Szöveges mező

Ide szövegelj...

1. fejezet

Annabelle

Szerda reggel volt. Az ágyamon feküdtem és vártam, hogy megszólaljon a telefonom ébresztője. Már egy ideje fent voltam, mert előző este elfelejtettem behúzni a függönyt, így a nap besütött az ablakon és túl világos volt. Azon tűnődtem, hogy szervezzem meg a szülinapi bulimat, ami két nap múlva lesz. Szeretném, ha hatalmas buli lenne, és az emberek, akik eljönnek, megismernék egy másik oldalamat is. Azt, aki akkor vagyok, mikor épp nem olvasok, vagy nem matekozok. Az iskolában engem úgy ismernek, mint az osztály strébere… Persze mindenki nagyon kedves velem mikor le akarják másolni a leckémet, vagy megkérnek, hogy jelentkezzek felelni, de máskor nem is törődnek velem. Nincsenek barátaim se. Sosem voltak. Csak a könyveim és a jegyzeteim. Megszólalt a telefonom. Gyorsan felültem az ágyamon és hatalmasat ásítottam. Az éjjeliszekrényemhez nyúltam és próbáltam kikapcsolni, de alig láttam valamit. Felvettem a szemüvegem, és így máris jobb volt. Kikapcsoltam a telefonom, majd a szekrényemhez mentem. Kivettem a kockás szoknyámat és egy pólót hozzá. kint gyönyörű idő volt. Meleg és napos. Gyorsan megágyaztam, felöltöztem és a fürdőszobába mentem. Kifésültem a csomókat a hajamból, majd szokásomhoz híven befontam. Fogat mostam, majd bementem Rosalie szobájába. Az ágyán feküdt. A takarót a fejére húzta, így a lába kilógott alóla. A padlón ruhák hevertek, az asztalán néhány könyv volt egymáson. Hatalmas kupi volt. Már meg sem lepődtem azon, hogy a Tv tetején egy magas sarkú cipő volt…
- Jó reggelt Rose! – suttogtam.
Nem válaszolt. Meg sem mozdult. „Ebből késés lesz” – gondoltam.
Becsuktam az ajtaját és a földszintre mentem a konyhába. Anya épp a reggelinket tette az uzsonnás zacskónkba.
- Jó reggelt anyu – mosolyogtam rá.
- Jó reggelt Belle – fordult meg – Rose felkelt már?
- Dehogy…
- Gondoltam… Majd felkel egyszer… - mosolygott rám.
A pulthoz léptem és elvettem az uzsonnámat.
- Indulok anyu – mondtam közben.
- Rendben kincsem – adott egy puszit az arcomra.
Az előszobában volt a táskám. Már tegnap odakészítettem. Beleraktam az uzsonnám és a vizemet, felvettem egy kardigánt, és az utcára léptem. A nap száz ágra sütött. „Öröm így kezdeni a napot” – gondoltam. A suli negyedórányi sétára volt. A többség biciklivel jár suliba, de én inkább sétáltam. Azon tűnődtem, hogyan lehetséges, hogy Rose meg én ikrek vagyunk, és mégis totális ellentétei vagyunk egymásnak… Külsőre nem igazán, leszámítva hogy én szemüveges vagyok, de belsőre… Biológiai képtelenség, hogy egy ikerpár ennyire különbözzön. Rosenak rengeteg barátja van és valljuk be a fiúk szemében is nagy sikere van. Ő a pompon csapat vezetője és bár sokszor nagyon szúrós megjegyzéseket tesz másokra, mégis mindenki imádja őt. A szülinapi bulinkat is ő akarja megszervezni, de tudom, hogy akkor az lesz, mint tavaly, hogy inkább elmegyek otthonról és beülök a könyvtárba, míg vége a bulinak. Néha szeretnék olyan lenni, mint ő, de mindig rájövök, hogy inkább jobb szeretek az osztály strébere lenni.
Beértem a suliba és a fizika terem felé indultam. Persze megint korán jöttem és így senki sem volt még a teremben. Leültem, elővettem a kedvenc könyvem és olvasni kezdtem.
- Helló Annabelle! – szólt valaki mögöttem.
