szó nélkül elindult fel, az emeletre. – Belle! – szóltam utána, de nem fordult vissza – Én… nem úgy értettem. Ne haragudj! Én tényleg nem akartalak megbántani… – próbáltam mentegetőzni, de már késő volt – Basszus – motyogtam halkan, mert tényleg nem állt szándékomban megbántani Bellet, amikor már egészen jóban voltunk… véletlen csúszott ki a számon. Tényleg.


Annabelle

Gondolkodás nélkül felrohantam a szobámba. Először azt hittem mindjárt sírva fakadok, de ez az érzés átalakult haraggá. Felrohantam a lépcsőn és becsaptam magam után a szoba ajtaját. Az ablakhoz rohantam, de az ágy sarkában megbotlottam és majdnem hasra estem. Sikerült megkapaszkodnom az asztalba így csak a térdemet ütöttem be. Még egy ideig némán ültem a földön, majd mikor feltápászkodtam, a térdemhez kaptam a kezem. Eddig fel sem tűnt, hogy lehorzsoltam. A tenyerem kissé véres volt, de nem törődtem vele. Tudtam mit kell tennem. A sebre tettem a kezem.
- Obstinatus Domus! – suttogtam. Becsuktam a szemem, de ahelyett, hogy a sebre koncentráltam volna, Rose arcát láttam, amint kimondja mekkora lúzer vagyok. A szemem megtelt könnyel. Visszaültem a földre és a térdemre hajtottam az arcom. Nem tudom meddig ülhettem így. Mikor már nem sírtam, csak ültem egy helyben, csukott szemmel, és semmire se gondoltam. Úgy tűnik sikerült lenyugodnom. Igazából nem voltam dühös Rose-ra amiért ezt mondta, sokszor hallottam már ezt tőle korábban is. Az zavart, hogy az elmúlt pár napban úgy tűnt, hogy Rose már nem tekint annyira ellenségének. A köztünk lévő falon mintha már rések keletkeztek volna, de ezeket az apró réseket Rose most sikeresen betapasztotta. Lehet nem gondolta komolyan amit mondott, de nagyon fájt. Ráadásul az is rosszul esett, hogy nekem nem ment ez a varázslás dolog. Ha Rose kimond egy varázsigét, minden kivirul. Ha én mondom ki, minden elég, vagy porrá lesz. Nem értettem, miért. Még fel se fogtam, mire vagyunk képesek, már elment a kedvem az egésztől. Hangokat hallottam a fürdőszobából. Rose zuhanyozott. Ezek szerint így elment az idő. Amit furcsálltam, hogy Rose nem hallgatott zenét a telefonján.

