Szöveges mező

Ide szövegelj...

3. fejezet

Rosalie

Tényleg rákerestem a „jótündér”-re, de csak gyerekeknek szóló meséket és dalszövegeket találtam, semmi mást. Ez az egész este nagyon fura volt és nem volt kedven a folytatáshoz, úgyhogy inkább lefeküdtem aludni.

Másnap hál’ Istennek nem kellett suliba menni, mert végre szünet volt. Úgyhogy aludtam egész délelőtt és csak dél körül keltem fel, akkor is csak azért, mert anya szólt. Felkeltem és leültem a gépem elé. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem mondom el senkinek, mi történt tegnap este a buli után.
Ebéd után anya és apa elég komolyan néztek hol rám, hol meg Belle-re.
- Lányok, beszélnünk kell – szólalt meg végre anya. Először arra gondoltam, hogy most valami hatalmas büntetést fogok kapni a jegyeim miatt, de végül ezt kizártam, mert akkor Belle-re itt nem lenne szükség. Kíváncsian vártam a folytatást.
- Először is… Belle… - kezdte anyu – Úgy gondolom nem normális dolog, hogy 16 éves létedre mással sem foglalkozol, mint a tanulással. Nem ártana néha kimozdulnod egy kicsit és átlagos tinédzser módjára élned – mélységes egyetértéssel bólogattam – És Rose… - nézett most rám – te pedig a másik véglet vagy. A jegyeid egyszerűen rettenetesek, nem tanulsz, viszont soha ki nem hagynál egy bulit sem. Apátokkal úgy gondoljuk, hogy jó hatással lehetnétek egymásra, ezért a szünetet együtt fogjátok tölteni nagyanyátok régi tóparti házában. Nincs semmi kifogás, így lesz és kész. Most menjetek csomagolni, ha készen vagytok, indulunk.

Összenéztünk Bellelel. Úgy láttam, neki sincs nagy kedve ehhez az egészhez. Azt hiszem, nehezen fogjuk kibírni egymást. Főleg ő engem. Nekem terveim voltak a szünetre… sok buli, szórakozás, semmittevés és lógás a haverokkal. Ehelyett eltölthetek egy szörnyen unalmas hétvégét egy Isten háta mögötti kis viskóban a szánalmas testvéremmel. Óriási.
Anyu megmondta, hogy ne vitatkozzunk, úgyhogy inkább fölmentünk mindketten a szobánkba és elkezdtünk összecsomagolni. Hamar készen is lettünk és már indultunk is apu kocsijával. Anyuék próbáltak kedvet csinálni nekünk a dologhoz, de mi egész úton csak némán ültünk a hátsó ülésen és a mellettünk elsuhanó tájat bámultuk. Kb. 2 óra múlva érkeztünk meg a tóparti házhoz. Kiléptünk a poros útra, kipakoltuk a bőröndjeinket a csomagtartóból és elindultunk befelé. Be kellett látnom, a ház szép helyen volt. Mindenhonnan fák vették körül, az előtte lévő tó tükrén pedig meg-megcsillant a délutáni nap fénye. A faburkolatos épülethez nagyobb terasz is tartozott, amelyen néhány korhadásnak indult fa ülőke állt. Beléptünk a házba. A nappali a nagymamánk régies bútoraival volt berendezve. Most már nem találtam olyan szépnek, viszont Bellenek felcsillant a szeme a sok ócska régiség és poros könyv láttán.
- Mi kipakolunk a hűtőbe, ti addig menjetek fel az emeletre, rendezkedjetek be a szobában – utasított bennünket apu.
Felmentünk a recsegő-ropogó lépcsőkön, és körülnéztünk.
- Apu! Itt csak egy szoba van! – kiáltottam le két perc elteltével.
- Igen, drágám – válaszolt – elég lesz az kettőtöknek.
- Ezt nem hiszem el… - morogtam magam elé, miközben bementem a szobába, ledobtam a cuccom az ágyra, majd dübörögve lerohantam a lépcsőn, ki a tóparti stégre.
Elővettem a mobilom, mert úgy éreztem, azonnal el kell panaszolnom ezt az egész sztorit Ashleynek. Hiába próbáltam telefonálni, térerő nem volt.
- Ajj, elegem van! – bosszankodtam magamban, miközben egy kavicsot dobtam a vízbe.
Végül elkezdtem zenét hallgatni, és csak bámultam a tájat. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor hallottam, hogy anyuék kijöttek a házból.
- Hát akkor, mi elmentünk. Legyen szép hetetek, ha bármi van, hívjatok! – mondták Bellenek és nekem, majd beszálltak a kocsiba és haza indultak.