Hátrafordultam és letettem a könyvem. Adam volt az.
- Jó reggelt! – köszöntem vissza.
- Kész a fizika leckéd? – nézett rám kutya szemeivel.
- Persze… - sóhajtottam.
A táskámba nyúltam, kivettem a fizika füzetemet és odaadtam neki.
- Köszönöm! Angyal vagy! – mosolygott rám.
- Szívesen – mondtam, majd visszaültem olvasni.
Még a szünet vége előtt Adam visszaadta a füzetemet, és mire becsöngettek már mindenki a teremben volt. Egy embert kivéve.
- Jó napot hölgyeim és uraim! – jött be Mrs. Brick, a fizikatanárunk. hihetetlen mennyire illik rá a neve…
Mindenki leült, majd csendben figyeltünk.



Rosalie

- Rose! Rosie! – hallottam anyu suttogó hangját, ahogy keltegetni próbált – Mindjárt fél 8, el fogsz késni. Kelj fel most már!
- Mindjárt – nyöszörögtem, majd átfordultam a másik oldalamra.
Aztán hallottam, ahogy anyu sóhajt, majd kimegy a szobámból és becsukja az ajtót. Végül nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, félrerugdostam a földön heverő ruhákat és bevonultam a fürdőszobába. Két perc se telt el, már jöttem is kifelé, mert nem találtam az iskolai egyenruhámat.
- Anyu! – kiabáltam – Hol a kockás szoknyám?
- Ahova tetted, Rose – vonta meg a vállát.
Idegesen sóhajtottam, mert utáltam ezt a választ. Mi az, hogy „ahova tetted”? Emlékeznem kéne arra, hogy tegnap délután hova tettem azt a nyomorult szoknyát? – dühöngtem magamban, miközben elkezdtem átkutatni a szobámat. Végül az asztalom alatt találtam meg a szoknyát. Gyorsan felöltöztem, kifésültem hosszú, szőkésbarna hajamat, kifestettem a szemem, fogat mostam, majd kimentem anyuhoz a konyhába és megpróbáltam a lehető legszebben nézni rá.
- Ha szépen megkérlek, elviszel a sulihoz kocsival? – pislogtam.
- Nem – vágta rá – Szó sincs róla.
- De… el fogok késni!
- Miért nem keltél föl hamarabb?
Ezzel le is zártuk a témát. Anyunál nem érdemes tovább próbálkozni. Ilyenkor a nem, az nem. A kezembe nyomta az uzsonnám én meg elviharzottam otthonról. 8 óra után 5-10 perccel értem a sulihoz. A kapuban Mrs. Black állt, aki a késő diákokat figyelte. Éppen egy alacsony, vörös lány ellenőrzőjét kérte el. Megpróbáltam észrevétlenül besurranni, amíg a tanárnő nem figyel, de sajnos utánam szólt:
- Miss. Rockfield! Jöjjön csak ide!
- Jó reggelt, tanárnő! – köszöntem mosolyogva – Hogy tetszik lenni?
- Én jól vagyok, viszont maga elkésett, úgyhogy kérem az ellenőrzőjét! – nézett rám fekete keretes szemüvege mögül.
Kotorászni kezdtem a táskámban és közben azon törtem a fejet, hogyan úszhatnám ezt meg.
- Egyébként…- kezdtem – A tanárnőnek új szemüvege van? – kérdeztem végül.
- Igen – húzta ki magát büszkén.
- Nagyon csinos – mosolyogtam rá.
Elbeszélgettünk még néhány percig a szemüvegekről, aztán végül Mrs. Black elengedett, mintha mi sem történt volna. Azt hiszem sikerült elterelnem a figyelmét.
- Egyébként – szólt még utánam – az iskola nem divatbemutató, semmi szükség a magas sarkú cipőre – egyszerűen visszazökkent a normális kerékvásásba és újra belém kötött.