Felkeltem a földről és leültem az ágyamra. Elővettem az egyik naplót, ami az éjjeliszekrényemen volt, és olvasni kezdtem. Elisabeth nem írt semmi különöset, csak azt írta le, milyen órákra tanult. Egy kissé mintha unalmas lett volna, de azért elolvastam minden részletet. Egy mondatra kaptam fel a fejem: „Eric meghalt. Egyenlőre nem tudják a tanárok, miben. Állítólag betegségben. Az egész iskola gyászolja. Én nem ismertem, csak azt tudtam róla, hogy ő az A osztályba jár, tehát a mi csoportunkhoz tartozik. Lehetséges, hogy egy B csoportos ölte meg?? Lehet, túl sokat gondolkozom ezen. Remélem fény derül az igazságra, minél előbb. Ma egész nap Baltazarral voltam, nehéz felfognia, hogy elveszítette az egyik barátját. Mindenkinek kötelező a fekete ruha és a kalap.”
Ekkor Rose lépett be a szobába. Annyira belemerültem az olvasásba, észre se vettem, hogy közben elkészült. Hajára egy törülközőt csavart, biztos hajat mosott.A kezében egy tányér volt.
- Hoztam neked vacsorát. – mondta, miközben belépett. – Meleg szendvics.
Nem szóltam. Ránéztem, és láttam, hogy lábán egy hatalmas seb volt. Pont a jobb térdén, ahol nekem is. Meg akartam kérdezni, mi történt a lábával, de tartottam magam az elhatározásomhoz, miszerint nem szólok hozzá.
- Ha nincs rá szükséged, visszavihetem. – szólalt meg végül hosszú csönd után.
- Nekem rád nincs szükségem. – közöltem egyhangúan.
- Oké… – suttogta, miközben letette a tányért a földre. Azután megfordult, és kiment.
Egyedül maradtam a szendvicsemmel. Felvettem a tányért és letettem az asztalra. Felkapcsoltam a lámpát, hogy lássak. Nagy levegőt vettem, majd becsuktam a szemem. A szendvicsre gondoltam, és elképzeltem, ahogy megjelenik a tányéron még egy belőle. Alig tudtam figyelni, mert Rose beindította a hajszárítóját.
- Supsidium! – suttogtam. Most erősen koncentráltam, muszáj, hogy sikerüljön- gondoltam.
Kinyitottam a szemem. A tányéron nem volt semmi. Eltűnt a szendvicsem, csupán néhány morzsa maradt utána.
- Nem igaz! – morogtam, mire a lámpa nagy sistergéssel eloltódott. Rose hajszárítója már nem szólt. Legszívesebben sikítottam volna, amiért semmi se sikerült, de inkább visszaültem az ágyamra. Pár perc múlva Rose lépett be a szobába. A haja vizes volt, kezében hajszárító.
- Ezt te csináltad? – nézett rám.
- Igen. – nyögtem, de nem néztem rá.
- Kösz szépen… megtennéd, hogy nem próbálkozol varázslással? Még a végén ránk dől a ház. – mondta halkan.
Nem mondtam semmit.
- Na jó… kimegyek, megnézem működik- e a főkapcsoló. – azzal kilépett. Csendben ültem, míg vissza ne ért. – Úgy tűnik kivágtad az áramot az egész házban. Szuper.
- Nem direkt volt… - mondtam. – Meleg víz van?
- Van. Azt még nem tetted tönkre. – mondta bosszúsan.
Felkeltem, fogtam a hálóingem és kimentem. Lepakoltam a fürdőszobába és lezuhanyoztam. Hál’ istennek meleg víz még volt. Mikor készen lettem, visszamentem a szobába. Rose már valószínűleg aludt. Kiterítettem a törölközőmet, majd én is bebújtam a takaróm alá. Egy kicsit még mindig féltem a sötétben, de annyira már nem, mint első éjszaka. Nagy nehezen, de végül elaludtam.