Annabelle

Amikor anyáék közölték velünk, hogy a nagymama régi házában kell töltenünk a szünetet, először nem örültem neki, de amikor megláttam, milyen szép helyen van és milyen gyönyörű, már annyira nem bántott a dolog. Csak egyvalami miatt aggódtam. Rosalie miatt. Nagy büntetés összezárni vele hétvégére, már az első napon teljesen ki lesz akadva. Térerő nincs. Emberek nincsenek, csak a madarak énekét hallani.
Amikor beléptünk a házba, elmosolyodtam a sok könyv láttán, mire Rose rám nézett és rázta a fejét.
- Mi kipakolunk a hűtőbe, ti menjetek fel az emeletre, rendezkedjetek be a szobában! – mondta anya. – kissé zavartnak tűnt a hangja.
Elindultunk az emeletre és ,mikor felértünk, észrevettük, hogy csak egy szoba van két ággyal. A szoba viszonylag nagy volt, de már előre tudtam, hogy nem lesz ez így jó…
- Apu! Itt csak egy szoba van! – kiáltotta Rose.
- Igen, drágám. – szólt vissza kis idő múlva – Elég lesz az kettőtöknek!
- Ezt nem hiszem el… - morogta Rose. Bejött a szobába, ledobta a táskáját a szobába, majd kiment.
Én csak a szememet forgattam. „Kezdődik” – gondoltam.

Szerencsére két szekrény volt, így az egyikbe kipakoltam a ruháimat. Leültem az ágyamra, és nagyot sóhajtottam. Nem értettem mért büntetnek. Én mindig jó voltam sosem volt gond velem. Nem értettem mért zavarja őket, hogy nem vagyok olyan mint Rose… Úgy döntöttem lemegyek a nappaliba és megnézem milyen könyvek vannak, hátha találok olvasnivalót.
- Ajj, elegem van! – hallottam meg Rose kiáltását az udvarról. Kinéztem az ablakon és láttam, ahogy egy követ hajított a vízbe. Még egy nap se kellett ahhoz hogy kiakadjon.
Kimentem a szobából és elindultam lefelé a lépcsőn. Anya és apa a konyhában beszélgettek. Kíváncsi voltam miről. Leültem a lépcsőre és hallgatóztam.
- Elég lesz ennyi kaja nekik? Hisz 3 napig maradnak… - mondta apu.
- Elég. Remélem hamar rájönnek, hogy lehet több kaját csinálni.
- Mért nem mondod el nekik te? Tudtad hogy ha 16 évesek lesznek meg kell tudniuk.
- Nem tudom mit mondhatnék. Nem biztos, hogy hinnének nekem. – sóhajtott anya.
- Igazad van… könnyebb így.
Egy szót sem értettem ebből a beszélgetésből… több kaját csinálni? Mit akarnak menjünk vadászni? Mire kell rájönnünk? Ez elég furcsa…
Hallottam, ahogy kijöttek a konyhából. Lementem a lépcsőn a nappaliba.
- Kipakoltam a ruháimat. – mondtam anyának.
- Rendben. Mi mindjárt indulunk.
- válaszolt.
- Mi lesz Pearlel? – kérdeztem apától.