- Ez a legkisebb probléma – mondtam és kicsit gúnyos mosolyra húztam a szám, majd egy laza mozdulattal lekaptam a lábamról a cipőt, és azt a kezemben tartva besétáltam a suliba. Még visszanéztem a tanárnőre, akinek kissé leesett az álla, de végül csak sóhajtva legyintett. Már kezdik megtanulni, hogy velem nem érdemed vitatkozni. A falnak támaszkodva visszavettem a magas sarkúm aztán bementem az osztályterembe.
- Jó reggelt! – köszöntem, mintha el sem késtem volna, majd lehuppantam a helyemre. Csak akkor vettem észre, hogy éppen Annabelle felelt és különböző hullámokat és vonalakat rajzolt a táblára. Igazából azt se nagyon tudtam, hogy milyen óra van, de megnyugodtam, mert ha Belle felel, az azt jelenti, hogy ő 5-öst kap, a többiek megússzák. Előpakoltam a cuccom és firkálgatni kezdtem a füzetembe, amikor Ashley megdobott egy papírgalacsinnal. Így elkezdtünk levelezni, főleg a szülinapi bulimról, ami pénteken, 13-án lesz. Közben Belle is a helyére ment, természetesen 5-össel.
- És a következő felelő… - erre már fölkaptam a fejem. Nem volt szó még egy felelőről! – Miss. Rockfield, ha már úgyis elkésett, lássuk, legalább tanult-e.
Feltápászkodtam a helyemről és kisétáltam a táblához. Gondolom, mondanom sem kell: nem tanultam. Sőt mi több, azt sem tudtam mit veszünk, de valahogy óra végére csak összekapartam egy 2-est. És végre valahára kicsöngettek.
Annabelle
Szünetben szokás szerint a helyemen ültem és rajzolgattam, közben mögöttem Ashley és Rose beszélgettek:
- Szóval akkor ott lesz Belle is? – kérdezte Ashley – próbáltam nem odafigyelni, de a nevemet kihallottam.
- Nem tudom… majd megkérdezem. Szerintem megint elmenekül… nem bírja a hangos zenét – válaszolt Rose.
- Tavaly hova is ment? A könyvtárba? - nevetett Ashley.
Ennél a mondatnál felálltam és elsétáltam. Fájt, hogy így gúnyolódnak rajtam, pedig én sose akartam senkinek rosszat, csak jobban szeretek egyedül lenni.
Órák után egyenesen haza indultam és eldöntöttem, hogy ha Rose megkérdez, nem fogok válaszolni neki. Gyorsan megebédeltem, majd megírtam a leckémet. Nagyon gyorsan kész lettem, így lementem a földszintre és zongorázni kezdtem. Amikor senki sincs otthon, általában énekelek is, így hát olyan kottát kerestem, amihez ének is van. Felszaladtam a szobámba kottáért, de amint kiléptem a szobám ajtaján, hallottam, hogy valaki bejött a bejárati ajtón. Rose hazaért. Vissza is tettem a kottát, Rose sose hallott még énekelni és nem is fog.
- Szia – köszönt rám, mikor leértem a földszintre.
- Szia –mondtam, de nem néztem rá.
Leültem a zongorához és a kottáimat lapozgattam.
- Mi bajod Belle? – kérdezett.
- Semmi, csak nem szeretem, ha gúnyolódnak rajtam.
- Hm… Ashleyre gondolsz?
Bólogattam.
- Csak szeretném, ha megértenétek, hogy én ilyen vagyok, és nem gúnyolódnátok.
- Ne haragudj. Amúgy te hogy képzelted a bulinkat?
- Nem tudom. Szeretnék ott lenni, és nem szándékozom elmenekülni… megmondhatod Ashleynek is hogy ott leszek.
- Rendben. Figyelj, én tényleg örülnék, ha néha tudnál lazulni is egy kicsit…
- Ezt hogy érted? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Hát néha jó lenne, ha eljönnél velem helyekre, és nem csak itthon gubbasztanál a könyveid fölött… néha nem unalmas?
- Nem. Sosem unalmas. Én szeretek egyedül lenni – ezzel felálltam és felmentem a szobámba.