Reggel, mikor felkeltem, rettenetesen fájt a gyomrom. Persze nem csodálkoztam… Meg kellett volna ennem azt a meleg szendvicset ahelyett, hogy eltüntettem…
Felöltöztem, és lementem a konyhába. Rose nem volt sehol. Kinyitottam a hűtőt, és örömmel láttam, hogy maradt még egy kis sonka és vaj is. A szekrényben nem volt kenyér. Hátranéztem és az asztalon volt egy kenyér. Biztos Rose varázsolta… mindenesetre én is ettem belőle. Miután megreggeliztem, kimentem az udvarra, hátha meglátom Rose-t. A móló szélén ült, zenét hallgatott. Elindultam felé, hogy köszönjek neki, de eszembe jutott, hogy haragban vagyunk.
Ekkor egy autó motorjának hangját hallottam meg. a hátam mögé néztem, és a mi kocsinkat pillantottam meg.
- Anya! Apa! Hála istennek hogy itt vagytok! – kiáltottam, miközben az autóhoz rohantam. Mikor leparkolt a ház mellett, apa és anya kiszálltak a kocsiból, és mindkettőjüket megöleltem.
- Na? Hogy bírtátok egymást? – kérdezte anya.
- Háát… nehezen. Örülök hogy itt vagytok. – mondtam. – Felmegyek és összepakolok. – azzal felrohantam a szobánkba. Minden ruhámat gondosan összehajtogattam, és betettem a bőröndömbe. Ezután felmentem a padlásra, és a nagy ládához mentem, ahol Elisabeth naplói voltak. Mindet betettem egy táskába, majd ellenőriztem, hogy mind meg van e. Lementem, majd a szobában is összepakoltam. A bőrönddel és a táskával a kezemben mentem le a lépcsőn, anya jött szembe.
- Ha bepakoltál a kocsiba gyere vissza a nappaliba. Beszélnünk kell.
- Rendben. – néztem rá.
Apa a lépcső alján várt, elvette a csomagjaim és berakta a csomagtartóba.
- Mi ilyen nehéz ebben a táskában? – kérdezte.
- Csak pár érdekes könyv… - mosolyogtam.
- Tudtam, hogy összepakolsz majd pár könyvet Belle. – vigyorgott rám. – Gyere, menjünk vissza.
Bementünk a nappaliba, és leültünk a kanapén. Rose épp jött le a lépcsőn a bőröndjével. Apa neki is segített.
- Siess Rosie! Fontos megbeszélnivalónk van! – sürgette anya.
Nem értettem, mi lehet olyan fontos. Megvártam, míg Rose is visszajött, majd leült a kanapé másik felébe, minél távolabb tőlem. Apa és anya leült velünk szembe a másik kanapéra.
- Jól van. – csapta össze anya a kezét. – Amiről most szeretnénk beszélni nektek, az nagyon fontos a jövőtökre nézve. Szerintem sejtitek, miről lesz szó.
- Anya, mi már rég tudjuk, hogy lesz a kisbaba… - szólalt meg Rose. Ezen muszáj volt elmosolyodnom.
- Nem kicsim. Nem erről lesz szó. Teljesen másról. – mondta nyugodt hangon apa.
Csendben maradtunk. Pár másodperc múlva anya folytatta:
- Ezt a pár napot nem azért töltöttétek itt, hogy kibéküljetek egymással, vagy legalábbis nem ez volt a fő cél. Ez a ház, a nagymamátok háza volt, a dédnagymamátok, és az ükük üknagymamátok is ebben a házban élt… Ez a ház több mint 200 éves. Persze nem így nézett ki 200 éve, de a dokumentumok, naplók, iratok mind ebben a házban maradtak. Azért akartuk, hogy itt töltsetek némi időt, hátha magatoktól is rájöttök, hogy ti nem embernek születtetek.
Rose és én összenéztünk. Ez a mondat annyira megdöbbentett minket, hogy egy pillanatra elfelejtettük, hogy haragban vagyunk.
- Nem akartalak megijeszteni titeket… - mondta anya, az arckifejezésünket látva. – Folytathatom?
Bólogattunk.
- A világon csak néhány család van, ahol különleges képességű gyerekek születtek. Ilyen csak akkor történhet meg, ha valamilyen természeti csoda következik be, amikor megfogan a kisbaba. Ha ez megtörténik, amikor megszületik, különös képességekkel fog rendelkezni. Ez a képesség örökölhető. A nagymamátok, a dédnagymamátok, és az üknagymamátok is rendelkezett ezzel a képességgel. Mivel én nem örököltem a képességet, úgy tűnt, velem együtt kihalt. Amikor betöltöttétek a 16. éveteket, érezhetően minden megváltozott körülöttetek. Apátokkal azt vettük észre, lehet ti örököltétek. – egy pillanatra összemosolyogtak apával.
- Milyen jeleket vettetek észre? – kérdeztem.
Mielőtt válaszoltak volna, Rose közbevágott:
- Supsidium! – suttogta, és az asztalon megjelent egy szelet csokis süti. – Ilyenekre gondoltok?
Anyáék elképedtek a látottaktól.
- Igen… - mosolygott apa. – Neked is megy ez Belle? – nézett rám.
- Nem… nekem nem. – mondtam halkan.
- Viszont tegnap sikerült kivernie a biztosítékot… - szólalt meg végül Rose.
- Igen, azt láttam… - helyeselt apa.
- Ezek szerint megtaláltátok Elisabeth néni naplóit.
- Igen. Elcsomagoltam mindet. – mondtam.
- Nálam is van pár. – mondta Rose.
- Olvassátok el figyelmesen. Azokból a naplókból mindent meg fogtok tudni. Indulhatunk? – kelt fel a kanapéról anya.
- Igen. – mondtuk egyszerre Rose-zal.

Azzal kimentünk a kocsihoz és beszálltunk. Mikor elindult, még hosszasan néztem, ahogy a nagyi háza távolodik. Út közben semmi érdekes nem történt, Rose zenét hallgatott én pedig olvastam. Ki akartam deríteni mi történt Ericcel, de sajnos az a napló a csomagtartóban maradt a táskában. Amit olvasni kezdtem, az egy jóval korábbi, akkor írta, amikor még nem tudta ki is ő valójában.
- Anya. És ha mi nem emberek vagyunk… akkor mik? – kérdezte Rose út közben.
- Boszorkányok. – vágta rá apa.
Egész úton ez az egy szó csengett a fülemben. – „Boszorkányok.
"


Szöveges mező

Ide szövegelj...