- Minden nap megetetjük, vigyázunk rá.
- Minden reggel, délben és este kapjon kaját. Kenyeret áztassatok tejben. Azt szereti.
- Oké. Meg szeretnélek kérni valamire. – nézett rám komoly tekintettel.
- Igen?
- Kérlek próbáld meg rávenni Rose-t, hogy törődjön jobban a tanulással. Persze nem kell állandóan tanulni, de valahogy rá kell jönnie, hogy ha nem tanul sose, annak rossz következményei lesznek.
Bólogattam.
- És amire meg te figyelj: észre kell venned, hogy vannak szórakoztató dolgok a szobádon kívül is.
- Értem mire gondolsz és igyekezni fogok.
- Kérlek vigyázzatok egymásra és ha valami van, hívjatok. – adott egy puszit anya. – Ja! Mielőtt elfelejtem… a telefon a szekrényben van, Rose elől rejtettük oda. Ne engedd, hogy telefonáljon, csak akkor hívjatok ha baj van oké?
- Rendben… Jó utat! – engedtem ki őket az ajtón.
- Hát akkor, mi elmentünk. Legyen szép hetetek, ha bármi van, hívjatok! – szólt apa kicsit hangosabban, hogy Rose is hallja, majd beszálltak a kocsiba és elindultak.

Még egy ideig néztem, ahogy a kocsi körvonala eltűnik a fák között, majd körbenéztem és megláttam Rose-t. A mólón ült és köveket dobált a vízbe. Látszólag elég ideges volt. Oda akartam menni hozzá, de csak azért mert ő volt az egyetlen társaság, aztán inkább nem tettem, ki tudja mekkora veszekedés lett volna abból. Bementem a házba és nézegetni kezdtem a könyveket. Egy Agatha Christie könyvet vettem ki és olvasni kezdtem.
- Milyen kaja van itt? Éhes vagyok. – jött a hang a konyhaajtóból.
Úgy elmerültem az olvasásban, fel se tűnt, hogy Rose időközben bejött. Kicsit összerezzentem, mert épp a gyilkosság résznél tartottam. Gyorsan letettem a könyvet és ránéztem.
- Én is éhes vagyok… - mondtam halkan. – Anyáék hagytak egy csomó kaját a hűtőben. Csináljunk vacsorát.
- Jólvan.
Letettem a könyvet a kanapéra, majd bementem a konyhába, és kinyitottam a hűtőt. Feltűnt, hogy a polcon van egy kenyérpirító.

- Mit szólnál ha piritóst vacsoráznánk? - néztem Rose-ra. Nem hittem a szememnek. Rose épp megterített. Sőt, szalvétát hajtogatott. Kicsit sokkolt a látvány, de legalább anyáék terve hatásosnak bizonyult.
- Jó lesz. – válaszolta.