Mindig ezzel piszkál… Nem igaz hogy nem érti meg, hogy jó nekem így…
Eldöntöttem, hogy sétálni megyek, mert amúgy sincs máshoz kedvem. Felvettem egy pulcsit meg a tornacipőm és kiléptem. A part felé indultam. Mindig oda megyek, ha gondolkodni szeretnék. Közben bekapcsoltam a telefonom, hogy zenét tudjak hallgatni. Mikor leértem a partra, leültem egy padon. Néztem, ahogy a víz a part menti szikláknak ütközik, majd visszahúzódik. A napfény megcsillant a hullámokon. Gyönyörű látvány volt. Kis idő elteltével egy öreg nő ült le mellém. Rám nézett és mondott valamit. Kivettem a fülhallgatót a fülemből, hogy halljam.
- Tessék? – szóltam a nénihez udvariasan.
- Péntek 13-án minden meg fog változni! – mondta a néni remegő hangon.
- Hm… Igen – válaszoltam, de már nem hiszem, hogy hallotta, mert felállt és tovább sétált – Oké… ez fura volt. – suttogtam.
Egyszerre volt meglepő és ijesztő ez az egész… Összezavarodtam és inkább hazaindultam. Ha nem lettem volna ennyire megdöbbenve, biztos hogy kinevetem a nénit… Péntek 13? Végül is akkor születtem… A változás meg biztos az, hogy 15 helyett 16 éves leszek…
Amikor hazaértem, már mindenki otthon volt. Épp vacsorához készülődtek. Először azt hittem rosszul látok, de Rose mosogatott.
- Mi történt Rose? – néztem rá hatalmas mosollyal az arcomon. Pontosan tudtam mi történt… Holnap küldik el e-mailben a szülőknek a havi jegyeinket… Rose ilyenkor mindig nagyon segítőkész és kedves anyuékhoz.
- Cssss – nézett rám.
- Rendben… - nevettem.
Vacsora után Rose megint elmosogatott, majd mindketten felmentünk a szobánkba. Gyorsan megfürödtem, majd kimentem az erkélyemre. Egy felhő sem volt az égen. Az összes ismert csillagképet látni lehetett. Sokszor érzem úgy, hogy az egyedüli barátaim a csillagok. Ők mindig meghallgatnak, és sosem tűnnek el. Sokáig csak ültem és néztem a csillagképeket, majd megláttam egy hullócsillagot. Elmosolyodtam. Azt kívántam, bárcsak jobban kijönnénk egymással én és Rose…
Visszamentem a szobámba, becsuktam az erély ajtaját, majd befeküdtem az ágyamba és lehunytam a szemem.
Rosalie
Csütörtökön a suliban nem történt semmi izgalmas. Nem csináltam semmi rosszat vagy szabálytalant, nem mondtam semmi sértőt vagy szemtelennek titulált dolgot a tanároknak, ezért elég unalmas volt. De ilyenkor muszáj jónak lenni, mivel ma küldik ki a havi értesítőket a diákok jegyeiről… Én pedig egyik tantárgyból sem teljesítek valami fényesen. Kivéve persze a rajzot, az éneket és a tesit. Szóval mindent, amihez nem kell tanulni. Majd otthon megkapom a szokásos „bezzeg Annabelle…” szöveget apuéktól, aztán mehet minden tovább. Csak ne kapjak büntetést, mert az igen nagy szívás lenne a szülinapomra való tekintettel.
Suli után kivételesen mindenki rögtön hazament, most nem mentünk mekizni, és nem tartottunk edzést sem a pompon csapattal. Így úgy adódott, hogy Belle-lel együtt mentünk haza.
- Hogy szeretnéd a bulit? – kérdeztem pár percnyi csend után, mert láttam, hogy valami nyomasztja Belle-t.
- Nekem mindegy, csak ne úgy, mint tavaly – vonta meg a vállát és belerúgott egy kavicsba.
- Oké… akkor nézzük… kit hívjunk meg az osztályból – kezdtem végül és próbáltam kedves lenni vele – Én mindenképp szeretném meghívni Ashleyt és Vickyt, mert mégiscsak ők a legjobb barátnőim. Rendben? – néztem Belle-re.