Így hát nekiláttam pirítóst készíteni, Rose közben csöndben állt mellettem és nézett maga elé. Úgy tűnt, valamit mondani akar, de végül nem szólalt meg. Mikor készen lettünk a vacsorával, Rose felment az emeletre, és rám maradt a mosogatás. Pár perc alatt elmostam a tányérokat, majd én is felmentem. Kivettem a szekrényből a hálóingem, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, és visszamentem a szobába. Rose az ágyán feküdt és zenét hallgatott.
- Mehetsz te is fürdeni. Még van meleg víz. – szóltam neki.
Válasz nélkül felkelt, fogta a ruháját és kiment. Rose látszólag nagyon kivolt. Kicsit rosszul esett, hogy nem szól hozzám, tudtam, hogy az egyik dolog ami nem tetszik neki, én vagyok. Ha Ashley-vel kellene itt lennie, boldog lenne.
Kinéztem az ablakon. A nap vörösesre festette az ég alját, ami visszatükröződött a víz felszínéről. Nagyon szép volt. Végignéztem, ahogy a nap eltűnik a hegyek mögött, majd felkapcsoltam a lámpámat, hasra feküdtem, és olvasni kezdtem.
Rövid időn belül Rose is elkészült. Befeküdt az ágyába és a fal felé fordult. Kis idő múlva megszólalt:
- Kapcsold le a lámpádat, nem tudok aludni!
- Mindjárt. – válaszoltam.
- Most! – emelte fel a hangját.
Nem akartam vitát… lekapcsoltam a lámpám, és eltettem a könyvet.
Próbáltam elaludni, de nem tudtam. Volt valami ijesztő a szobában. A hold bevilágított az ablakon, furcsa árnyékokat vetett a falra. Nagyon sötét volt. Ha újhold lett volna, biztos vaksötétben lettünk volna. Rose sem aludt. Hangosan sóhajtozott mellettem. A párnámat a fejemre húztam, de így sem tudtam elaludni. A hátamra feküdtem, és a plafont bámultam.
- Alszol? – kérdezte Rose halkan. Most viszonylag kedvesen szólt hozzám.
- Nem.
Rose felült az ágyán. Csak a körvonalait láttam és csak remélni tudtam, hogy őt látom.
- Te hiszel a szellemekben? – kérdeztem.
- Jaj Belle! Így is tökre parázom! Ne tegyél fel ilyen kérdést persze, hogy hiszek bennük.
- És a varázslatban? Hiszel abban, hogy vannak emberek akik képesek varázsolni?
- Nem. – rázta a fejét. – Lehet gyertyát kéne gyújtanunk, nagyon sötét van.
Ebben a pillanatban a szobát gyertyák fénye árasztotta el. A szobában rengeteg gyertya volt, és most mind egyszerre gyulladt fel. Felsikítottunk, és automatikusan kirohantunk a szobából. A nappaliban még sötétebb volt. Felkapcsoltuk a lámpát. Gyorsan vettem a levegőt és csak arra gondoltam, mi lehetett ez…
- Én vissza nem megyek a szobába… - mondta Rose remegő hangon.
- Én se. Aludjunk itt. Van néhány pléd a kanapéban, és ki is tudjuk húzni.
- Oké.
Kihúztuk a kanapét, majd kivettük az ágyneműtartóból a párnákat és két plédet. Megágyaztunk, majd befeküdtünk a takarónk alá.
- Próbáljunk meg elaludni… - javasoltam.
- Aha…Jó éjt. – mondta Rose.
- Jó éjt.
Lehunytam a szemem, és megpróbáltam valami szépre gondolni.


Rosalie

Nem sokat tudtam aludni az éjjel. Időnként felriadtam, majd alig tudtam visszaaludni. Igyekeztem nem gondolni a „gyertyás-esetre”, ám nehezemre esett elterelni a gondolataimat. A kinyitható kanapé vas rugói valósággal beleálltak a hátamba, és akárhogy fordultam, sehogy sem lett kényelmesebb.
Reggel mikor felébredtem Belle már nem feküdt mellettem. Az ablakon beszűrődő reggeli fény miatt hunyorogva néztem körül, miután felültem a kanapén.
- Jó reggelt, Rose! – szólt Belle, aki eközben a konyhában sürgött-forgott, reggelit készített.
Nem is válaszoltam, csak kelletlenül, a hátamat fájlalva kikászálódtam a puha takaró alól, majd felmentem az emeletre. Kicsit félve, óvatosan löktem be a nyikorgó, ébenfa ajtótót. Nem is tudom pontosan mitől tartottam. Jobbnak láttam a lassú, megfontolt lépéseket és mozdulatokat a tegnap esti eset után. A szobában azonban semmi figyelemre méltó, a normálistól eltérő dolgot nem vettem észre. Minden a helyén volt, a fény elárasztotta a régi bútorokkal telerakodott szobát. Hirtelen odaléptem a fal mellett álló komódhoz és szemügyre vettem a tetején lévő mécseseket. Nem égtek le teljesen, épphogy csak a kanóc vége lett fekete.
- Fura – motyogtam magamban, aztán kibányásztam a cuccaimat a táskámból és bementem a fürdőbe. Megmostam az arcomat, felöltöztem, majd szomorúan vettem tudomásul, hogy elfelejtettem elhozni a szemceruzámat és a szemfestékeimet, így kénytelen leszek 3 napig nélkülözni őket. A kiborulásom csupán néhány percig tartott (csodáltam magam érte), aztán lementem és nekikezdtünk a reggelinek Bellelel. 
- Mit fogunk ma csinálni? – kérdeztem, mert elképzelni sem tudtam, hogyan fogjuk eltölteni az időt egy erdő kellős közepén, ahol nemhogy boltok és emberek, de még térerő sincs.
- Gondoltam körülnézhetnénk a nappaliban, hátha találunk valami érdekes könyvet, ami leköt minket – mondta Belle, miközben gondosan, késsel-villával szeletelte a rántottát. Döbbent arckifejezésem láttán hozzátette: - Vagy talán sétálhatnánk egyet az erdőben, ha szeretnél.
- Megmondjam, mit szeretnék? – kérdeztem választ nem várva – Otthon lenni és moziba meg vásárolgatni menni Ashleyékkel. Emberek közé – hangsúlyoztam az „emberek” szót.
Ezután néhány percnyi néma eszegetés következett, amikor csak a kés csikorgását lehetett hallani, ahogy Belle végighúzta a tányéron. Végül ő törte meg a csendet:
- Figyelj, Rose – kezdte – Felesleges a duzzogás. Fogadd el, ez van. Igen, itt kell töltened három napot egy erdő közepén velem, egy olyan helyen ahol még térerő sincs. De hidd el, nem ez a legrosszabb dolog, ami történhet veled. Próbáld a dolog jó oldalát nézni – felvont szemöldökkel, kérdőn néztem rá – Gyönyörű helyen vagyunk…
- Na jó, köszi szépen – vágtam közbe – nem kell beszédet mondanod, magamtól is látom, hogy mi a helyzet – fejeztem be, azzal fölálltam az asztaltól és kimentem a tópartra.
 Egész délelőtt zenét hallgattam és a tájat bámultam. Belle nem jött utánam, gondolom megértette, hogy nem szükséges próbálkoznia, nem tudja megszerettetni velem a helyzetet.
Délután három óra lehetett, amikor meguntam a semmittevést és bementem a házba. Belle-t a nappaliban találtam egy halom poros könyv társaságában. 
- Rose – szólt hozzám, mikor látta, hogy beléptem – nézd, találtam neked néhány könyvet, ami esetleg érdekes lehet számodra is…
- Belle – álltam meg egy pillanatra – én nem olvasok – szögeztem le, majd tovább mentem.
Felmentem az emeletre, újra és újra körülnéztem a szobában, majd a fürdőszobában, mintha abban reménykednék, hogy történt valami változás, valami izgalmas mióta utoljára voltam ott. Minden egyes alkalommal, amikor beléptem a szobába, kis híján átestem a hátizsákomon, de nem érdekelt, nem akartam arrébb rakni. Még a végén anyáék azt hinnék, hogy bejött a tervük, és tényleg hatással van rám Belle. Ideje, hogy megértsék: sosem leszek olyan, mint ő!
Végül az ágyamon kötöttem ki. A hátamon feküdtem és a plafont bámultam. Ekkor szúrtam ki a mennyezeten lévő téglalap alakú valamit. Mintha valamiféle padlásfeljáró lett volna. Kíváncsian pattantam fel és a megfelelő helyre húztam a múzeumba illő, antik íróasztalt.
- Mi történt? – kiáltott Belle az alsó szintről a zajokat hallva.
- Semmi! – válaszoltam, miközben felálltam az asztal tetejére, hogy elérjem a plafont.
Lábujjhegyre álltam és tapogatni kezdtem. A lentről látott téglalap alakú rész a mennyezet síkjánál kicsivel beljebb volt. Be akartam nyomni, de nem voltam elég magas ehhez, még az asztal tetejéről sem. Eszembe jutott, hogy a ház falának támasztva láttam egy létrát, ami hasznos ilyen esetben, így hát kimentem újra, majd visszatértem a létrával a kezemben. 
- Rose? – nézett rám Belle kicsit csodálkozva – Mégis mit csinálsz?
- Semmit – mondtam, miközben nehézkesen elindultam felfelé a lépcsőkön.