- Tőlem…
- Oké. Aztán ott van még David, Aaron és Andrew. Ők jöhetnek? – kérdeztem, mire ő csak megvonta a vállát – Figyelj, ha nem akarod, hogy jöjjenek, nyugodtan megmondhatod – szóltam rá, mert sejtettem és láttam is rajta, hogy nem nagyon szeretné, ha ezek az emberek eljönnének.
- Nem, nem baj. Hívhatod őket. Komolyan – mondta, de fel sem nézett.
- Hát jó – bólintottam – Adam esetleg? – kérdeztem bizonytalanul.
- Adam? – kapta föl a fejét a név hallatán – Őt inkább ne hívjuk – mondta végül és lehajtotta a fejét.
- Miért ne? – kíváncsiskodtam – Belle… csak nem… - kezdtem és közben az arcára néztem, mert úgy láttam kicsit elpirult – belezúgtál? – fejeztem be a mondatot és elnevettem magam. – Szóval? Beleestél? – kérdeztem komolyabban, mire ő megint csak megvonta a vállát – Szóval igen – összegeztem magamban – Hű, ha ezt Ash megtudja… - mosolyodtam el.
- Ne! – szólalt meg végre Belle is – vagyis… ne mond el nekik, légyszi.
- De miért?
- Mert kinevetnének – jelentette ki.
- Oké… - egyeztem bele, bár nem voltam benne biztos, hogy menni fog a titoktartás.
Ezután csendben sétáltunk egymás mellett, aztán megláttam a világ legédesebb fekete cicáját az út szélén, odaszaladtam hozzá és kézbe vettem.
- Nézd, Belle, milyen aranyos! Vigyük haza! – álltam elő hirtelen a nagy ötlettel.
- Nem vihetjük csak úgy haza. Valakinek otthon hiányozna. És amúgy sem hiszem, hogy jó ötlet hazaállítani egy macskával, amikor anyuék úgy is dühösek lesznek a rossz jegyeid miatt – érvelt ellenem Belle.
- De… nem hagyhatjuk itt! Csak nézz rá, biztos elveszett. És nincs is rajta nyakörv, úgyhogy nem hiszem, hogy bárki is hiányolná.
Még jó ideig veszekedtünk, hogy érdemes-e hazavinni a cicát, de végül természetesen rávettem Belle-t és az időközben Pearl-nek elnevezett macskával indultunk haza.



Annabelle

Amint betettük a lábunkat a házba, Pearl, az újdonsült kiscicánk beszaladt a konyhába. Rosezal összenéztünk. Meg se kellett szólalnom, tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. Futni kezdtünk és Rose az utolsó pillanatban elkapta a kiscicát. Felemelte, majd gonosz nézéssel annyit mondott: „Rossz cica!” Körbenéztünk, de a konyhában nem volt senki. Anyuék még nem értek haza.
- Huh… - mondtuk egyszerre, majd elnevettük magunkat. Hosszú ideje ez volt az egyik legvidámabb közös pillanatunk.
- Keresnünk kéne neki valami dobozt… vagy legalább egy párnát – javasoltam.
- A padláson biztos találunk – mondta Rose és a lépcső felé indultunk.
Már nagyon régen nem jártunk a padláson, hatalmas por volt és fény is elég kevés szűrődött be. Rose a kezembe nyomta a macskát, odaszaladt az egyik földön heverő dobozhoz és gondolkodás nélkül kiborította.
- Rose! – szóltam rá, de már késő volt. Felemelte a dobozt, lefújta róla a port és csak annyit mondott:
- Tökéletes!
Nem volt mit hozzáfűznöm. Lementünk a földszintre. Letöröltem az összes port a dobozról és egy rongyot tettem bele. Közben Rose adott egy kis tejet Pearlnek. Amikor elkészültem a fekhellyel, bementem a konyhába. Rose rám nézett
- Hát nem édes? – mutatott a cicára – Az előbb beleesett a tejbe – nevetett.
- Ez magyarázza a fehér foltot a hátán és a lábán – vigyorogtam.
Kopogtak. Mindketten jobbnak láttuk, ha én engedem be anyáékat, rám csak a macska miatt fognak haragudni. Az ajtóhoz szaladtam és kinyitottam.