Nagy nehezen felértem az emeletre és felállítottam a létrát. Lassan lépkedtem felfelé rajta, míg végül elértem a plafont. Felfelé nyomtam a téglalap alakú részt, míg az végre felnyílt és a por ellepte a hajamat…
Csak akkor vettem észre, hogy Belle az ajtóban áll és furcsálkodva figyel engem. Mikor látta, hogy észrevettem elmosolyodott.
- Semmit, mi? – kérdezte – Találtál egy padlást vagy mi? – lépett kíváncsian közelebb.
- Valami olyasmi – mondtam miközben a létra legfelső fokára léptem és felmásztam a „padlásunkra”.
Megpróbáltam felegyenesedni, de a fejem nagyot koppant, úgyhogy inkább térden kúsztam tovább. Nem sokat láttam, csak az alulról érkező fény világította meg kicsit a terepet. Arrébb másztam és találtam egy lépcsőt, ami még följebb vezetett, így elindultam rajta.
- Na, mit látsz? – hallottam Belle hangját lentről.
 - Van itt egy lépcső – kiáltottam le – Gyere utánam!

Elindultam felfelé az imént talált lépcsőn, miközben hallottam Belle lépteit, így tudtam, hogy ő is utánam jön. Felértem a következő szintre. Itt valamivel több fény volt, mint lejjebb, mert egy apró, kerek ablakon világított be némi fény. Lassan, óvatosan, az előző esetből tanulva egyenesedtem fel, de szerencsére itt már kényelmesen felállhattam, nem vertem be a fejem az alacsony plafonba. Körbenéztem a sok régi, porral borított ócska vacak között. Voltak ott ládák, szekrények, kiselejtezett bútorok és papírdobozok. Olyan rejtélyes, kissé félelmetes padlásra akadtam, mint amilyenek a filmekben vannak. Azonnal a nagy faládához léptem, ami közvetlenül a kis ablak alatt állt. Kezemmel végigsimítottam a tetejét, így kirajzolódott a fába vésett, bonyolult, tekervényes mintázat. Ezután felnyitottam a ládát. Rongyokra és ruhákra bukkantam. Kiemeltem az első darabot, ami a kezembe akadt és a fény felé tartottam, hogy lássam. Ekkor Belle tüsszentett egyet mögöttem (valószínűleg a sok portól) és én majdnem szívrohamot kaptam, mert észre sem vettem, hogy már mögöttem áll.
- Ne haragudj – mondta Belle, mikor észrevette, hogy mennyire megijedtem – a porallergiám…
- Mindegy – legyintettem - inkább nézd, miket találtam – mondtam és mutogatni kezdem a sok régimódi cuccot.
Belle persze teljesen odavolt értük…
Az összes ruhaneműt kipakoltuk a ládából és az alján már csak egy dolog maradt: egy ócska, szakadt, poros könyv. Én ki sem akartam venni (ugyan mi érdekes lehet egy ilyen ősrégi könyvben??), de Belle persze addig könyörgött, míg végül kiemeltem. Az elején ez állt: 

Elisabeth Cutteridge
 Napló 
1823.

- Na? Mi az? Mit ír? – kérdezősködött kíváncsian Belle, amikor kinyitottam és beleolvastam a könyvbe.
Sóhajtottam, majd hangosan olvasni kezdtem:
- "Február 12. napja, az Úrnak 1823. esztendeje. Kedves naplóm! Meglehetősen különös dolgok történnek velem a napokban. Emberi ész nem foghatja fel, mennyi lehetetlenség vesz körül engemet. A minap fényesség árasztotta el hálószobám, midőn csak annyit ejtettem ki számon: ó, bárcsak világos lenne már! Az iskolában, hogyha mondok valamely társamnak egy kedves mondatot, azzal rögvest valami szerencseség esik meg. Milyen furcsa és meghökkentő néha az élet! A kíváncsiság majd’ felemészt, hogy megtudhassam, mi történik velem. Holnap lészen 16. évfordulója születésem napjának. Édesanyámék azt mondják, születésnapom után másik iskolába megyek majd, mely az északi erdőség keleti részén fekszik…" - itt elegem lett és becsaptam a könyvet, mire nagy porfelhő szállt ki belőle – Ez hülyeség! – jelentettem ki egyszerű véleményem és Belle kezébe nyomtam a könyvet - Éhes vagyok – mondtam, majd fölálltam, otthagytam mindent és lementem az emeletről.
- Rose! Ez még érdekes lehet! – kiáltott utánam Belle.
- Nem érdekel! – ordítottam vissza.


Szöveges mező

Ide szövegelj...