- Sziasztok! – köszöntem mosolyogva.
- Szia Belle! – köszönt apu.
- Szervusz kicsim – anya egy puszit nyomott a homlokomra.
Erősen gondolkodtam, hogy milyen szöveget adjak be anyuéknak, mikor meglátják a kiscicát…
Levették a cipőjüket, majd nagy meglepetésünkre a konyha helyett a nappaliba indultak. Benéztem a konyhába. Rose épp befogta a cica száját, mert nyávogni akart.
- Rose merre van? – kérdezte apu a nappaliból.
- Itt van… a konyhában – mondtam lassan.
Apa és anya mindketten a konyha felé indultak.
- Szia Ro… - kezdte anya, de nem tudta befejezni a mondatot a döbbenettől.
- Mit keres itt egy macska??? – mondta ki apa, amit anya akart.
Rosie csak állt egyhelyben és nem tudta mit szóljon.
- Amikor hazafelé sétáltunk, megláttuk ezt a cicát és nagyon magányos volt és nagyon cuki és nagyon haza akartuk hozni és haza hoztuk és megetettük… - hadartam.
- Azt értem én… de kié? – nézett rám anya.
- Nem tudjuk. Biztos valaki kidobta – szólalt meg végre Rose is.
Ezután rövid csönd következett. Apa és anya egymásra néztek, mintha gondolatban megbeszélnék, hogy döntsenek. Rose a kezébe vette a cicát és simogatni kezdte.
- Megtarthatjuk? - néztem anyáékra kutya szemekkel. Még a szempilláimat is rebegtettem, hogy még drámaiabb hatást keltsek.
- Pearlnek neveztük el – suttogta Rose.
Apa nagyot sóhajtott.
- Vacsoráig gondolkozunk. Addig takarítsatok ki. Azt amúgy is nektek kell megcsinálni a buli miatt – mondta anya.
Rosezal összenéztünk. Mindketten tudtuk, jó jel, hogy nem mondtak nemet.
Pearlt kiraktuk a kertbe, onnan nem fog megszökni. Rose életében először elővette a porszívót, és elkezdte kitakarítani a nappalit. Közben én a polcokat törölgettem. Ez eltartott egy ideig.
- Hál istennek a macska miatt anyáék el is felejtették a jegyeimet… - mondta Rose, mikor kikapcsolta a porszívót. Rám nézett és elvigyorodott.
- Úgy tűnik a fekete macska ezúttal szerencsét hozott! – nevettem.
- Úristen Belle! Ez vicces! Annabelle Rockfield életében először vicces volt!!!
- Ha… ha… ha…
Anya jelent meg az ajtóban.
- Mi olyan vicces? – nézett Rosera. Komoly volt az arca… inkább folytattam a takarítást és nem néztem oda. Tudtuk mi következik – Én nem találom olyan viccesnek amit most olvastam…
- A jegyeim? – vágta rá Rose.
- Igen. A matek tanár szerint nem csinálsz házit és nagyon rosszak a jegyeid is.
- Tényleg? Nem is tudtam…
- Mit? Hogy nem csinálsz házit, vagy hogy rosszak a jegyeid? – nézett anya értetlenül.
- Nem… hanem hogy járok matekra.
Ezt nem bírtam ki nevetés nélkül. Rose persze nem nevetett, komolyan nézett anyára. Anya a fejét rázta, majd csak annyit mondott:
- Most takarítsatok, de ezt majd még megbeszéljük a buli után – majd kisétált az ajtón.
- Huhhúúú! Ezt megúúsztam! – kiáltotta Rose, majd táncolni kezdett.
Én csak a fejemet ráztam. Mindent leporoltunk és mindenhol kitakarítottunk. Elpakoltuk az összes törékeny dolgot, majd én a szobámba mentem, Rose pedig kiment megkeresni Pearlt.
Leültem az asztalomhoz és elmerültem a matematika csodáiban. Sokan utálják, de én nagyon szeretem a matekot. Imádok számolni. Persze mint mindig, most is nagyon hamar készen lettem. Kinéztem az ablakomon, pont a kertre nézett. Már meg sem lepődtem azon, hogy Rose fülhallgatóval a fülében hangosan énekelt egy AC/DC számot és közben „léggitározott”… A macska sehol nem volt. Gondoltam lemegyek és megkeresem. Kimentem az udvarra, és nem kellett sokat keresgélnem, rögtön a lábam elé szaladt és a cipőmet kezdte karmolgatni. A kezembe vettem és bevittem a házba. Beletettem a dobozába, amit időközben kibéleltünk egy régi szakadt párnával, amit szintén a padláson találtunk. Leültem a doboz mellé és néztem, ahogy lassan lecsukta a szemeit és elaludt. Hosszú napja volt, nem is csodálom.
Nem sokára Rose is bejött, és nekiláttunk a spagettinek, amit anya főzött. Rose és én csendben vártuk, mikor mondják ki az ítéletet Pearl felett.
- Szóval, mi legyen a macskával? – nézett anya apára, miután megtörölte a száját.
- Tartsuk meg. Legalább ha van egy macskánk, nem kell a lányoknak kutyát venni… és amúgy is kiharcolták volna, hogy tartsuk meg – mondta apa.
- Hát rendben. De majd a kisasszonyok etetik és gondozzák.
- Ezaz! Köszi anyu! Köszi apu! – tapsolt Rose.
- Köszönjük! – mosolyogtam.
Vacsora után megfürödtem, majd mosollyal az arcomon aludtam el.

Reggel már korán felébredtem, mert anya bejött a szobámba egy tálcával, amin egy szelet torta volt.
- Boldog szülinapot kincsem! – suttogta, mikor bejött.
- Jaj anyu! Köszönöm! – mondtam, mikor felültem és anya az ölembe tette a tálcát. Gyorsan fogtam a villát és enni kezdtem.
- Már 16 évesek vagytok! Hogy elszállt az idő… - simogatta meg az arcomat.
Közben apu is bejött a szobába.
- Jó reggelt szülinapos! – adott egy puszit a homlokomra.
- Jó reggelt apu! – mosolyogtam rá.
- A mai nap meg ne lássalak tanulni! Különben büntetés jár!
- Igenis apu! – vigyorogtam.
Már meg is ettem a tortát, így anyáék kivonultak a szobából a tálcával, én meg felöltöztem. Már előző nap is kíváncsi voltam, de most még jobban, hogy mi lesz a bulin. Meg fogom mondani Rosenak, hogy szervezzék meg ők, én csak, mint vendég leszek ott. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. Jobb kimaradni a szervezkedésből, mert úgysem tudtunk volna megállapodni.
Gyorsan összeszedtem a cuccaim és elindultam az iskolába. A délelőtt során sokan felköszöntöttek, persze csak az után, hogy valaki elkiáltotta magát hogy „Boldog szülinapot Rose! …Ja és Belle!” nem esett jól, de már megszoktam, hogy én csak Rose árnyéka vagyok. Egyedül Adam volt az, aki odajött hozzám:
- Szia Belle!
- Szia! – néztem rá.
- Hallom lesz házibuli nálatok délután… - tett egy enyhe célzást.
- Igen! Akarsz jönni? – kérdeztem.
- Persze! Szívesen! Ott leszek! – ujjongott.
Rám mosolygott, majd a fülemhez hajolt:
- Boldog szülinapot Belle! – súgta - Tudom nem szeretnél feltűnést kelteni ezért mondtam halkan, hogy senki ne hallja.
- Köszönöm – mosolyogtam rá. Jól esett, hogy van valaki, aki észrevett.
Még egyszer rám mosolygott, majd továbbsétált.
Más fontos dolog nem történt. Suli után egyenesen haza indultam. Mikor hazaértem anya közölte velem, hogy most elmennek és éjfél felé jönnek haza és hogy legyünk jók. Soha nem voltak ilyen engedékenyek. Nagyon meglepődtem, de örültem is neki, hogy ennyire megbíznak bennünk. Elköszöntem tőlük, majd a konyhába vonultam és elkezdtem muffint sütni. Gondoltam, azt mindenki szereti, és nem ronthatja el a bulit.



 

Szöveges mező

Ide szövegelj...